Napról napra

Va­sár­nap

Meg­bo­csát­tat­tak bű­ne­i­tek Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ért. 1Jn 2,12 (JSir 1,20a; Mt 5,38–48; Ef 6,10–17; Zsolt 38) Az Is­ten gol­go­tai öröm­üze­ne­te hang­zik ilyen rö­vi­den, vi­lá­go­san, szí­vet me­le­gí­tő­en. Mind­az, ami­re vágy­tunk, amit ke­res­tünk, ami­ért kö­nyö­rög­tünk: bű­ne­ink bo­csá­na­ta, ten­ger­nyi adós­sá­gunk ren­de­zé­se – egy­szer s min­den­kor­ra meg­tör­tént. Vég­ér­vé­nye­sen. Nincs az a tes­ti-lel­ki szenny, szó vagy tett, amely a sza­ba­dí­tó Ki­rály ke­reszt­jé­nek té­nyét el­tö­röl­het­né. Ez az a hír, amely fel­emel mély­sé­gek­ből, ez ad új éle­tet, ez tör­li el gyöt­rő két­ség­be­esé­sün­ket, ez éle­tünk meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan, el­ve­he­tet­len té­nye: meg­tör­tént! Bízd rá ma­gad!

Hét­fő

Jó­aka­rat­tal szol­gál­ja­tok, mint az Úr­nak és nem mint em­be­rek­nek; mert tud­já­tok, hogy ha va­la­ki va­la­mi jót tesz, vissza­kap­ja az Úr­tól. Ef 6,7–8 (2Krón 15,7; Róm 12,17–21; Jel 4,1–11) Hi­tünk nagy örö­me, hogy ke­resz­tény­sé­günk nem val­lás, ha­nem Is­ten min­ket kö­rül­öle­lő sze­re­tet­kö­zös­sé­ge. Min­den ál­dás, moz­du­lat eb­ből a kö­zel­ség­ből fa­kad, te­rem gyü­möl­csöt. Ki­zá­ró­lag ez a sze­re­tet sza­ba­dít­ja fel ke­zün­ket, szí­vün­ket a „mit és a ho­gyan te­gyek” fá­rasz­tó, se­ké­lyes kötelezettségei alól a má­so­kért va­ló öröm­te­li szol­gá­lat sza­bad­sá­gá­ra. Sze­ret­ve len­ni és sze­ret­ni – ez hi­tünk, éle­tünk alap­ja, lé­nye­ge.

Kedd

Iz­rá­elt meg­sza­ba­dít­ja az Úr örök­ké tar­tó sza­bad­ság­ra. Nem ér ben­ne­te­ket szé­gyen és gya­lá­zat so­ha, so­ha töb­bé. Ézs 45,17 (1Jn 2,28; 1Sám 26,5–9.12–14.17–24; Jel 5,1–5) Fan­tasz­ti­kus biz­ton­sá­got, táv­la­tot, erőt rej­te­nek ezek a sza­vak. Le­he­tet­len, te­he­tet­len, vé­ges­ség­be zárt, ide­ig-órá­ig fenn­ál­ló éle­tünk­ben el­múl­ha­tat­lant és va­ló­sá­go­sat tett a Min­den­ha­tó. „Örök­ké tar­tó, so­ha töb­bé, sza­bad­ság” – egye­dül Krisz­tus ke­reszt­jé­ben nyer­nek ér­tel­met ezek a sza­vak. Ott, a Gol­go­tán lett a sá­tán­tól va­ló meg­sza­ba­dí­tá­sa va­ló­di, örök sza­bad­sá­gunk­ká és a „so­ha töb­bé” vég­ér­vé­nyes be­fe­je­zés­sé. Bízz ben­ne, hidd el, hogy ez a te éle­te­dért is meg­tör­tént. „Mert annyi­ra lesz a ti­ed, amennyi­re hi­szed.”

Szer­da

Jé­zus mond­ta: „Ti se kér­dez­zé­tek te­hát, hogy mit egye­tek, vagy mit igya­tok, és ne nyug­ta­lan­kod­ja­tok. A ti Atyá­tok pe­dig tud­ja, hogy szük­sé­ge­tek van ezek­re.” Lk 12,29–30 (Zsolt 23,2–3; Péld 29,18–25; Jel 5,6–14) A fé­le­lem nél­kü­li élet – szem­ben az üres ma­ga­biz­tos­ság­gal – nem tu­laj­don­ság, ugyan­is ki­zá­ró­lag aján­dék­ba kap­juk – nap­ról nap­ra. Eb­ben a jé­zu­si fél mon­dat­ban ér­ke­zik hoz­zánk: „Atyá­tok tud­ja…” Ő is­me­ri, lát­ja, szá­mon tar­ja va­la­mennyi­ünk éle­tét, tes­ti és lel­ki szük­ség­le­tét. Sem­mi és sen­ki sem ke­rü­li el a fi­gyel­mét. Mint atya, sze­re­tet­tel gon­dos­ko­dik az övé­i­ről. Ezért nincs mi­ért ag­gód­no­tok! Bíz­za­tok! Atyá­tok Is­ten! Ma és hol­nap is az!

Csü­tör­tök

A mi Urunk Jé­zus Krisz­tus és az Is­ten, a mi Atyánk, aki sze­re­tett min­ket, és ke­gyel­mé­ből örök vi­gasz­ta­lás­sal és jó re­mény­ség­gel aján­dé­ko­zott meg, vi­gasz­tal­ja meg a ti szí­ve­te­ket. 2Thessz 2,16–17 (Jer 31,13b; Ézs 32,1–8; Jel 6,1–8) Min­den­nap szük­sé­günk van a vi­gasz­ta­lás nagy kin­csé­re, hogy mély­sé­ge­ink, ma­gá­nyunk, gyá­szunk, re­mény­te­len­sé­günk kö­ze­pet­te meg­szó­lít­son az Is­ten: sze­ret­lek. Ez az a ki­je­len­tés, amely be­töl­ti hi­á­nya­in­kat, újít­ja rom­ba dőlt éle­tün­ket, ez az, ami­től túl­csor­dul szí­vünk ör­ven­de­ző há­la­adás­ra. Is­ten­nek há­la, hogy min­den­nap így és ezért ke­res min­ket.

Pén­tek

Meg­je­lent az élet, mi pe­dig lát­tuk, és bi­zony­sá­got te­szünk ró­la, és ezért hir­det­jük nek­tek is az örök éle­tet, amely az­előtt az Atyá­nál volt, most pe­dig meg­je­lent ne­künk. 1Jn 1,2 (Zsolt 90,4; Lk 22,49–53; Jel 6,9–17) Ne­künk. Nagy üze­net ez a vi­lág szá­má­ra. Vol­ta­kép­pen az egyet­len, to­vább­adás­ra ér­de­mes hír: Is­ten ke­gyel­me ér­tünk van, min­ket akar. Ezért je­lent meg, ada­tott ne­künk az Élet, a Krisz­tus. Is­ten­nek ezért az ér­tünk vég­hez­vitt cso­dá­já­ért le­he­tünk ta­núk, akik nem tud­ják nem hir­det­ni: ez az örök élet, ez a Krisz­tus jött el hoz­zánk, és jött el hoz­zád is, hogy örök­ké az övéi le­gyünk.

Szom­bat

Fü­löp így szólt Ná­tá­na­él­hez: „Meg­ta­lál­tuk azt, aki­ről Mó­zes írt a tör­vény­ben, aki­ről a pró­fé­ták is ír­tak: Jé­zust, a Jó­zsef fi­át, aki Ná­zá­ret­ből szár­ma­zik.” Jn 1,45 (Péld 10,28; 2 Tim 2,1–5/6/; Jel 7,1–8) Itt van! El­jött kö­zénk! Meg­ta­lál­tuk azt, aki­ről Mó­ze­sen és a pró­fé­tá­kon ke­resz­tül üzent az Úr. Azt, aki a kí­gyó fe­jé­re ta­pos, aki be­teg­sé­ge­in­ket vi­se­li, aki­nek se­bei árán meg­gyó­gyu­lunk, a cso­dá­la­tos Ta­ná­csos, az erős Is­ten, az örök­ké­va­ló Atya, a bé­kes­ség Fe­je­del­me! Ez a Krisz­tus ta­lál­ko­zik ve­lünk ma is, és ad­ja szí­vünk­be a meg­ta­lá­lás öröm­te­li él­mé­nyét, hogy együtt éne­kel­hes­sük a kor­társ ze­nész bi­zony­ság­té­te­lét: „Én hi­szem és tu­dom, hogy ő a Meg­vál­tó, aki­re vár­tunk, az Öröm­hír­ho­zó!”