Evangélikusok

Nagy­apám­ra em­lé­ke­zem. Né­pes csa­lá­dunk­ban ő volt a pél­da­kép. Bár én még ki­csi gyer­mek vol­tam, ami­kor meg­halt, még­is mint­ha ve­lünk élt vol­na, mert édes­anyám és szá­mos nagy­né­ném min­dig me­sél­tek va­la­mi tör­té­ne­tet ve­le kap­cso­lat­ban. Pél­daként ál­lí­tot­ták őt az uno­kák elé.

Szlá­vik Má­tyás 1860. ok­tó­ber 24-én bá­nyász­csa­lád­ban szü­le­tett Dob­si­nán (ma Szlo­vá­kia). Rozs­nyón érett­sé­gi­zett ki­vá­ló ered­ménnyel. Eper­je­sen ta­nult to­vább az evan­gé­li­kus kol­lé­gi­um­ban. Mi­vel itt is ki­vá­ló ered­ménnyel vég­zett, ösz­tön­dí­jat ka­pott a Hal­le–Wit­ten­ber­gi Egye­te­men, ahol fi­lo­zó­fi­át és böl­csé­sze­tet ta­nult. Die Re­for­mati­on in Un­garn cí­mű disszer­tá­ci­ó­já­val 1884-ben itt sze­rez­te meg dok­to­ri cí­mét. (Dok­to­ri dip­lo­má­ját je­len­leg is őr­zöm.)

Írói te­het­sé­ge már fi­a­ta­lon meg­mu­tat­ko­zott. 1883-ban, a Lu­ther szü­le­té­sé­nek négy­szá­za­dik év­for­du­ló­ján ren­de­zett ün­nep­sé­gek al­kal­má­ból be­jár­ta a lu­the­ri vá­ro­so­kat, él­ve­ze­tes be­szá­mo­ló­kat írt ma­gyar és né­met egy­há­zi és na­pi­la­pok­ba.

1884-ben ta­ná­ri ál­lást ka­pott az eper­je­si kol­lé­gi­um rend­sze­res teo­ló­gi­ai tan­szé­kén. Ké­sőbb pro­fesszor­rá ne­vez­ték ki: dog­ma­ti­kát, eti­kát, böl­csé­szet­tör­té­ne­tet ta­ní­tott. Az utób­bit és a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­tet év­ti­ze­de­kig ta­ní­tot­ta az eper­je­si Jog­aka­dé­mi­án is. Több­ször volt dé­kán és rek­tor.

Nagy­apá­mat szi­kár, szú­rós sze­mű, de na­gyon me­leg­szí­vű em­ber­nek tar­tot­ták. Ta­nít­vá­nyai ra­jong­tak ér­te, pe­da­gó­gi­ai mű­kö­dé­se ál­dá­sos volt. Hosszú éve­kig el­lát­ta az eper­je­si ma­gyar–né­met egy­ház lel­ké­szi te­en­dő­it is.

El­ső köny­ve 1887-ben je­lent meg A leg­újabb theo­lo­gia tör­té­ne­té­ből cím­mel. Szá­mos pub­li­ká­ci­ó­ja kö­zül né­hány: Böl­csé­szet­tör­té­net 1–2. (1888–1889), Kant ethi­ká­ja (1894), A sza­ba­daka­rat kér­dé­sé­hez (1896), A két pro­tes­táns val­lá­si tí­pus kér­dé­sé­hez (1914).

Hosszú, moz­gal­mas és tar­tal­mas éle­te fo­lya­mán szám­ta­lan ma­gyar és né­met nyel­vű na­pi­lap­nak és fo­lyó­irat­nak írt uta­zá­si be­szá­mo­ló­kat, iro­dal­mi dol­go­za­to­kat. Eze­ket össze­gyűj­töt­te és be­köt­tet­te 1883-tól 1914-ig. A cikk­gyűj­te­mény ol­vas­ha­tó az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Könyv­tár­ban, ahol nagy­apám könyv­tá­ra is meg­ta­lál­ha­tó. Ren­ge­teg könyv­is­mer­te­tőt írt, rend­sze­re­sen tu­dó­sí­tot­ta a ma­gyar evan­gé­li­kus új­sá­go­kat a né­met teo­ló­gi­ai, fi­lo­zó­fi­ai és vi­lá­gi iro­da­lom­ról.

Írá­sa­i­ból és csa­lá­di kró­ni­kák­ból meg­is­mer­he­tő szí­nes egyé­ni­sé­ge, szik­la­szi­lárd jel­le­me, ha­za­fi­as­sá­ga.

1885-ben fe­le­sé­gül vet­te Si­ebert Ol­gát, aki­vel öt­ven­két bol­dog évet élt együtt. Ki­lenc le­á­nyuk szü­le­tett, kö­zü­lük az egyik az én édes­anyám. Egyik gyermekük ti­zen­hét éves ko­rá­ban meg­halt, ezt a trau­mát nagy­szü­le­im egész éle­tük­ben nem tud­ták el­fe­lej­te­ni. Va­la­mennyi lá­nyu­kat férj­hez ad­ták, szor­gal­mas és te­het­sé­ges uno­ká­ik szü­let­tek.

Szá­mos el­fog­lalt­sá­ga mel­lett Szlá­vik Má­tyás­nak ju­tott ide­je hob­bi­já­ra, a ter­mé­szet­já­rás­ra is. Nagy sze­rel­me volt a Ma­gas-Tát­ra, aho­vá sok ta­nít­vá­nyát is el­vit­te hosszú tú­rák­ra. Ala­pí­tó tag­ja volt a Tát­rai Tu­ris­ta Egy­let­nek. 1911-ben há­rom­nyel­vű, ké­pes tát­rai úti­köny­vet írt.

Eper­je­sen a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján élénk iro­dal­mi és ze­nei élet folyt. Or­szá­gos hí­rű volt a Szé­che­nyi-kör, mely­nél egy­szer két na­pig Jó­kai Mór is ven­dé­ges­ke­dett. Nagy­apám és ta­nít­vá­nyai ak­tív tag­jai vol­tak en­nek a kör­nek és az eper­je­si kul­tu­rá­lis élet­nek.

Szlá­vik Má­tyás so­kat uta­zott. Rész­le­tes be­szá­mo­ló­kat írt kü­lön­bö­ző új­sá­gok­nak. Leg­ér­de­ke­sebb út­ja Szer­bi­án és Bul­gá­ri­án át Tö­rök­or­szág­ba ve­ze­tett. Bul­gá­ri­á­ban ép­pen a ki­rály ko­ro­ná­zá­si ün­nep­sé­gén vett részt. Isz­tam­bul­ban az oszt­rák kö­vet­ség ré­vén egy szul­tá­ni ebéd­re ka­pott meg­hí­vást. Be­szá­mo­ló­i­ban rész­le­te­sen írt az isz­lám hit­ről, a ra­ma­dán­ról, a tö­rök élet­ről. Hosszú uta­zást tett Kis-Ázsi­á­ban is.

A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés nagy trau­mát je­len­tett a csa­lád szá­má­ra. Mi­vel nagy­apám ma­gyar­nak val­lot­ta ma­gát, az egész csa­lád­nak el kel­lett hagy­nia a Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz csa­tolt szü­lő­föl­det és a sze­re­tett Eper­jest. Hosszú hó­na­po­kon át va­gon­ban la­kott a csa­lád.

Ta­ní­tott még az ide­ig­le­ne­sen Bu­da­pes­ten mű­kö­dő teo­ló­gi­án, majd 1922-ben nyug­díj­ba vo­nult. Ez­után is ak­tív ma­radt azon­ban: szám­ta­lan he­lyen tar­tott is­ten­tisz­te­le­tet, fő­leg né­met nyel­ven, éve­kig az evan­gé­li­kus gim­ná­zi­u­mok és a ta­ní­tó­nő­kép­zők érett­sé­gi biz­to­sa­ként te­vé­keny­ke­dett.

1931-ben a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ka­zin­czy Gá­bor-dí­jat és em­lék­ér­met ado­má­nyo­zott ne­ki hosszú ta­ná­ri és írói mun­ká­já­nak el­is­me­ré­sé­ül. 1934-ben arany­dip­lo­mát ka­pott Hal­lé­ban. 1937. de­cem­ber 3-án hunyt el Rá­kos­szent­mi­há­lyon. A Jog­aka­dé­mia 1938. ja­nu­ár 13-ai ka­ri ülé­sén jegy­ző­könyv­ben örö­kí­tet­ték meg em­lé­két.

A csa­lád­ban ma is so­kat be­szél­ge­tünk ró­la, gyak­ran né­ze­get­jük a ré­gi fény­ké­pe­ket, ol­vas­gat­juk írá­sa­it. Egyik ro­ko­nom a Szlá­vik csa­lád fel­me­nő­it ke­re­si, és már a 18. szá­zad vé­gén ta­lált ada­to­kat. Egyik uno­kám, ami­kor egy ne­ves egy­há­zi sze­mély­ről kel­lett esszét ír­nia a gim­ná­zi­um­ban, ük­ap­ját, Szlá­vik Má­tyást vá­lasz­tot­ta té­má­nak. Hí­res nagy­apám élő em­lé­két őr­zi csa­lá­dunk és az evan­gé­li­kus egy­ház.

Dr. Gá­vay Éva