Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ősszel a ter­mé­szet pi­hen­ni ké­szül, ele­gáns és könnyed moz­du­lat­tal le­te­szi szí­nes nyá­ri ru­há­ját, rit­kul az ed­dig sű­rű zöld lomb, és las­san ke­resz­tül­lá­tunk az ágak kö­zött. Fonnyad a szá­las fű, vi­rág­szi­rom- és fa­le­vél­ke­ve­ré­ket fúj­do­gál a csen­des őszi szél, sze­líd eső per­me­te­zi a föl­det bo­rí­tó bar­nás avar­sző­nye­get.

El­köl­töz­tek ked­venc ván­dor­ma­da­ra­ink, gaz­dát­la­nul ma­rad­tak a ki­sebb-na­gyobb fész­kek, és el­tűn­tek a szí­nes pil­lan­gók, de az ősz­nek is meg­van a sa­ját­sá­gos bo­gár­vi­lá­ga, a sok­szí­nű élő­vi­lág. Bár ha­zánk­nak ezen a tá­ján nin­cse­nek he­gyek és völ­gyek, még­is eszünk­be jut­hat Pe­tő­fi Sán­dor zse­ni­á­lis köl­tői ké­pe: „Még nyíl­nak a völgy­ben a ker­ti vi­rá­gok, / Még zöl­del a nyár­fa az ab­lak előtt, / De lá­tod amot­tan a té­li vi­lá­got? / Már hó ta­ka­rá el a bér­ci te­tőt.” S eb­ben az össze­füg­gés­ben min­ket ez a fá­jó té­tel fog­lal­koz­tat, Pe­tő­fi Sán­dor meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban: „El­hull a vi­rág, el­iram­lik az élet…”

Ugyan­csak szo­mo­rú­ság­tól át­szőtt és meg­ren­dült köl­tői hang szó­lal meg pá­rat­la­nul szé­pen Zelk Zol­tán Ez már az ősz cí­mű ver­sé­ben: „Ez már az ősz. Itt-ott még egy tü­csök / dalt pró­bál sze­gény, a fü­vek kö­zött. / Sza­kad a húr, szét­fosz­lik a vo­nó – / nem nó­ta­szó ez már, de bú­csú­szó.”

Mert itt van a mu­lan­dó­ság­ra em­lé­kez­te­tő ősz, a ter­mé­szet pi­hen­ni ké­szül. S mi ho­va ké­szü­lünk? Ké­szü­lünk egy­ál­ta­lán va­la­ho­vá? Vagy csak va­kon ta­po­gat­juk éle­tünk rom­ja­it? Vagy koz­me­ti­káz­zuk azt, amit gyó­gyí­ta­ni kel­le­ne?

Zelk Zol­tán gyö­nyö­rű­en fáj­dal­mas ver­sé­nek utol­só stró­fá­ja kész­te­tett me­ren­gés­re: Di­de­reg­ve di­der­gő fák kö­zött! / úgy tűr­ni de­ret, ha­vat, vak kö­döt, / tud­ni, ta­vasszal él­ni tá­ma­dok. – / Ne­héz a szí­vem. Mást nem mond­ha­tok.”

Mi­lyen szép is az Is­ten te­rem­tet­te vi­lág! Még a za­ma­ta is kü­lön­le­ges az ősszel érő, pi­ros és sár­ga al­má­nak, a für­tök­ben csün­gő sző­lő­nek, a ko­mo­ro­dó idő­já­rás el­le­né­re is mo­soly­gós, nagy sze­mű szil­vá­nak, a sár­gál­ló kör­té­nek. A cso­dá­la­to­san szép vi­lág min­den­ha­tó Gaz­dá­ja előtt meg­ren­dült szív­vel bo­rul­hat­na le az em­ber, ha len­ne ide­je egy ki­csit meg­áll­ni és el­cso­dál­koz­ni a te­rem­tett va­ló­ság szép­sé­ge fe­lett. Ha len­ne időnk meg­kö­szön­ni Is­ten­nek ezt a cso­dá­la­tos élés­kam­rát. Nyár de­re­ká­ig rin­gó ga­bo­na­me­zők vol­tak, ezért le­het fosz­lós fe­hér ke­nye­rünk, de az őszi gyü­möl­csök is há­la­adás­ra kel­le­ne, hogy in­dít­sa­nak ben­nün­ket.

Az őszi ter­mé­szet kü­lön­le­ges szép­sé­ge ta­pin­ta­to­san fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket, ide­ges és ro­han­gá­ló em­be­re­ket az idő mú­lá­sá­ra, ame­lyet Jó­zsef At­ti­la utá­noz­ha­tat­lan köl­tő­i­ség­gel így fo­gal­ma­zott meg: „Sza­lad a pu­li pil­la­nat, / fa­gyon kop­pant­ja kör­me­it.” (Ti­sza­zug)

Ten­ger­nyi szép­sé­ges idé­zet­tel áll­hat­nánk még elő, mely min­den­kit az élet mu­lan­dó­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet, csak mi – ne­he­zen ért­he­tő mó­don – se meg­hal­la­ni, se ér­tel­mez­ni nem sze­ret­nénk ezt a hely­ze­tet, mert szel­le­mi ku­fá­rok­ként fa­us­ti üz­le­te­lés fe­lé haj­lít­juk szí­vün­ket: „S idő, állj meg egy pil­la­nat­ra, s ti ro­ha­nó per­cek, vár­ja­tok” (Goe­the), s min­dig el tud­nánk mon­da­ni, hogy még csak ezt vagy csak azt sze­ret­nénk meg­vár­ni.

Őszi el­csen­de­se­dés!

Masszív vagy kar­csú tor­nyú épü­let a fa­lu vagy a vá­ros szí­vé­ben: va­sár­na­pon­ként hí­vo­ga­tó­an tár­ja ki min­den aj­ta­ját az élet­ván­do­rok előtt, az Is­ten hí­vo­ga­tó sze­re­te­tét jel­ké­pez­ve. S a temp­lom­épü­le­tek mel­lett na­gyon sok he­lyen min­den­nap nyit­va tart­ják aj­tó­i­kat a gyü­le­ke­ze­ti há­zak, hogy a hí­vo­ga­tás ne kor­lá­to­zód­jék csak a meg­szen­te­len­dő va­sár- és ün­nep­na­pok­ra. Az őse­ink ál­tal al­ko­tott mé­re­tes épü­le­tek az Is­ten be­fo­ga­dó, el­rej­te­ni aka­ró sze­re­te­té­nek meg­ha­tó jel­ké­pei, hogy he­lyet, mó­dot, al­kal­mat nyújt­sa­nak az őszi el­csen­de­se­dés­re.

Hogy az el­csen­de­se­dés­ben meg­szó­lal­has­son szí­vünk és ér­tel­münk szá­má­ra Is­ten evan­gé­li­u­mi üze­ne­te a mennyek or­szá­gá­nak be­fo­ga­dó­kész­sé­gé­ről. Mert a vi­rág el­hull, a vo­nó szét­fosz­lik, s a pu­li pil­la­nat el­sza­lad, az idő egy pil­la­nat­ra sem haj­lan­dó meg­áll­ni.

A mu­lan­dó­ság­nak eb­ben a fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan höm­pöly­gé­sé­ben csen­de­sen szól az Is­te­nünk, mint szólt va­la­ha a pá­rat­lan pró­fé­tá­hoz, Il­lés­hez. Nem te­tő­ket szag­ga­tó szél­vi­har, nem is föld­ren­gés, de még csak nem is er­dő­ket emész­tő tűz­vész jel­zi Is­ten jöt­tét: „A föld­ren­gés után tűz tá­madt; de az Úr nem volt ott a tűz­ben. A tűz után halk és sze­líd hang hal­lat­szott.” (1Kir 19,12)

A halk és sze­líd hang Jé­zus Krisz­tus hang­ja, aki szól: „Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek.” (Mt 11,28)

Jöj­je­tek, hogy az őszi el­csen­de­se­dés­ben meg­szó­lal­jon az evan­gé­li­u­mi üze­net a köl­tő után sza­ba­don: tud­nunk kell, hogy „él­ni fel­tá­ma­dunk”!

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::