Kultúrkörök

Ha írók­nál va­gyok ven­dég­ség­ben, sok­szor lá­tom mö­göt­tük a föl­ne­ve­lő tá­jat, a vá­rost, ahol szü­let­tek, és meg­íz­lel­ték anya­nyel­vün­ket. Sze­mük­ben vissza­tük­rö­ző­dik a szü­lő­föld, moz­du­la­ta­ik­ban őse­ik fá­rad­sá­ga és küsz­kö­dé­se. Be­ne­dikty Ta­más­nak a Ti­sza-par­ti Sze­ged fáj­dal­mat, vessző­fu­tást adott. Igaz, ő is te­he­tett ró­la: az igaz­sá­gért min­dig föl­emel­te a hang­ját. So­ha nem tu­dott meg­al­kud­ni. Írá­sa­i­ban pe­dig ke­mé­nyen fo­gal­ma­zott. 1965-ben ál­lam­el­le­nes össze­es­kü­vés vád­já­val le­tar­tóz­tat­ták és bör­tön­be zár­ták, mert he­ve­nyész­ve fel­vá­zolta egy több­párt­rend­sze­ren ala­pu­ló kor­mány­ ter­ve­ze­tét. Csak jó­val sza­ba­du­lá­sa után, 1971-ben tud­ta be­fe­jez­ni ta­nul­má­nya­it Bu­da­pes­ten. Egész éle­tét meg­ha­tá­roz­ta, vé­gig­kí­sér­te az 1956-os for­ra­da­lom di­cső­sé­ge, ve­re­sé­ge, gyá­sza és – köny­vé­ben föl­tá­ma­dó – fi­a­tal hő­sei. A sok esz­ten­dőn át ké­szült Szu­ve­nír tör­té­nel­mi re­gény és csa­lád­kró­ni­ka is. Több tíz­ezer csa­lád szét­hul­lá­sá­nak fog­la­la­ta, te­le vi­lág­há­bo­rúk, for­ra­dal­mak epi­zód­ja­i­val.

A het­ve­ne­dik évé­ben já­ró író­val a lom­barany ősz csend­jé­ben idéz­tük meg ok­tó­ber fá­jó nap­ja­it. Ki­csit ke­se­rű­en, de az em­lé­kek meg­szé­pí­tő lá­zá­ban.

– Mást se hal­lok, mást se ol­va­sok az új­sá­gok­ban két év­ti­ze­de, mint hogy nem vol­tak írá­sok az asz­tal­fi­ó­kok­ban, nem vol­tak olyan ér­té­kes mű­vek, ame­lyek ’90 előtt csak a til­tás mi­att nem je­len­het­tek meg – kez­di a be­szél­ge­tést. – Er­re csak egy pél­dát mon­dok: Ham­vas Bé­la nem volt a fi­ók­ban? Élet­mű­ve a ki­lenc­ve­nes évek­ben je­lent meg. Mi­ért nem ké­szül­he­tett ’56-os nagy­re­gény? Nem szó­lal­hat­tak meg a részt­ve­vők! Min­den­ki­be be­le­foj­tot­ták a szót, min­den­ki­nek tit­kol­nia kel­lett, ha múlt­ja volt, mint ne­kem. Ál­lan­dó­an a rö­vi­deb­bet húz­tuk, ott volt a hom­lo­kun­kon a meg­bé­lyeg­zés. „Po­li­ti­kai bű­nö­zők­nek” tar­tot­tak… Ho­gyan le­he­tett vol­na ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött anya­got gyűj­te­ni ’89 előtt?

– Ho­gyan ta­lált rá a tör­té­net­re, és mi­kor ke­rült a könyv az ol­va­sók ke­zé­be?

– Új­ság­ban ta­lál­koz­tam a hír­rel: a Cor­vin köz leg­fi­a­ta­labb sza­kasz­pa­rancs­no­kát egy orosz őr­já­rat el­fog­ta, és ki­vé­gez­te, de az if­jú sza­bad­ság­har­cos túl­él­te a „ki­vég­zé­sét”. Ez az új­ság­hír ne­kem ele­gen­dő volt az írás el­kez­dé­sé­hez.

Ti­zen­egy év­vel ez­előtt je­lent meg a könyv elő­ször, 2006-ban má­sod­szor. Re­gény­szörny, nem vi­tás, na­gyon vas­tag, majd­nem ezer ol­dal. Nem­csak tör­té­nel­mi és csa­lád­re­gény, pszi­cho­ló­gi­ai és ka­land­re­gény is. Tel­jes tab­lót akar­tam, nem csu­pán 1956-ról val­la­ni, ha­nem a meg­elő­ző idő­ről is, a 19. szá­zad vé­gé­től, ben­ne az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­val, kö­rül­be­lül száz sze­rep­lő­vel. Mit mond­jak még? Tel­jes hall­ga­tás és kö­zöny öve­zi a köny­ve­met.

– Film­je­i­nek sor­sa sze­ren­csé­seb­ben ala­kult?

– Kü­lön té­ma le­het­ne, hogy mi­ért til­tot­ták be a Cor­vin köz­ről ké­szült fil­mün­ket. Sen­ki más nem ké­szí­tett er­ről do­ku­men­tu­mot. Egy kis stáb­bal dol­goz­tam, én vol­tam a for­ga­tó­könyv író­ja, a film szer­kesz­tő-ri­por­te­re. A má­sik ilyen nagy vál­lal­ko­zá­sunk: Tóth Ilo­na tra­gi­kus éle­te, amit szin­tén le­vet­tek a mű­sor­ról…

– Tér­jünk még vissza a re­gény­hez…

– 1990-ben kezd­tem hoz­zá, azt kel­lett elő­ször ki­de­rí­te­nem, hogy mi is tör­tént a Lu­dovi­ka kert­jé­ben ez­zel a fi­ú­val. Ír­tam ne­ki le­ve­let, meg­lá­to­gat­tam Ham­burg­ban, s ő há­rom hét múl­va ha­za­jött, elő­ször ’56 óta. So­kat be­szél­get­tünk, vé­gig­jár­tuk a har­cok hely­szí­ne­it, át­ita­tód­tam a tör­té­ne­te­i­vel. Nyolc év után tet­tem ki a pon­tot a könyv vé­gé­re.

– Be­szél­jünk 1956-ról.

– Előz­mé­nyek nél­kül nem le­het. Na­gyon fon­tos az odá­ig ve­ze­tő út. Akik ben­ne vol­tak, meg­él­ték, azo­kat a győ­ze­lem il­lú­zi­ó­ja csak egy pil­la­nat­ra káp­ráz­tat­ta el. Nem a győ­ze­le­mért dob­ták oda az éle­tü­ket a sza­bad­ság­har­cos fi­a­ta­lok, ha­nem el­ső­sor­ban azért, mert be­telt a po­hár! Rá­döb­ben­tek, hogy eb­ben a szov­jet rab­ság­ban nem ér­de­mes to­vább él­ni. Ezt a mai if­jú­ság el se tud­ja kép­zel­ni, mert a glo­ba­liz­mus, a di­gi­tá­lis kép­er­nyő­vi­lág el­fa­kít­ja ben­nük az em­pá­ti­át, a fan­tá­zi­át. A si­vár tör­té­nel­mi re­mény­te­len­ség vitt ben­nün­ket an­nak ide­jén a for­ra­da­lom­ba. A hét­köz­na­pi élet el­vi­sel­he­tet­len iszo­nya­ta. Min­den más eb­ből kö­vet­ke­zett. Az el­ső na­pok helyt­ál­lá­sa kel­lett, hogy meg­szü­les­se­nek a nem­ze­ti ér­zel­mek: Ma­gyar­or­szág le­gyen füg­get­len, sem­le­ges, sza­bad ál­lam.

– Bi­zo­nyos szem­pont­ból mai éle­tünk is re­mény­te­len­nek tet­szik…

– Alap­ve­tő­en pesszi­mis­ta va­gyok. Én a vi­lág sor­sát elég sö­té­ten lá­tom. Emil Ci­or­an ro­mán szár­ma­zá­sú fi­lo­zó­fus mond­ta, hogy a tör­té­ne­lem egyet­len vé­get nem érő fél­re­ér­tés. Ezt ki­bő­ví­te­ném az­zal, hogy nem­csak fél­re­ér­tés, de egy vé­re­sen höm­pöly­gő fo­lyam is. En­nek el­le­né­re lé­te­zik va­la­mi­fé­le ma­ga­sabb ren­dű aka­rat a vi­lág­ban, mely idő­vel el­ren­de­zi a ki­egyen­lí­tet­len szám­lá­kat, le­ránt­ja a lep­let a po­li­ti­kai ma­ni­pu­lá­ci­ók­ról, pon­tot tesz az egy­kor át­lát­ha­tat­lan­nak ítélt ha­tal­mi játsz­mák vé­gé­re.

1. úgy jött, mint ég­ből a fény­su­gár, cso­dá­la­tos égi fel­vil­la­nás. Mint­ha ma­ga a Gond­vi­se­lés avat­ko­zott vol­na be a for­ra­da­lom­ba. Nem le­het ki­tö­röl­ni az em­be­ri­ség tudatából a re­ményt, hogy a mi ’56-hoz ha­son­ló el­len­ál­lá­sunk meg­is­mét­lőd­het, ha a hát­tér­ben la­pu­ló arc­ta­lan mul­ti­na­ci­o­ná­lis tő­ke vég­ső rab­ság­ba akar­ná dön­te­ni a vi­lá­got.

– Ne­héz év­ti­ze­dek vár­nak a fi­a­ta­lok­ra.

– Szok­tam mon­da­ni a fi­a­ta­lok­nak: még nem tud­já­tok, hogy rá­tok vár a vi­lág leg­ször­nyűbb rab­szol­ga­sá­ga. A tech­no­ló­gia annyi­ra kör­be­fon­ja az éle­tün­ket, oly mér­ték­ben ha­tol be a lel­künk­be, a gon­do­la­ta­ink­ba, hogy ment­he­tet­le­nek va­gyunk. Mű­köd­nek ku­ta­tó­in­té­ze­tek, tör­té­né­szek egész ha­da, mint a zsi­zsik, őr­li ok­tó­ber 23-át, csak liszt ma­rad be­lő­le. Min­den rész­le­tet le­ír­tak már, csak az egész­ről nincs ké­pünk. Hogy mit érez­tek az em­be­rek. Mit él­tek át? Mi­lyen volt, mi­kor ki­lőt­ték mel­lő­led a tár­sa­dat? El­fogy gyö­nyö­rű for­ra­dal­munk, las­san ma­rék por­ha­mu lesz a te­nye­rem­ben.

– Pe­dig cso­da volt.

– Sors­for­dí­tó vi­lág­cso­da. A ma­gyar tör­té­ne­lem­ben csak még egy eh­hez ha­son­ló van: 1456, a nán­dor­fe­hér­vá­ri győ­ze­lem. Ter­mé­sze­te­sen min­den dá­tum fon­tos, a hon­fog­la­lás­tól az Ár­pád-ko­ron át a ta­tár­já­rá­sig, Mo­há­csig, 1848 di­cső nap­ja­i­ig… De ez volt az a két nagy ese­mény, ame­lyik Eu­ró­pa és a vi­lág jö­vő­jét be­fo­lyá­sol­ta. A 15. szá­zad kö­ze­pén Tö­rök­or­szág a csú­cson volt. Egy fel­fe­lé tö­rő ha­ta­lom, a tró­non II. Meh­med, aki fa­na­ti­kus volt. El­in­dult, és meg sem akart áll­ni Fran­cia­or­szá­gig. Ezt a szul­tánt ver­te tönk­re Hu­nya­di Já­nos, és het­ven év­re meg­ál­lí­tot­ta nyo­mu­lá­su­kat.

1. pe­dig azért volt sors­for­dí­tó, mert meg­rop­pant a meg­dönt­he­tet­len­nek hitt kom­mu­niz­mus. A nyu­ga­ti kom­mu­nis­ta pár­tok el­for­dul­tak Moszk­vá­tól, és ki­ala­kult a Szov­jet­uni­ó­ban is az el­len­zék: Szol­zse­nyi­cin, Sza­ha­rov, Sa­la­mov és a töb­bi­ek. A ka­pi­ta­liz­mus és a kom­mu­niz­mus mel­lett a har­ma­dik utat a mi cso­dá­la­tos ön­szer­ve­ző­dé­sű mun­kás- és for­ra­dal­mi ta­ná­csa­ink je­len­tet­ték. Az em­be­rek tud­ták, kik a ve­ze­tés­re ér­de­me­sek, kik a ha­za­sze­re­tő és -fél­tő tár­sak, akik át­ad­ják ma­gu­kat a köz szol­gá­la­tá­nak. ’56 bu­ká­sa el­le­he­tet­le­ní­tet­te en­nek meg­va­ló­sí­tá­sát.

– Kik vol­tak az öt­ven­ha­to­sok? A pes­ti srá­cok?

– Fó­nay Je­nő Ki­ál­tás cí­mű kö­te­té­nek egyik hő­se An­gyal Ist­ván, a Tűz­ol­tó ut­ca pa­rancs­no­ka, 1956 ki­vég­zett már­tír­ja. Kér­lel­he­tet­len igaz­ság­ér­ze­te pél­da­ként szol­gált rab­tár­sai szá­má­ra. Né­hány mon­da­ta ma is na­gyon idő­sze­rű: „Mi­ért ne­he­zebb ma? Mert aki teg­nap még egyet só­haj­tott ve­lünk, ma már ítél­ke­zik fe­let­tünk, és őriz ben­nün­ket, hogy hol­nap meg tud­jon gyil­kol­ni ide­gen ér­de­ke­kért. Ez az iga­zi átok, ami ezt a sze­ren­csét­len né­pet sújt­ja év­szá­za­dok óta.”

Az én szá­mom­ra egyet­len ne­mes­ség lé­te­zik Ma­gyar­or­szá­gon, az öt­ven­ha­tos sza­bad­ság­har­co­sok egy­re fo­gyat­ko­zó gyü­le­ke­ze­te! Egyet­len olyan tisz­ta pont­ja van 20. szá­za­di tör­té­nel­münk­nek, aho­vá vissza le­het nyúl­ni ha­za­sze­re­te­tért, tar­tá­sért, em­be­ri nagy­sá­gért: ez 1956!

A har­co­lók úgy jöt­tek össze, mint a fa­le­ve­lek, me­lye­ket be­fúj egy zug­ba az őszi szél. Hi­he­tet­len ta­lá­lé­ko­nyak vol­tak, bát­rak, az er­köl­csi ma­gas­ug­rás vi­lág­baj­no­kai, nem szen­ved­tek rang­kór­ság­ban, vi­lág­job­bí­tó szán­dék ve­zet­te őket, ide­a­liz­mus, ön­zet­len­ség, baj­tár­si­as­ság, a hu­mor, a va­gány­ság is al­kal­mas­sá tet­te őket a for­ra­dal­már ma­ga­tar­tás­ra… és rá­jöt­tek az igaz­ság ener­gia­tör­vé­nyé­re, hogy ak­ko­rát kell üt­ni az el­len­ség­re, amek­ko­rát csak tud­nak.

Szür­kék vol­tak mind­annyi­an, sem­mi­lye­nek, de ez a cso­dá­la­tos for­ra­da­lom a le­he­tő leg­job­bat hoz­ta ki be­lő­lük. Ezek a gye­rek­em­be­rek ar­ra kény­sze­rül­tek, hogy fegy­vert fog­ja­nak, egy má­sod­perc alatt több száz évet él­tek át, vál­tak fel­nőt­té, ön­tu­da­tos­sá, okos­sá és hős­sé: fi­a­tal éle­tü­ket ad­ták a ha­zá­ért! Akik ezt át­él­ték, túl­él­ték, min­den bor­zal­má­val együtt – mert egy pol­gár­há­bo­rú min­dig ret­te­ne­tes és ször­nyű –, azok a test­vé­ri sze­re­te­tet so­ha nem fe­lej­tik el!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos