Keresztutak

1956. ok­tó­ber 26-án egye­te­mis­ták és mun­ká­sok, asszo­nyok és is­ko­lás­ko­rú gyer­me­kek in­dul­tak el Mo­son­ma­gyar­óvá­ron a he­lyi ha­tár­őr­lak­ta­nya fe­lé, hogy az épü­le­ten lé­vő vö­rös csil­la­got le­ve­tes­sék. A lak­ta­nya előtt gép­pus­kák mö­gött fek­vő ha­tár­őrök vár­ták a fegy­ver­te­len, bé­ké­sen ének­lő tö­me­get, majd több al­ka­lom­mal is sor­tü­zet zú­dí­tot­tak az em­be­rek­re, mi­köz­ben az épü­let eme­le­ti ab­la­ka­i­ból ké­zi­grá­ná­to­kat ha­ji­gál­tak a me­ne­kü­lők kö­zé. Dr. Szé­kely­hi­di Lász­ló ka­to­na­or­vos­ként az el­sők kö­zött ér­ke­zett a bor­zal­mas mé­szár­lás hely­szí­né­re, ké­sőbb a kór­ház­ban vett részt a sor­tűz­ben meg­se­be­sül­tek gyó­gyí­tá­sá­ban. A tra­gi­kus ese­mé­nyek év­for­du­ló­ján be­szél­get­tünk ve­le.

– Ho­gyan ke­rült Mo­son­ma­gyar­óvár­ra?

– 1953-ban bő­ví­tet­ték a nép­had­se­re­get, öt­száz új ka­to­na­or­vos­ra volt szük­ség. Ak­kor vé­gez­tem az egye­te­men, és fel­aján­lot­tak egy ka­to­na­or­vo­si ál­lást. Annyi en­ged­ményt tet­tek, hogy meg­vá­laszt­hat­tam, az or­szág me­lyik te­le­pü­lé­sé­re men­jek. Mi­u­tán a fe­le­sé­gem mo­son­ma­gyar­óvá­ri volt, ezt a vá­rost je­löl­tem meg. Két-há­rom hét múl­va meg­kap­tam a be­hí­vó­mat, hogy je­lent­kez­zem Mo­son­ma­gyar­óvá­ron a mű­sza­ki zász­ló­alj pa­rancs­no­ká­nál.

– Le­he­tett-e va­la­mit ér­zé­kel­ni ok­tó­ber 26-án a lak­ta­nyá­ban ab­ból, hogy va­la­mi ké­szül?

– Bi­zo­nyos je­lek mu­tat­ták, hogy ké­szü­lő­dik va­la­mi. Amb­rus Jó­zsef őr­nagy, lak­ta­nya­pa­rancs­nok reg­gel öt óra­kor ri­a­dót ren­delt el a lak­ta­nyá­ban, de ak­kor még nem tud­tuk, hogy mi­ért. Ké­sőbb az­tán ki­de­rült, hogy fel­vo­nu­lók gyü­le­kez­nek a párt­bi­zott­ság szék­há­za előtt. Azt is meg­tud­tuk, hogy a tö­meg el­in­dult a lak­ta­nya fe­lé, sőt a vo­nu­lók szá­ma, ahogy hoz­zá­juk csat­la­koz­tak a gyá­rak­ból ha­za­fe­lé in­du­ló em­be­rek, egy­re nő. Még ek­kor sem gon­dol­tuk azon­ban, hogy eb­ből ilyen tra­gé­dia ke­let­ke­zik.

– Miként ke­rült a sor­tűz hely­szí­né­re, majd ké­sőbb a kór­ház­ba?

– Nagy­já­ból dél­előtt fél ti­zen­egy le­he­tett, ami­kor meg­hal­lot­tuk a lö­vé­se­ket. Na­gyon meg­döb­ben­tünk. A mi lak­ta­nyánk a ha­tár­őr­lak­ta­nya szom­széd­sá­gá­ban volt, és né­hány tiszt­he­lyet­tes ki­sza­ladt, hogy meg­néz­ze, mi tör­tént. Szin­te sok­kos ál­la­pot­ban tér­tek vissza, és el­mond­ták, hogy a ha­tár­őr­lak­ta­nya előt­ti tér te­le van ha­lot­tak­kal és se­be­sül­tek­kel, il­let­ve pá­nik­sze­rű­en me­ne­kü­lő em­be­rek­kel. Ak­kor, ka­to­na­or­vos­ként, azon­nal pa­ran­csot ad­tam az egyik tiszt­he­lyet­tes­nek, hogy áll­jon elő a men­tő­au­tó­val, mert ne­künk dol­gunk lesz.

A hely­szín­re ér­ve iszo­nya­tos kép tá­rult a sze­mem elé. Min­den­fe­lé ha­lot­tak és se­be­sül­tek he­ver­tek. Vé­res volt min­den. Sok ha­lot­tat ak­kor már le­ta­kar­tak egy-egy pi­ros-fe­hér-zöld zász­ló­val. Én azon­nal se­be­sül­te­ket ke­res­tem, és meg­lát­tam két egye­te­mis­tát. Az egyik­nek comb-, a má­sik­nak pe­dig fej­sé­rü­lé­se volt. Be­tet­tem őket a men­tő­au­tó­ba, és be­vit­tem őket a kór­ház­ba. Az­tán már ki sem tud­tam jön­ni, mert oda­bent min­den em­ber­re szük­ség volt.

– Mi­lyen hely­zet fo­gad­ta a kór­ház­ban?

– Ször­nyű ál­la­po­tok ural­kod­tak. Ami­kor meg­ér­kez­tem, Ve­res Bé­la gond­nok épp azok ne­vét ír­ta fel, aki­ket már hol­tan hoz­tak be a kór­ház­ba. Ők a ka­pu mö­gött fe­küd­tek ki­te­rít­ve. A két se­be­sült egye­te­mis­tát fel­vit­tem az eme­let­re, ahol megint po­ko­li kép tá­rult a sze­mem elé. A fo­lyo­sót vér­ző, fáj­da­lom­tól üvöl­tő be­te­gek, hoz­zá­tar­to­zó­i­kat két­ség­be­eset­ten ke­re­ső em­be­rek töl­töt­ték meg. A kór­ház se­bé­szei ak­kor már a mű­tők­ben dol­goz­tak, én pe­dig, aki nem se­bész vol­tam, több más kol­lé­gá­val és a nő­vé­rek­kel azo­kat a sé­rül­te­ket lát­tuk el, aki­ket nem kel­lett mű­te­ni. A sé­rül­tek leg­több­jé­nek vég­tag-, fej- és mell­ka­si sé­rü­lé­sei vol­tak.

– Mennyi­re volt fel­ké­szül­ve a kór­ház a se­be­sül­tek el­lá­tá­sá­ra?

– Egy­ál­ta­lán nem volt fel­ké­szül­ve a kór­ház ilyen nagy­szá­mú sé­rült­re. Ez rend­kí­vül nagy gon­dot je­len­tett szá­munk­ra. Osz­tá­lyoz­ni kel­lett a se­be­sül­te­ket. Ke­vés volt a ren­del­ke­zés­re ál­ló vér. In­fú­zi­ó­kat kel­lett be­köt­ni. Ez min­den ott dol­go­zó szá­má­ra óri­á­si ide­gi ter­he­lést je­len­tett. Ke­vés volt a hely. Sok sé­rült a fo­lyo­són fe­küdt. Volt, akit a nő­gyó­gyá­szat­ra vit­tek, mert ép­pen ott volt sza­bad ágy. Dél­után már jöt­tek or­vo­sok és men­tő­au­tók Győr­ből is, így sok ál­do­za­tot el­szál­lí­tot­tak a győ­ri kór­ház­ba. En­nek kö­szön­he­tő­en éj­fél­re, haj­na­li két órá­ra si­ke­rült el­lát­ni a rá­szo­ru­ló­kat. Ak­kor tört ránk az ól­mos fá­radt­ság, de le­huny­ni ak­kor sem tud­tam a sze­me­met, mert előt­tem le­be­gett mind­az, amit lát­tam és át­él­tem az­nap a gyász­té­ren és a kór­ház­ban.

– Egy ÁVO-s tisz­tet is ke­zel­tek a kór­ház­ban, akit ké­sőbb meg­lin­csel­tek. Er­ről mit tud?

– Igen, Stef­kó Jó­zsef fő­had­nagy ke­rült be a kór­ház­ba. Őne­ki arc- és fej­sé­rü­lé­se volt, de egyéb­ként is az ese­mé­nyek ha­tá­sa alatt állt. Egy, a mi lak­ta­nyánk­ban szol­gá­ló ka­to­na vi­gyá­zott rá fegy­ver­rel. Más­nap, ok­tó­ber 27-én reg­gel már je­len­tős tö­meg gyűlt össze a kór­ház előtt, és azt kö­ve­tel­ték, hogy ad­ják ki ne­kik a fő­had­na­gyot. A kór­ház­igaz­ga­tó azt vá­la­szol­ta ne­kik, hogy amíg Stef­kó el­lá­tás­ra szo­rul, ad­dig nem ad­ja ki őt. Ám mind ve­he­men­seb­ben kö­ve­tel­ték a tiszt ki­adá­sát. Az igaz­ga­tó er­re azt mond­ta, hogy sze­rez­ze­nek a pa­rancs­nok­tól egy iga­zo­lást. Ezt Amb­rus Jó­zsef pa­rancs­nok meg­ad­ta. Így a tö­meg ki­hoz­hat­ta Stef­kót. Nem vit­ték messze. A kór­ház szom­széd­sá­gá­ban ál­ló evan­gé­li­kus temp­lom előt­ti fá­ra fej­jel le­fe­lé fel­ló­gat­ták, le­tép­ték a ru­há­ját, majd ha­lál­ra ver­ték…

– Le­het-e tud­ni a kór­ház­ban el­hunyt ál­do­za­tok szá­mát?

– Ad­mi­niszt­ra­tív mó­don öt­ven­hat ha­lot­tat tu­dunk bi­zo­nyí­ta­ni. Ám a ha­lá­los ál­do­za­tok szá­ma száz­nál is több volt, csak sok se­be­sül­tet és ha­lot­tat el­vit­tek a kör­nye­ző fal­vak­ból ér­ke­zett hoz­zá­tar­to­zók.

Szá­mom­ra a leg­meg­döb­ben­tőbb az volt, hogy ami­kor 1989 után az egy­ko­ri ha­tár­őr­lak­ta­nya-pa­rancs­nok, Du­dás Ist­ván pe­ré­re ké­szül­tünk, és kór­ház­igaz­ga­tó-he­lyet­tes­ként ku­tat­ni kezd­tem a kór­ház irat­tá­rá­ban és a vá­ro­si le­vél­tár­ban, azt ta­pasz­tal­tam, hogy a se­bé­sze­ti osz­tály ok­tó­ber–no­vem­be­ri kór­lap­jai sző­rén-szá­lán el­tűn­tek. A vá­ro­si le­vél­tár­ban pe­dig olyan anya­köny­vi be­jegy­zé­se­ket ta­lál­tam, ame­lyek­ben azok ne­ve mel­lett, akik­ről biz­to­san tud­tam, hogy a sor­tűz vég­zett ve­lük, tü­dő­gyul­la­dás sze­re­pelt a ha­lál oka­ként. Így iga­zán ne­héz pon­tos szá­mo­kat mon­da­ni a kór­ház­ban el­huny­tak, il­let­ve az ott ke­zelt se­be­sül­tek szá­má­ról.

– Hogy gon­dol vissza ennyi év táv­la­tá­ból az ak­kor tör­tén­tek­re?

– Hosszú évek­nek kel­lett el­tel­ni­ük ah­hoz, hogy fel tud­jam dol­goz­ni az ok­tó­ber 26-i ese­mé­nye­ket. Pró­bál­tam vá­laszt ta­lál­ni ar­ra, hogy mi­ért tör­tént mind­ez. Most már le­tisz­tul­tak ben­nem az em­lé­kek, de még most is sok­szor ma­gam előtt lá­tom a gyász­tér apo­ka­lip­ti­kus ké­pét a ha­lot­tak és a se­be­sül­tek tö­me­gé­vel. Ezt az em­lé­ket ha­lá­lom pil­la­na­tá­ig ma­gam­mal ci­pe­lem.

Kiss Mik­lós