Keresztény szemmel

1953-ban Mad­rid­ban el­hunyt nagy er­dé­lyi írónk, Nyírő Jó­zsef né­hány hét­tel ha­lá­la előtt Küz­de­lem a ha­lál­lal cí­mű mű­vé­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Nem, nem, itt nem tu­dok meg­hal­ni. Akár­hogy sze­re­tem, akár­hogy be­csü­löm, ide­gen ez a föld ne­kem, min­den föld ide­gen. Ha már azon­ban nem le­het ki­tér­ni a nagy tör­vény elől, igyek­szem át­va­rá­zsol­ni. Hal­lat­la­nul meg­kény­sze­rí­tett kép­zet­tel ide­ho­zom ma­gam­nak a szü­lő­föl­det, a Har­gi­tát, Ri­ka ren­ge­te­gét, Kü­kül­lőt, Csi­csert, Bud­várt, a piszt­rán­gos pa­ta­ko­kat, a vi­rá­gos ré­te­ket, el­lo­pom a bük­kö­sö­ket, fe­hé­ren vil­lám­ló nyí­re­se­ket, az el­ve­szett cso­dás ma­gyar vi­lá­got, és gyö­nyö­rű ké­pek vo­nul­nak el sze­me­im előtt. Így ta­lán könnyebb lesz.”

El­gon­dol­kod­tam azon, hogy mek­ko­rát is vál­to­zott az er­dé­lyi „cso­dás ma­gyar vi­lág” Nyírő ko­rá­tól nap­ja­in­kig. Szin­te hi­he­tet­len, ahogy hat­van-egy­né­hány év­vel ez­előtt va­la­ki­nek hi­te­le­sen meg­élt ma­gyar­sá­gá­ért me­ne­kül­nie kel­lett, min­dent hát­ra­hagy­va: szü­lő­föl­det, sze­ret­te­it, mind­azt, ami él­tet­te, azt, aki volt.

Nos, nem le­het ál­lí­ta­ni, hogy vi­lá­gunk az­óta ne vál­to­zott vol­na ra­di­ká­li­san. Szin­te hi­he­tet­len, de ma új­ra di­vat­ba jött ma­gyar­rá len­ni ki­es tá­ja­in­kon.

Nem kell hat­van évet vissza­men­ni ad­dig az idő­ig, ami­kor faj­tánk élet­re­va­lóbb egye­dei a re­mélt ba­bé­ro­kért (meg kü­lön­fé­le anya­gi elő­nyö­kért) egé­szen más irány­ba ori­en­tá­lód­tak. En­nek ér­de­ké­ben sok buz­gó em­ber át­esett egy-két könnyed név­vál­to­zá­son, és lett Ko­vács elv­társ­ból to­va­rășul Co­va­ci, Já­nos­ból Ion, Je­nő­ből Eu­gen, Gyu­lá­ból Iu­liu, csak hogy tes­sen ke­nyér­adó gaz­dá­i­nak, az egyen­lőbb elv­tár­sak­nak.

Vol­tak, akik még na­gyobb bra­vúr­ra vál­lal­koz­tak, és tu­do­má­nyos mar­xi ma­te­ri­a­lis­ta be­ál­lí­tott­sá­guk el­le­né­re vál­lal­ták a „cso­dát”: egyik nap­ról a má­sik­ra el­fe­lej­tet­tek ma­gya­rul be­szél­ni, és csak ékes, tört ro­mán­ság­gal nyi­lat­koz­tak meg, or­szág-vi­lág előtt, hű­sé­gü­ket bi­zo­nyí­tan­dó. (Mond­ják is a tu­dó­sok, hogy a fa­jok törzs­fej­lő­dé­sé­ben az al­kal­maz­ko­dás ké­pes­sé­ge ját­szot­ta az egyik fő­sze­re­pet.)

Ma azon­ban új­ra más sze­lek fúj­nak, más­ként leng a zász­ló, új­ra más­képp íro­gat­ják a ne­ve­ket az ilyen-olyan ked­vez­mé­nyes ok­má­nyok­ban.

Az­tán itt van a meg­le­beg­te­tett „Schen­gen-kö­ze­li ál­lam­pol­gár­ság” re­mé­nye, és így még in­kább di­vat lett ma­gyar­nak len­ni. Nagy ma­gyar­nak. Las­san kezd­jük meg­ta­nul­ni a ra­go­zást ide­ha­za is – ma­gyar, ma­gya­rabb, leg­ma­gya­rabb –, és szor­gal­ma­san me­mo­ri­zál­juk, hogy van ma­gya­rabb és ke­vés­bé ma­gyar meg jó és rossz ma­gyar meg fe­ke­te és fe­hér és ezek­hez ha­son­ló.

A ma­gyar­ság irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gün­ket bi­zo­nyí­tan­dó új­ra elő­ke­rült va­la­mi, ami ma­gyar­ság­mi­nő­sé­günk­nek a mu­ta­tó­ja le­het. Ki nem ta­lál­ná sen­ki, mi ez, ha le nem len­ne ír­va. Nem zöld­me­zős be­ru­há­zá­sok, vál­lal­ko­zá­sok be­in­dí­tá­sa Szé­kely­föl­dön vagy Ka­lo­ta­sze­gen, nem egy nagy­sze­rű ok­ta­tá­si prog­ram start­ja, nem az M0 szé­kely au­tó­pá­lya át­adá­sa vagy a csík­dán­fal­vi nem­zet­kö­zi rep­tér meg­nyi­tá­sa a kri­té­ri­um, óh, nem ef­fé­le ap­ró­ság. Most Nyírő Jó­zsef vég­aka­ra­ta buz­gó tel­je­sí­té­sé­nek vá­gya, ham­va­i­nak „édes Er­dély” föld­jé­be va­ló új­ra­te­me­té­se az in­di­ká­tor.

Most, mi­u­tán bé­rek, nyug­dí­jak, szo­ci­á­lis, egész­ség­ügyi és min­den­fé­le el­lá­tás meg­old­va, meg­va­ló­su­ló­ban az er­dé­lyi ma­gyar ígé­ret föld­je, a jó­lét, a jó köz­ér­zet, a szebb jö­vő, most az a nagy kér­dés, hogy kik és ho­va te­mes­sék Nyírő Spa­nyol­or­szág­ban nyug­vó ham­va­it. An­nak a Nyírő­nek a ham­va­it, aki­ről év­ti­ze­de­ken át be­szél­ni sem le­he­tett, aki­nek köny­ve­it in­dex­re tet­ték, aki úgy halt meg 1953-ban egy Mad­rid mel­let­ti ko­los­tor­ban, hogy egy „jó szót is alig ha­jí­tot­tak” fe­lé.

Most vi­szont új­ra­te­me­té­sé­nek nem­zet­épí­tő gon­do­la­tá­ból lett nagy ga­li­ba, saj­tó­vi­ta, ön­töm­jé­ne­zés: ki is le­gyen – me­lyik párt, moz­ga­lom, egye­sü­let – Nyírő szel­le­mi ha­gya­té­ká­nak leg­főbb örö­kö­se. A Ro­má­ni­ai Ma­gyar De­mok­ra­ta Szö­vet­ség, a Ma­gyar Pol­gá­ri Párt, a Szé­kely Nem­ze­ti Ta­nács, az Er­dé­lyi Ma­gyar Nem­ze­ti Ta­nács, a né­hai Pál Gyu­la bá­csi, az Ábel Ala­pít­vány, Bun­ta Le­ven­te, Szász Je­nő, és még so­rol­hat­nánk, ki min­den­ki je­lent­kezett a vég­aka­rat be­töl­tő­je­ként. Mert hát Nyírő írói, em­be­ri hi­te­les­sé­gé­vel ta­ka­róz­ni mo­men­tán hasz­nos do­log le­het­ne. Aho­gyan az író mon­da­ná: „más bot­já­val csap­kod­ni a csa­lánt”. Így, ha már más fon­to­sabb dol­gunk nincs, ha­za­fi­as he­vü­let­től fűt­ve el­dönt­het­jük, nagy tár­sa­dal­mi köz­aka­rat­tal, hogy kié le­gyen – tel­jes ki­zá­ró­la­gos­ság­gal – a nagy Nyírő új­ra­te­me­té­sé­nek tel­jes di­cső­sé­ge. Sic tran­sit mo­da mun­di!

Egyik utol­só írá­sá­ban ke­se­rű­en ál­la­pít­ja meg Nyírő: „A ma­gya­rok! Az egy­mást pusz­tí­tó, pár­tos­ko­dó, gyű­löl­kö­dő, sza­na­szét sza­kadt, sze­ren­csét­len ma­gya­rok, ez a fáj­dal­ma­san tra­gi­kus sor­sú nép, az el­ve­szett ha­za kí­sér­te­tei! Le­het rá­juk szá­mí­ta­ni? (…) Itt ví­vó­dom egye­dül (sic), el­ha­gyot­tan a ko­pár he­gyek tö­vé­ben, de ed­dig még jó szót is alig ha­jí­tot­tak fe­lém.”

Er­re a szo­mo­rú val­lo­más­ra őszin­te szív­vel egyet mond­ha­tok: bo­csáss meg ne­künk, mél­tat­lan utó­da­id­nak, Nyírő atya!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület