Egyházunk egy-két hete

Né­me­lyik mag pe­dig a jó föld­be esett, és ami­kor fel­nö­ve­ke­dett, százszo­ros ter­mést ho­zott. (Lk 8,8)

Nap­ja­ink­ban sok em­ber éle­té­ben ját­szik sze­re­pet az egy­re in­kább re­ne­szán­szát élő pó­ker. A Fa­ce­book kö­zös­sé­gi por­tá­lon gyak­ran ér­ke­zik meg­hí­vó kü­lön­bö­ző já­ték­le­he­tő­sé­gek­re. A já­té­ko­sok fi­gye­lik tét­je­i­ket, és es­tén­ként a fél or­szág iz­gul a mind na­gyobb nye­re­mé­nye­kért.

Egy Bé­kés me­gyei kis­vá­ros evan­gé­li­kus temp­lo­má­ban az el­múlt va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten ha­son­ló­an nagy iz­ga­lom­mal fi­gyel­ték a té­te­ket. Az of­fer­tó­ri­um­ra ugyan­is egy óvo­dás kis­lány ne­héz hely­zet­ben lé­vő csa­lád­ja várt. És a szar­vas-új­temp­lo­mi gyü­le­ke­zet tag­ja­i­nak szí­vé­ben meg­szü­le­tett a vá­lasz ar­ra a ké­rés­re, hogy se­gít­se­nek a be­teg kis­lány mű­té­ti költ­sé­ge­i­nek elő­te­rem­té­sé­ben. A nem ép­pen pó­ker­ar­cú hí­vek egyet­len va­sár­nap alatt össze­gyűj­töt­ték a mű­tét­re szük­sé­ges össze­get. Ez nem blöff! Öt­ven-hat­van em­ber, aki nem dús­kál az anya­gi­ak­ban, egy szem­pil­lan­tás alatt há­rom­szor annyi pénzt tet­t a per­sely­be, mint más va­sár­na­po­kon.

Az el­ve­tett mag te­hát jó föld­be hul­lott, s ha nem is száz­szo­ros, de há­rom­szo­ros ter­mést ho­zott. Meg­erő­sí­tet­te a gyü­le­ke­ze­tet ab­ban, hogy kö­zös erő­vel ké­pe­sek va­gyunk ten­ni egy­má­sért.

A hosszú ne­héz idő­sza­kot meg­élt szar­vas-új­temp­lo­mi gyü­le­ke­zet las­san éb­re­de­zik. A szü­lők, nagy­szü­lők rend­sze­re­sen kül­dik, hoz­zák gyer­me­ke­i­ket, uno­ká­i­kat a gyer­mek-bib­lia­kö­ri fog­lal­ko­zá­sok­ra, a kon­fir­má­ci­ós órák­ra. Élet­tel tel­nek meg a va­sár­na­pok, és meg­ta­pasz­tal­juk, hogy mi­lyen fon­to­sak ezek az al­kal­mak, ami­kor az is­ten­tisz­te­le­ten egy szív­vel és lé­lek­kel gon­do­lunk imád­ság­ban és tet­tel gyü­le­ke­ze­tünk szük­sé­get szen­ve­dő csa­lád­já­ra. Ami­kor a leg­ki­seb­bek is szí­ve­sen jön­nek a temp­lom­ba, mert Is­ten sze­re­te­te is­mét egy­ség­be, csa­lád­ba öle­li gyü­le­ke­ze­tün­ket.

„Most azért meg­ma­rad a hit, a re­mény, a sze­re­tet, e há­rom; ezek kö­zül pe­dig a leg­na­gyobb a sze­re­tet.” (1Kor 13,13) A ka­taszt­ró­fák és rossz hí­rek özö­né­ben sok­szor ta­lán úgy érez­zük, alig ma­rad egy szik­rá­nyi erőnk hin­ni en­nek az igé­nek az igaz­sá­gá­ban. A pén­zün­ket a hi­te­lek vi­szik el, csa­lá­dunk­ban re­mény­te­len­ség és sze­re­tet­len­ség mor­zsol­ja fel erőn­ket.

Is­ten sza­va azon­ban egy­ér­tel­mű: a hit, a re­mény és a sze­re­tet meg­ma­rad. Le­gyen bár­mily cse­kély, amit ten­ni tu­dunk, bár­mily ap­ró­ság, amellyel a kö­rü­löt­tünk élők re­mény­sé­gé­ért te­szünk, Is­ten azt ígé­ri, a mag­ve­tő nem dol­go­zik hi­á­ba. Mi azt gon­dol­juk: az út­fél­re, szik­lás ta­laj­ra vagy gyo­mok kö­zé esett ma­gok­kal kár is ve­sződ­nie, de szá­má­ra egyi­künk sem fe­les­le­ges. És min­den nap új le­he­tő­ség, hogy ter­mé­ket­len szí­vün­ket jó föld­dé te­gye, mely az­után hi­tet, re­ményt, sze­re­te­tet te­rem­het a ránk bí­zot­tak szá­má­ra.

La­czi Ani­kó