Keresztény szemmel

Szo­mo­rú ár­nyé­kot vet a De­ák té­ren ok­tó­ber ki­len­ce­di­kén meg­tar­tott idei or­szá­gos evan­gé­li­zá­ció ked­ves ese­mé­nyé­re, hogy nem is ke­ve­sen vesz­tet­ték el ér­té­ke­i­ket (pénzt, sze­mé­lyes ira­ta­i­kat) ép­pen a leg­szen­tebb és leg­áhí­ta­to­sabb idő­szak­ban, ami­kor mint­egy ez­ren ün­ne­pel­tük együtt az Úr szent va­cso­rá­ját. Az óvat­la­nul he­lyü­kön ha­gyott kü­lön­fé­le tás­kák kö­zül töb­bet is el­lop­tak azon idő alatt, amíg tu­laj­do­no­sa­ik – las­san ha­lad­va – a pa­té­nát és a kelyhet köze­lí­tet­ték. Mi­re vissza­tér­tek, hűlt he­lyük volt a tás­kák­nak.

Egy­há­zi hon­la­pun­kon (evan­ge­li­kus.hu) a szer­kesz­tő, Hor­váth-Bol­la Zsu­zsan­na tu­dó­sít a tör­tén­tek­ről. A Lop­ni a temp­lom­ban? cím­mel ok­tó­ber 13-án meg­je­lent írás ol­vas­tán az em­ber fel­há­bo­ro­dik, és te­he­tet­len ke­se­rű­sé­get érez. A drá­mai hír­adás­ban ugyan­ak­kor gyö­nyö­rű és ál­dott „po­én” an­nak az asszony­test­vér­nek a meg­nyi­lat­ko­zá­sa, aki a ná­la le­vő pénz­ből csak 300 fo­rin­tot tar­tott meg a ha­za­fe­lé út­ra… A tő­le idé­zett mon­da­tot több­ször is el­ol­vas­tam: „Még jó, hogy a töb­bit a per­sely­be rak­tam! Az jó hely­re ke­rült, mert a vö­rösiszap-ká­ro­sul­tak­nak jut­tat­ják el!” Na­gyon szép meg­nyi­lat­ko­zás és meg­ha­tó bi­zony­ság­té­tel. Még­is el kell gon­dol­kod­nunk va­la­min…

Kik lop­nak a temp­lom­ban?

Szin­te köl­tői a kér­dés, amely­re vá­la­szol­ni sem kel­le­ne, mert alig­ha vi­ta­té­ma, hogy nem a hit­ben já­ró, a Szent­írást gya­kor­ta for­ga­tó, ige­hir­de­tést rend­sze­re­sen hall­ga­tó, az úr­va­cso­ra szent­sé­gé­vel áhí­tat­tal élő test­vé­re­ink kö­zött ke­re­sen­dő a tet­tes vagy a tet­te­sek. Mert aki­nek iga­zán a szí­vé­be plán­tál­ták a Tíz­pa­ran­cso­lat ál­dott tar­tal­mát és szel­le­mi­sé­gét, és aki az Úr Jé­zus ta­ní­tá­sát óvo­dás ko­rá­tól kezd­ve ta­nul­ta – és tud­ja azt is, hogy a vég­ső el­szá­mo­lás (ré­gi­e­sen: utol­só íté­let) al­kal­má­val min­den tit­kolt bűn is nap­vi­lág­ra ke­rül –, az nem­csak ke­rü­li az ilyen ga­lád tet­te­ket, ha­nem ele­ve vé­del­met ke­res az Úr Jé­zus­nál. Te­hát egyet­len gyü­le­ke­ze­ti cso­portnak sem kellett aggódnia úti­tár­sa­i miatt, és a messzi és is­me­ret­len gyü­le­ke­zet­ből jött hit­test­vé­rek­től sem kel­lett tar­ta­nia.

Kik lop­nak hát a temp­lom­ban? Meg­fé­ke­zem a nyel­vem, sze­lí­debb­re igyek­szem han­gol­ni a sza­va­i­mat. In­kább azon töp­ren­gek, hogy kik tet­ték az el­kö­ve­tő­ket mocs­kos tol­vaj­já, mi­lyen tár­sa­dal­mi és vi­lág­né­ze­ti ko­or­di­ná­ta men­tén al­ja­sult el Is­ten­től ka­pott lel­kük, hogy gát­lás­ta­la­nul hoz­zá­nyúl­nak a má­si­ké­hoz, s te­szik mind­ezt ép­pen egy temp­lom­ban. Még csak nyom­okban sem tölt el öröm­mel an­nak tu­da­ta, hogy az ebül szer­zett jó­szág ebül vész el. Az sem, hogy át­kot sza­ba­dít ala­nyá­ra, mi­vel – a tör­vény­ből tud­juk – a bűn­ben már ma­gá­ban ben­ne van a bün­te­tés. Az er­köl­csi sö­tét­ség­ben élők előbb vagy utóbb mé­re­tes csap­dá­ba ro­han­nak, no­ha imád­ság­ban kér­het­jük Is­tent, hogy leg­alább ak­kor ad­ja meg ne­kik a meg­té­rés, a bűn­bá­nat le­he­tő­sé­gét.

Ám nem­csak azt a kér­dést kell meg­vá­la­szol­nunk, hogy kik lop­nak a temp­lom­ban, ha­nem egy vil­la­nás­nyi idő­re sa­ját fe­le­lős­sé­gün­ket is meg kell fo­gal­maz­nunk. Mert a hit és a hi­szé­keny­ség nem iker­test­vé­rek, és nem is kö­vet­kez­het­nek egy­más­ból. Sok­kal job­ban meg kell is­mer­nünk az Úr Jé­zus sza­va­it, aki töb­bek kö­zött ezt is mond­ta ta­nít­vá­nya­i­nak, az­az ne­künk: „Íme, én el­kül­de­lek ti­te­ket, mint ju­ho­kat a far­ka­sok kö­zé: le­gye­tek te­hát oko­sak, mint a kí­gyók, és sze­lí­dek, mint a ga­lam­bok.” (Mt 10,16)

Nem vol­na sza­bad na­i­vak­nak len­nünk. A sze­líd­ség nem te­szi fe­les­le­ges­sé az óva­tos­sá­got, kü­lö­nö­sen egy olyan al­ka­lom­mal nem, ahol sok szá­zan va­gyunk együtt, és kü­lö­nö­sen nem a fő­vá­ros­ban. Jé­zus nyo­má­ban jár­va több re­a­li­tás­ér­zék­re len­ne szük­sé­günk. Sem­mi­kép­pen sem sze­ret­nénk bár­kit is meg­bán­ta­ni, de ta­lán még job­ban oda kellene ­fi­gyel­nünk az Úr Jé­zus sza­vá­ra.

Szív­ből re­mél­jük, hogy min­den ká­ro­sult test­vé­rünk ka­pott annyi gaz­da­gí­tó ál­dást a De­ák té­ri ta­lál­ko­zó al­kal­má­val, ami kár­pó­tol­ta a vesz­te­sé­gért, és az­óta már ren­de­ződ­tek az el­vesz­tett do­ku­men­tu­mok, ha pén­zek nem ke­rül­tek is meg.

E so­rok író­ja is át­élt ha­son­ló ese­tet, amely azon­ban né­mi – mo­soly­ra in­dí­tó – vi­gasszal is szol­gált. A mil­len­ni­u­mi esz­ten­dőt meg­elő­ző zsi­nat be­fe­jez­te mun­ká­ját, meg­szü­le­tett a tör­vény­könyv. Az ün­ne­pé­lyes zá­ró is­ten­tisz­te­let­re a fa­so­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban ke­rült sor. Előt­te a szol­gá­la­ti au­tó hát­só ülé­sé­re – hely­te­le­nül – be­tet­tünk egy lát­ha­tó­an ér­ték­te­len, ko­pott tás­kát. Feb­ru­ár ele­je volt, tél, mí­nu­szok. A temp­lom­ban kel­le­mes idő. S az is­ten­tisz­te­let alatt e tás­ka mi­att be­ver­ték az au­tó ab­la­kát, el­lop­ták a tel­je­sen ér­ték­te­len tás­kát. A leg­na­gyobb vesz­te­ség a be­tört ab­lak volt. Csak a tol­va­jok ar­cát lett vol­na ér­de­mes lát­ni, ami­kor ki­nyi­tot­ták a tás­kát, és meg­ta­lál­ták ben­ne – még csak la­zán fűz­ve – a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház tör­vé­nye­it. Ez volt az összes nye­re­sé­gük.

Ri­bár Já­nos