Élő víz

Azon az éj­sza­kán sű­rű köd ült a vá­ro­son. A szov­jet csa­pa­tok min­den el­len­ál­lás nél­kül be­ju­tot­tak a fő­tér­re, az­után két-két harc­ko­csit ál­lí­tot­tak a ki­ve­ze­tő utak­ra a vá­ros ha­tá­rá­ban. Reg­gel min­den­ki cso­dál­koz­va néz­te a ka­to­ná­kat. Mi pár nap múl­va ér­kez­tünk, két te­her­au­tó­val. Min­den si­mán ment, egyet­len pus­ka­lö­vés nél­kül át­vet­tük a ha­tal­mat. A mun­kás­ta­nács azon­nal le­mon­dott, és szét­szé­ledt.

Más­nap je­lent­ke­zett ná­lam egy em­ber. „Na­gyon fon­tos – üzen­te az őr­rel –, de csak sze­mé­lye­sen mond­hat­ja el.” Ami­kor be­lé­pett, azt hit­tem, el­ne­ve­tem ma­gam. Kö­vér volt, szu­szo­gott, krá­ko­gott, és ál­lan­dó­an az or­rát fúj­ta. Fa­kó­zöld eső­ka­bá­tot vi­selt, és bar­na ka­la­pot. A ke­zé­ben ha­tal­mas bar­na ak­ta­tás­ka. Le­tet­te az asz­tal­ra, és ren­dü­let­le­nül tül­költ az or­rá­val.

– Bo­csá­nat – mond­ta –, bo­csá­nat, na­gyon meg­fáz­tam. Ké­rem, én szí­ve­sen se­gít­sé­gük­re le­szek, ha…

– Ki­cso­da ma­ga?

– La­pus­nyik va­gyok, ké­rem, La­pus­nyik And­rás, fo­tós, ha még nem tet­szett ró­lam hal­la­ni. Én ké­rem…

– Mit akar?

– Ké­rem, én öröm­mel ál­lok ren­del­ke­zé­sünk­re, amennyi­ben önök…

– Nyög­je már ki!

– Ké­rem, mint mond­tam, én fény­ké­pész va­gyok, a leg­ré­gibb fény­ké­pész a vá­ros­ban, har­minc­egy éve, ké­rem…

– És?

– Én, ké­rem, én most is min­dent le­fény­ké­pez­tem, itt van, ké­rem, mind a két akasz­tás, min­den rész­le­te éle­sen lát­ha­tó…

– Mu­tas­sa!

A nagy tás­ká­ból egy ha­lom fény­ké­pet tett az asz­tal­ra. Szem­ügy­re vet­tem őket. Va­ló­ban jó ké­pek vol­tak. A meg­kín­zot­ta­kon lát­szot­tak az üté­sek és rú­gá­sok nyo­mai, a sár, meg­té­pett in­gük fosz­lá­nyai, még a ju­har­fa tör­zsé­nek re­pe­dé­sei is. Egy má­sik so­ro­za­ton a hó­hé­rok: aki a kö­te­let cso­móz­ta, ket­ten, akik húz­ták, az üt­le­ge­lők, va­la­mennyi­en el­tor­zult, vér­szom­jas arc­cal. Mö­göt­tük a tö­meg. Lát­szott a ké­pe­ken, hogy gon­dos mun­ka. A bá­mész­ko­dó­kat úgy vet­te sor­ra, rá­juk éle­sít­ve a gé­pet, hogy min­den­ki jól lát­ha­tó le­gyen. Volt még né­hány kép a szov­jet hő­si em­lék­mű le­dön­té­sé­ről, kü­lön-kü­lön a trak­to­ros és a drót­kö­te­let cso­mó­zó fér­fi áb­rá­za­tá­val.

– Va­ló­ban jó ké­pek – ál­la­pí­tot­tam meg. – Itt van a ne­ga­tív is?

– Nincs, ké­rem, az nincs.

– Hoz­za be azt is!

– Ké­rem, én fo­tós va­gyok, nem szok­tam a ne­ga­tí­vot ki­ad­ni a ke­zem­ből, har­minc­egy év­re vissza­me­nő­en ne­kem mind meg­van. So­sem adom ki a ke­zem­ből.

– Nyu­god­tan be­hoz­hat­ja. Meg­ígé­rem, hogy vissza­kap­ja. Mond­ja, is­me­ri eze­ket az em­be­re­ket?

– Nem is­me­rem, ké­rem.

– Ez, pél­dá­ul? Ki ez, aki a kö­te­let hur­kol­ja? Azt mond­ja, har­minc éve itt la­kik.

– Har­minc­egy, ké­rem, har­minc­egy. De nem is­me­rem, le­het, hogy nem is ide­va­ló­si.

– Néz­ze meg job­ban! Ki­ket is­mer?

– Sen­kit sem is­me­rek. Ké­rem, én min­dent meg­tet­tem, ami tő­lem telt, én, ké­rem…

– Rend­ben van. Jöj­jön be hol­nap, hoz­za a ne­ga­tí­vot is, ta­lán több időnk lesz a be­szél­ge­tés­re.

La­pus­nyik szu­szog­va ki­fa­rolt a szo­bá­ból, mi pe­dig hoz­zá­lát­tunk a mun­ká­hoz. Nem volt könnyű, de a fény­ké­pek se­gít­sé­gük­re vol­tak. En­gem más­nap be­ren­del­tek M.-be, ahol még za­var­gás volt, s mi­előbb ren­det kel­lett te­rem­te­ni. Ké­sőbb hal­lot­tam, hogy va­la­mennyi gyil­kost és bűn­ré­szest el­fog­ták, s a fény­ké­pek alap­ján azo­no­sí­tot­ták őket.

Vé­let­le­nül ju­tott eszem­be az a ré­gi his­tó­ria. Reg­gel hat­kor in­dul­tunk Bu­da­pest­ről, s cam­mog­va ju­tot­tunk el idá­ig. Né­hol ki­lo­mé­te­res hosszú­ság­ban össze­tor­lód­tak a gép­ko­csik. Nem akart szűn­ni a hó­vi­har. A hó­ma­rók te­he­tet­le­nek vol­tak, ahogy vé­gig­kec­me­reg­tek az úton, a nyo­munk­ban újabb hó­tor­la­szo­kat emelt a szél. Vé­gül meg­tor­pant az egész sor, és a ko­csi­kat kezd­te be­te­met­ni a hó.

– Hi­á­ba – mond­tam a so­főr­nek –, in­nen már nem ju­tunk ki, amíg el nem áll.

– Én is azt hi­szem – mond­ta.

– Nincs itt va­la­mi me­leg hely?

– Fél ki­lo­mé­ter­re le­het az au­tós­csár­da.

– Vág­junk ne­ki – mond­tam. Gya­log­szer­rel könnyebb volt, mint ke­ré­ken. Ha­mar oda­ér­tünk, haj­tott a hi­deg is. Ren­ge­teg em­ber ve­rő­dött össze a ven­dég­lő­ben, volt, aki a föld­re ve­tett pok­ró­con ült, há­tát a fal­nak tá­maszt­va. Las­san ki­állt a ke­zünk­ből-lá­bunk­ból a fagy, bü­dös tör­kölyt it­tunk.

– Azt mond­ják, Gyu­la kör­nyé­kén far­kast lőt­tek – kö­zöl­te bi­zal­ma­san a pin­cér.

– Iga­zán?

– Bi­zony, ké­rem, idá­ig le­me­rész­ked­tek. Azt mond­ják, az er­dé­lyi ha­va­sok­ban még most is sok far­kas él. Kép­zel­jék, idá­ig le­me­rész­ked­nek.

– Hoz­zon még két tör­kölyt! Il­let­ve hár­mat.

– Kö­szö­nöm, én nem szok­tam in­ni.

– Most be­kap­hat egyet, nem?

– Egyet ta­lán. Ho­zom, ura­im, hozom.

Fel­haj­tot­tuk a pá­lin­kát, és ci­ga­ret­tá­val kí­nál­tam őket. Ezt szó nél­kül el­fo­gad­ta a pin­cér, s mo­hón szív­ta.

– Nem fog­ják el­hin­ni, ké­rem, gye­rek­ko­rom­ban még mi­fe­lénk is lőt­tek far­kast, a z.-i he­gyek­ben. Ilyen nagy hi­deg­ben le­jön­nek a Kár­pá­tok­ból, itt kó­bo­rog­nak, amíg le nem puf­fant­ják őket.

– Szó­val ma­ga z.-i? – kér­dez­tem.

– Hogy­ne, ké­rem, ott szü­let­tem.

– Is­mer ott va­la­mi La­kus­nyi­kot? Fény­ké­pész.

– Hát per­sze, az es­kü­vői ké­pün­ket is ő csi­nál­ta, La­pus­nyik.

– Igen, igen, La­pus­nyik. Hogy van az öreg?

– Ő már jól, ké­rem, job­ban nem is le­het­ne. Is­mer­te ta­lán?

– Csak fu­tó­lag – mond­tam –, egy­szer jár­tam ná­la, iga­zol­vány­ké­pet csi­nál­tat­tam. Ked­ves em­ber­nek lát­szott.

– Ó, na­gyon ked­ves em­ber volt, ké­rem.

– Hogy­hogy volt? – Meg­halt, ké­rem, Is­ten nyu­gosz­tal­ja, még a múlt ta­va­szon.

– Aha.

– Ké­rem, ez a La­pus­nyik – mond­ta a pin­cér, és kö­ze­lebb ha­jolt –, ez 1956-ban min­dent le­fény­ké­pe­zett, az akasz­tá­so­kat, fel­vo­nu­lást, szó­val min­dent. Egy­szer az­tán be­hí­vat­ták a mun­kás­ta­nács­hoz, azt mond­ták ne­ki: „La­pus­nyik, mit sün­dö­rög ma­ga min­dig ott, ahol nem ké­ne?” Er­re azt mond­ja az öreg: „Drá­ga pol­gár­tár­sak, azért va­gyok fo­tós, hogy fény­ké­pez­zek. Higgyék el, na­gyon jó lesz ez egy­szer, hogy lesz­nek do­ku­men­tu­mok a for­ra­da­lom győ­zel­mé­ről.” Er­re el­en­ged­ték, és ad­tak ne­ki egy iga­zol­ványt, hogy fény­ké­pez­het to­vább. Ami­kor az­tán be­jöt­tek az oro­szok, és le­ver­ték a for­ra­dal­mat, az öreg ál­lí­tó­lag rög­tön be­ment hoz­zá­juk, oda­ad­ta ne­kik az összes fény­ké­pet. No, most eh­hez szól­ja­nak hoz­zá.

– Szó­val azt mond­ja, hogy sze­mét volt.

– Én nem mond­tam, ké­rem. Csak azt mond­tam el, amit hal­lot­tam.

– Aha.

Mint­ha csen­de­se­dett vol­na a hó­vi­har, már nem fü­tyült a szél. Nem­so­ká­ra el­állt a ha­va­zás is. Hó­mun­ká­sok jöt­tek be, to­po­rog­tak, it­tak, csiz­má­juk­ról le­vált a hó, és víz­tó­csák fény­let­tek az ola­jos pad­lón. Egy­szer azt mond­ta va­la­ki, hogy már sza­bad az út. Ké­ső dél­után volt.

– Nézz kö­rül, Gyu­ri, mi új­ság oda­kinn – mond­tam a so­főr­nek. Vet­te a ka­bát­ját, és ki­ment.

– Hoz­zon még egyet! – szól­tam a fel­szol­gá­ló­nak. – Le­het ket­tőt is.

– Kö­szö­nöm, én már nem iszom töb­bet – mond­ta. – Ne­kem szá­mol­nom kell. Úgy is ne­héz eb­ben a zűr­za­var­ban.

Ami­kor ki­hoz­ta az italt, meg­kér­dez­tem:

– Mond­ja, hogy halt meg ez a La­pus­nyik?

– Azt nem le­het tud­ni, ké­rem.

– Mi­ért?

– Össze­vissza be­szél­nek az em­be­rek. Én nem vol­tam ott.

– De hát mit be­szél­nek? Azt csak tud­ja?

– Hogy­ne, ké­rem. Azt tu­dom.

– No, mond­ja már!

– Én nem hi­szem, amit be­szél­nek. Azt mond­ják, hogy vén­sé­gé­re, ami­kor már nem dol­go­zott, vett egy da­rab sző­lőt, pin­cé­vel, min­den­nel fel­sze­rel­ve, ott sző­lész­ke­dett, a vé­gén már alig járt ha­za. Az­tán vett va­la­mi au­to­ma­ta gé­pet is, ami ma­gá­tól fo­tó­zott. Az­zal fény­ké­pez­te ma­gát, ahogy kö­tö­zi a sző­lőt, fej­ti a bort. És ál­lí­tó­lag, mi­kor fel­kö­töt­te ma­gát, ak­kor is be­ál­lí­tot­ta ezt a gé­pet, és fény­ké­pez­te az egé­szet, de mon­dom, én ezt nem hi­szem.

– És ma­ga mit hisz?

– Én – ne­ve­tett a pin­cér –, én azt hi­szem, hogy egy­sze­rű­en jól be­szí­vott az öreg, és kam­pec, vé­ge.

– Igen, ez a va­ló­szí­nűbb – mond­tam.

Köz­ben vissza­jött a so­főr, és je­len­tet­te, hogy sza­bad az út. A harc­ko­csik a leg­na­gyobb hó­aka­dá­lyo­kat is le­ta­pos­ták. Men­tünk a ko­csink fe­lé – köz­ben elég jól ki­tisz­tult az idő.

Pa­lá­di Jó­zsef