Kultúrkörök

Meg­tor­lá­sok – 1849 után…

Mert bi­zony hő­sök vol­tak mind, akik mél­tók az em­lé­ke­zet­re. Tény: az 1848–49-es sza­bad­ság­harc bu­ká­sát kö­ve­tő csá­szá­ri ön­kény leg­alább száz­har­minc em­bert vé­gez­te­tett ki, több ez­ren pe­dig bör­tön­be ke­rül­tek. Az ál­do­za­tok kö­zött sok evan­gé­li­kus volt. Itt van mind­járt a hon­véd­ha­dak fő­ve­zé­re, Gör­gey Ar­túr, ki­re a szin­tén evan­gé­li­kus Kos­suth La­jos élet­re szó­ló bil­log­ként sü­töt­te rá az áru­ló vád­ját. Ráz­ga Pál po­zso­nyi evan­gé­li­kus lel­kész azon­ban nem vá­das­ko­dott – igaz, nem is me­ne­kült –, ha­nem be­vár­ván a győz­te­se­ket, emelt fő­vel ment a ha­lál­ba.

Kos­suth La­jos, Gör­gey Ar­túr és Ráz­ga Pál – há­rom élet­út, ame­lyet a ha­za iránt ér­zett sze­re­tet köt össze. Pe­dig akár az egy­más­ra mu­to­ga­tás pél­dá­ját is ad­hat­nák. Mert­hogy ezt pél­dáz­za Kos­suth hí­res vi­di­ni le­ve­le, mely­ben a sza­bad­ság­harc bu­ká­sá­ért a ka­to­nai fő­pa­rancs­no­kot te­szi fe­le­lős­sé, nem ke­ve­seb­bet ál­lít­ván, mint hogy Gör­gey áru­ló.

A sza­bad­ság­harc e két ki­ma­gas­ló sze­mé­lyi­sé­ge kö­zött kez­det­ben ki­tű­nő volt a kap­cso­lat. Kos­suth La­jos 1848. de­cem­ber 2-án pél­dá­ul ezt ír­ta Gör­gey­nek: „Mi ket­ten meg­ment­jük ha­zánk szent ügyét, és ki­kér­jük ju­tal­mul, hogy a meg­men­tett ha­zá­ban én pa­raszt, Ön vegy­tan pro­fesszor le­hes­sen. (…) Azért te­gye meg ne­kem azt a grá­ti­át, ked­ves Pro­fesszor úr, ver­jen jól va­la­me­lyik kör­mé­re az el­len­ség­nek.” Fél év­vel ké­sőbb, vagy­is 1849. áp­ri­lis 3-án pe­dig így fog­lal­ta össze az Or­szá­gos Hon­vé­del­mi Bi­zott­mány­nak Gör­gey­ről al­ko­tott vé­le­mé­nyét: „A leg­tisz­tább in­du­la­tú ha­za­fi, ki­ben a Ha­za tö­ké­le­te­sen bíz­ha­tik.” Nos, eh­hez ké­pest hom­lok­egye­nest el­té­rő vé­le­ményt ve­tett pa­pír­ra a sza­bad­ság­harc bu­ká­sa után Tö­rök­or­szág­ba me­ne­kült Kos­suth. Mi vál­toz­tat­ta meg a vé­le­mé­nyét röp­ke öt hó­nap alatt?

Or­so­va, vagy­is a Du­na ma­gyar­or­szá­gi sza­ka­szán ta­lál­ha­tó utol­só vá­ros irá­nyá­ba a vi­lá­go­si fegy­ver­le­té­telt kö­ve­tő­en még egy rö­vid ide­ig nyit­va volt az út. Mint­egy öt­ezer hon­véd fu­tott le, egé­szen Vi­di­nig (a ma Bul­gá­ri­á­hoz tar­to­zó vá­ros a Du­na dé­li part­ján fek­szik), ahol is szá­muk­ra a Por­ta in­ter­ná­ló­tá­bort lé­te­sí­tett. No­ha az oszt­rák és az orosz kor­mány erő­sen szor­gal­maz­ta, a szul­tán még­sem ad­ta ki őket.

Hát itt, eb­ben a vi­szony­la­gos biz­ton­ság­ban ír­ta a ma­gá­ba ros­kadt Kos­suth La­jos azt a le­ve­lét, amely­ben a sza­bad­ság­harc bu­ká­sá­nak oka­it bon­col­gat­ta, no meg per­sze a to­váb­bi küz­de­lem le­he­tő­sé­ge­it is sor­ra vet­te. A ma­gyar kor­mány pá­ri­zsi és lon­do­ni meg­bí­zott­ja­i­nak, vagy­is Te­le­ki Lász­ló­nak és Pulsz­ky Fe­renc­nek a le­ve­le­i­ből itt ér­te­sült ar­ról, hogy Ang­lia és Fran­cia­or­szág óva­to­san ér­dek­lő­dik a ma­gyar ügy iránt. Eb­ből pe­dig azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le, hogy sze­ren­csés idő­ben új­ra fel le­het élesz­te­ni a for­ra­da­lom tü­zét. En­nek ér­de­ké­ben azon­ban a nem­zet­tel el kell hi­tet­ni, hogy ké­pes egy újabb sza­bad­ság­har­cot ki­rob­ban­ta­ni, és azt győ­ze­lem­mel be is tud­ja fe­jez­ni. Ha te­hát most nem győz­het­tünk, ak­kor an­nak nem a kül­ső, ha­nem a bel­ső el­len­ség a fő oko­zó­ja – leg­alább­is a vi­di­ni le­vél ta­nú­sá­ga sze­rint.

De ol­vas­suk, mit is ve­tett pa­pír­ra Kos­suth La­jos: „Sze­gény sze­ren­csét­len ha­zánk el­esett. El­esett, de nem el­len­sé­ge­ink ere­je, ha­nem áru­lás s alá­va­ló­ság ál­tal. Ó, hogy ezt meg­ér­tem, s még­sem sza­bad meg­hal­nom! Gör­geyt fel­emel­tem a por­ból, hogy ma­gá­nak örök di­cső­sé­get, ha­zá­já­nak sza­bad­sá­got sze­rez­zen. És ő a ha­zá­nak gyá­ván hó­hér­já­vá lőn.”

Hát így szü­le­tett meg az a vád, hogy a hon­véd­ha­dak fő­pa­rancs­no­ka, Gör­gey Ar­túr áru­ló len­ne. De mit is írt ugyan­er­ről, vagy­is a fegy­ver­le­té­tel­ről ma­ga Gör­gey? A Rü­di­ger orosz tá­bor­nok­nak szó­ló meg­adó le­ve­lé­ben ez ol­vas­ha­tó: „Ezen kö­rül­ményt én leg­jobb meg­győ­ző­dé­sem sze­rint fel­hasz­ná­lom ar­ra, hogy em­ber­vért kí­mél­jek, hogy bé­kés pol­gár­tár­sa­i­mat, ki­ket to­vább is meg­vé­del­mez­ni gyön­ge va­gyok már, leg­alább a há­bo­rú iszo­nya­tá­tól meg­sza­ba­dít­sam az­ál­tal, hogy föl­tét­le­nül le­te­szem a fegy­vert. (…) Ezen al­ka­lom­mal őföl­sé­ge a cár nagy­lel­kű­sé­gé­be ve­tem bi­zo­dal­ma­mat, hogy (…) egy mé­lyen meg­szo­mo­ro­dott nem­ze­tet, mely az ő igaz­ság­sze­re­te­té­hez fo­lya­mo­dik, nem fog el­len­sé­gei szi­laj bosszú­vá­gyá­nak véd­te­len ki­szol­gál­tat­ni. Ta­lán elég lesz, ha egy­ma­gam le­szek an­nak ál­do­zat­ja.”

Hi­á­ba is, Gör­geyn hosszú év­ti­ze­dek­re raj­ta ma­radt a vád: áru­ló. Egé­szen ad­dig, míg­nem 1884-ben Klap­ka György, a ko­má­ro­mi hős és több száz hon­véd­tiszt me­mo­ran­dum­ban tet­te köz­zé a pes­ti la­pok­ban, hogy ők bi­zony nem te­kin­tik áru­ló­nak.

Amúgy fur­csa egy­be­esé­se a sors­nak, hogy a hon­véd­ha­dak fő­pa­rancs­no­ka éle­te leg­na­gyobb ka­to­nai di­a­da­lá­nak, vagy­is Bu­da be­vé­te­lé­nek az év­for­du­ló­ján halt meg. Ugyan­eb­ben az év­ben, te­hát 1916-ban halt meg a csá­szá­ri ha­dak fő­pa­rancs­no­ka, vagy­is I. Fe­renc Jó­zsef is, akit ak­kor már év­ti­ze­dek óta meg­il­le­tett az apos­to­li ma­gyar ki­rály ti­tu­lu­sa.

És ak­kor most néz­zük Ráz­ga Pál po­zso­nyi evan­gé­li­kus lel­kész tör­té­ne­tét, aki­ről annyit már em­lí­tet­tünk, hogy vá­das­ko­dás nél­kül, emelt fő­vel ment a vér­pad­ra. Tud­ni kell ró­la, hogy nem sok­kal a sza­bad­ság­harc ki­tö­ré­se előtt a Po­zsony me­gyei es­pe­res­ség lel­ké­szei és csa­lád­tag­jai szá­má­ra nyug­díj­in­té­ze­tet lé­te­sí­tett. 1846-ban így pré­di­kált a szó­szék­ről: „Erőm, te­het­sé­gem a ti­ed, sze­re­tett gyü­le­ke­zet; éle­tem azon­ban a ha­zá­mé!”

Nem cso­da tehát, hogy 1848-ban részt vett a po­zso­nyi nem­zet­őr­ség fel­ál­lí­tá­sá­ban, ame­lyet az­tán Śtúr és Ho­d¸a ra­bol­va pusz­tí­tó szlo­vák­jai el­len ve­tet­tek be. A ba­lul si­ke­re­dett sch­we­cha­ti csa­ta előtt több száz po­zso­nyi ön­kén­test ver­bu­vált a hon­véd­se­reg szá­má­ra. Ek­kor ta­lál­ko­zott Po­zsony­ban Kos­suth­tal, a Sch­we­chat fe­lé tar­tó se­reg­ben pe­dig Gör­gey­vel, aki ak­kor a ma­gyar ha­dak cent­ru­má­nak volt a pa­rancs­no­ka. Itt szol­gál­tak a po­zso­nyi ön­kén­te­sek is.

A csá­szár 1848 de­cem­be­ré­ben in­dí­tot­ta meg az el­len­tá­ma­dást, Po­zsony nem sok­kal ké­sőbb el­esett. So­kan el­me­ne­kül­tek, de Ráz­ga Pál ma­radt. Nem hagy­ta ma­gá­ra a gyü­le­ke­ze­tét. Iz­ga­tás vád­já­val ál­lí­tot­ták ha­di­tör­vény­szék elé, amely ha­lál­ra ítél­te. Ki­vég­zé­se előtt így imád­ko­zott: „Uram, ha le­het­sé­ges, vedd el tő­lem a szen­ve­dés kely­hét, de ne az én, ha­nem a Te aka­ra­tod sze­rint! Itt ál­lok előt­ted, Uram, szem­ben a ke­lő nap­pal, s vé­gig­te­kin­tek él­te­men. Fáj­da­lom vesz kö­rül, de a lel­kem nyu­godt. Meg­ál­dok min­dent, amit a sze­mem lát. Ál­dom Po­zsony la­kó­it, drá­ga kö­zös­sé­ge­met, ál­dom sze­gény, vét­len gyer­me­ke­i­met, ál­dom sze­re­tett nő­met, ál­dom a csá­szárt – azo­kat is meg­ál­dom, akik el­ítél­tek. Ál­dom drá­ga ha­zá­mat, s kí­vá­nom, hogy mi­előbb sza­bad és sze­ren­csés le­gyen!”

Je­zsó Ákos