Cantate

Az egy­há­zi esz­ten­dő utol­só előt­ti he­té­ben a Kik Jé­zus­hoz ha­za­tér­tek (EÉ 526) a he­ti ének. A hét a re­mény­ség va­sár­nap­já­val kez­dő­dik, s bár a he­ti igé­ben – „Mind­nyá­junk­nak lep­le­zet­le­nül kell oda­áll­nunk a Krisz­tus íté­lő­szé­ke elé” (2Kor 5,10) – még az íté­let mo­tí­vu­ma van je­len, ép­pen az a re­mény­sé­günk, hogy a ma­gát ér­tünk ál­do­zó Krisz­tus előtt kell meg­áll­nunk.

Ez az ének – mint lát­ni fog­juk – sok kü­lön­bö­ző ha­tás ered­mé­nye­ként szü­le­tett, ami el­gon­dol­kod­tat: az eset­le­ges­sé­gek vég­ered­mé­nye le­het aján­dék­ká az egy­ház­nak. Az ének gon­do­la­tai a föl­dön küz­dő gyü­le­ke­ze­tet erő­sí­tik, fel­idé­zik azo­kat a ké­pe­ket, ame­lye­ket a Szent­írás alap­ján az örök­lét­hez kap­cso­lunk, így se­gí­tik az el­huny­tak­ra va­ló em­lé­ke­zé­sün­ket.

A dal­lam ere­de­ti­leg a finn éb­re­dés les­ta­di­á­nus ágá­nak egyik köz­pon­ti éne­ké­hez tar­to­zik, ame­lyet az el­ső is­mert finn köl­tő­nő, El­sa Holm­sten szö­ve­gé­vel éne­kel­nek az ezer­hét­szá­zas évek óta (finn éne­kes­könyv 307).

A dal­lam „to­i­s­in­to”, az­az egy más or­szág­ból szár­ma­zó egy­há­zi ének finn né­pi vál­to­za­ta. Ere­de­ti­je egy hol­land gyűj­te­mény­ből va­ló (Den ghees­tely­chen le­e­u­wer­c­ker, 1647; a finn éne­kes­könyv 153. éne­ke). A né­pi vál­to­za­tot a 20. szá­zad ele­jén még Ar­mas Maa­sa­lo finn egy­ház­ze­nész ala­kít­gat­ta va­la­me­lyest, így vet­tük át és is­mer­tük meg mi, ma­gya­rok.

Hol­land dal­lam, finn né­pi vál­to­zat, mo­dern ze­ne­szer­zői ala­kí­tás, ma­gyar át­vé­tel.

A szö­veg alap­ját ké­pe­ző ver­set 1931 szep­tem­be­ré­ben, édes­any­ja te­me­té­se nap­ján ír­ta La­u­ri Kal­lia­la mänttäi lel­kész és köl­tő. Gyü­le­ke­ze­té­nek kán­to­ra kom­po­nált hoz­zá dal­la­mot, s az ének még ugyan­eb­ben az év­ben meg is je­lent egy kó­rus­gyűj­te­mény­ben (Py­hiä so­int­u­ja). In­nen is­mer­het­ték meg az al­ko­tást a ké­szü­lő új éne­kes­könyv szer­kesz­tői (1938), s ja­va­sol­ták, hogy az ál­ta­lá­no­san is­mert má­sik dal­la­mot tár­sít­sák hoz­zá.

Ma­gát az – ere­de­ti­leg hat sza­kasz­ból álló – ver­set is erő­sen le­rö­vi­dí­tet­ték, át­dol­goz­ták: a szin­te tel­je­sen új­ra­írt el­ső stró­fát még há­rom, az ere­de­ti szö­ve­get job­ban őr­ző vers­szak kö­ve­ti. A vál­toz­ta­tá­sok fő in­dí­té­ka a gyü­le­ke­zet­sze­rű­ség le­he­tett, az egyé­ni gyász és em­lé­ke­zés gon­do­la­ta­it a gyü­le­ke­ze­tet ta­ní­tó és imád­ság­ban egye­sí­tő mon­da­tok­ká for­mál­ták.

A finn éne­kes­köny­vi vál­to­za­tot for­dí­tot­ta ké­sőbb ma­gyar­ra Túr­me­zei Er­zsé­bet di­a­ko­nissza test­vér. Gyü­le­ke­ze­ti ének­ként Ma­gyar­or­szá­gon 1982 óta hasz­nál­juk.

Egyé­ni gyász, vi­gasz­ta­ló köl­te­mény, kó­rus­mű, át­ala­kí­tott vers, új dal­lam­tár­sí­tás, ma­gyar for­dí­tás.

Ben­ce Gá­bor