Keresztény szemmel
Őszi elcsendesedés megnyugvást keresőknek
Ősszel a természet pihenni készül, elegáns és könnyed mozdulattal leteszi színes nyári ruháját, ritkul az eddig sűrű zöld lomb, és lassan keresztüllátunk az ágak között. Fonnyad a szálas fű, virágszirom- és falevélkeveréket fújdogál a csendes őszi szél, szelíd eső permetezi a földet borító barnás avarszőnyeget.
Elköltöztek kedvenc vándormadaraink, gazdátlanul maradtak a kisebb-nagyobb fészkek, és eltűntek a színes pillangók, de az ősznek is megvan a sajátságos bogárvilága, a sokszínű élővilág. Bár hazánknak ezen a táján nincsenek hegyek és völgyek, mégis eszünkbe juthat Petőfi Sándor zseniális költői képe: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, / De látod amottan a téli világot? / Már hó takará el a bérci tetőt.” S ebben az összefüggésben minket ez a fájó tétel foglalkoztat, Petőfi Sándor megfogalmazásában: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
Ugyancsak szomorúságtól átszőtt és megrendült költői hang szólal meg páratlanul szépen Zelk Zoltán Ez már az ősz című versében: „Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök / dalt próbál szegény, a füvek között. / Szakad a húr, szétfoszlik a vonó – / nem nótaszó ez már, de búcsúszó.”
Mert itt van a mulandóságra emlékeztető ősz, a természet pihenni készül. S mi hova készülünk? Készülünk egyáltalán valahová? Vagy csak vakon tapogatjuk életünk romjait? Vagy kozmetikázzuk azt, amit gyógyítani kellene?
Zelk Zoltán gyönyörűen fájdalmas versének utolsó strófája késztetett merengésre: Dideregve didergő fák között! / úgy tűrni deret, havat, vak ködöt, / tudni, tavasszal élni támadok. – / Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.”
Milyen szép is az Isten teremtette világ! Még a zamata is különleges az ősszel érő, piros és sárga almának, a fürtökben csüngő szőlőnek, a komorodó időjárás ellenére is mosolygós, nagy szemű szilvának, a sárgálló körtének. A csodálatosan szép világ mindenható Gazdája előtt megrendült szívvel borulhatna le az ember, ha lenne ideje egy kicsit megállni és elcsodálkozni a teremtett valóság szépsége felett. Ha lenne időnk megköszönni Istennek ezt a csodálatos éléskamrát. Nyár derekáig ringó gabonamezők voltak, ezért lehet foszlós fehér kenyerünk, de az őszi gyümölcsök is hálaadásra kellene, hogy indítsanak bennünket.
Az őszi természet különleges szépsége tapintatosan figyelmeztet bennünket, ideges és rohangáló embereket az idő múlására, amelyet József Attila utánozhatatlan költőiséggel így fogalmazott meg: „Szalad a puli pillanat, / fagyon koppantja körmeit.” (Tiszazug)
Tengernyi szépséges idézettel állhatnánk még elő, mely mindenkit az élet mulandóságára figyelmeztet, csak mi – nehezen érthető módon – se meghallani, se értelmezni nem szeretnénk ezt a helyzetet, mert szellemi kufárokként fausti üzletelés felé hajlítjuk szívünket: „S idő, állj meg egy pillanatra, s ti rohanó percek, várjatok” (Goethe), s mindig el tudnánk mondani, hogy még csak ezt vagy csak azt szeretnénk megvárni.
Őszi elcsendesedés!
Masszív vagy karcsú tornyú épület a falu vagy a város szívében: vasárnaponként hívogatóan tárja ki minden ajtaját az életvándorok előtt, az Isten hívogató szeretetét jelképezve. S a templomépületek mellett nagyon sok helyen mindennap nyitva tartják ajtóikat a gyülekezeti házak, hogy a hívogatás ne korlátozódjék csak a megszentelendő vasár- és ünnepnapokra. Az őseink által alkotott méretes épületek az Isten befogadó, elrejteni akaró szeretetének megható jelképei, hogy helyet, módot, alkalmat nyújtsanak az őszi elcsendesedésre.
Hogy az elcsendesedésben megszólalhasson szívünk és értelmünk számára Isten evangéliumi üzenete a mennyek országának befogadókészségéről. Mert a virág elhull, a vonó szétfoszlik, s a puli pillanat elszalad, az idő egy pillanatra sem hajlandó megállni.
A mulandóságnak ebben a feltartóztathatatlan hömpölygésében csendesen szól az Istenünk, mint szólt valaha a páratlan prófétához, Illéshez. Nem tetőket szaggató szélvihar, nem is földrengés, de még csak nem is erdőket emésztő tűzvész jelzi Isten jöttét: „A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.” (1Kir 19,12)
A halk és szelíd hang Jézus Krisztus hangja, aki szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)
Jöjjetek, hogy az őszi elcsendesedésben megszólaljon az evangéliumi üzenet a költő után szabadon: tudnunk kell, hogy „élni feltámadunk”!
Ribár János