e-világ

Meg­tor­lá­sok – 1956 után…

A Mans­feld csa­lád­név hal­la­tán a leg­több ma­gyar­nak va­ló­szí­nű­leg egyet­len ke­reszt­név jut az eszé­be: Pé­ter. Nem cso­da, hi­szen hosszú éve­ken át gon­dos­kod­tak ró­la, hogy ala­po­san be­vé­sőd­jön a köz­tu­dat­ba mind­az, amit ma ez a név je­lent. Az 1956-os for­ra­da­lom egyik leg­is­mer­tebb Szé­na té­ri részt­ve­vő­jét szív­be­mar­ko­ló­an fi­a­ta­lon vé­gez­ték ki – a kom­mu­nis­ta rend­szer ez­zel min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló­vá tet­te, mi­re ké­pes a ha­ta­lom meg­őr­zé­sé­ért. Így vált Mans­feld Pé­ter a negy­ven éven át fenn­ál­ló re­zsim em­ber­te­len­sé­gé­nek szim­bó­lu­má­vá. Azt vi­szont már ke­ve­seb­ben tud­ják, hogy tör­té­ne­te va­ló­já­ban nem köz­vet­le­nül a for­ra­da­lom nap­ja­i­hoz kap­cso­ló­dik – jó­val előbb kez­dő­dik, és évek­kel ké­sőbb vég­ző­dik. A köz­is­mert ké­pet né­mi­leg át­raj­zol­ja, amit mind­er­ről az öccsétől, Mans­feld Lász­ló­tól hal­lot­tam.

An­nak, hogy Pe­ti öt­ven­hat­ban csat­la­ko­zott a Szé­na té­ri fel­ke­lők­höz, messzebb­re nyú­ló okai is van­nak, mint az egy­sze­rű ka­land­vágy. Bár ab­ból is volt bő­ven: min­dig szi­laj ter­mé­szet volt. A kör­nyék­be­li gye­re­kek kö­zött ő volt a ve­zér, akit úgy von­zot­tak a ki­hí­vá­sok, mint mág­nes a va­sat, és ve­szély­hely­ze­tek­ben sem igen hát­rált meg.

De ez még­sem min­den. Nagy­ma­mám, mi­u­tán el­ve­szí­tet­te fér­jét az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban, hoz­zá­ment egy Pus­kás Fe­renc ne­vű fér­fi­hoz, akit mi min­dig úgy em­le­get­tük, hogy a Pus­kás nagy­pa­pa. A há­zas­ság­ból gyer­mek is szü­le­tett, Pus­kás Ti­va­dar, aki ké­sőbb az én ke­reszt­apám lett. Ami­kor a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gén az oro­szok a ma­gyar fér­fi­a­kat kény­szer­mun­ká­ra hur­col­ták, őket is el­vit­ték az édes­apánk­kal együtt. A pa­pa nem tud­ta, mi vár rá, még mond­ta is, hogy ne ag­gód­ja­nak, két órán be­lül vissza­jön­nek. A nagy­ma­ma úgy sza­ladt utá­na egy ka­bát­tal, hogy er­re azért már szük­sé­ge le­het a hű­vös idő­ben. Több­re is szük­ség lett vol­na, mert így már Hód­me­ző­vá­sár­hely­nél meg­fa­gyott. Apa és Ti­bi bá­csi évek múl­va szö­kött vissza szin­tén fa­gyá­si sé­rü­lé­sek­kel, ko­moly ideg­bán­tal­mak­kal…

Pe­ti ek­kor négy­éves volt – már elég nagy ah­hoz, hogy mind­ez nyo­mot hagy­jon ben­ne. Foly­ton azt kér­dez­get­te, mi­kor jön vissza Pus­kás nagy­pa­pa. Ami­kor nem jött, az ő kis gye­rek­fe­jé­ben úgy áll­tak össze az ese­mé­nyek, hogy az oro­szok öl­ték meg – ami per­sze bi­zo­nyos ér­te­lem­ben nem is állt messze a va­ló­ság­tól. Ké­sőbb, ami­kor el­kezd­ték az ál­la­mo­sí­tá­so­kat, apánk­tól el­vet­ték éle­te mun­ká­ját, a fod­rász­üz­le­tét. Ezt ő nem tud­ta fel­dol­goz­ni, és el­hagy­ta a csa­lá­dot, be­állt va­la­hol vi­dé­ken bá­nyász­nak, és el­kez­dett in­ni. Ké­sőbb bör­tön­be is ke­rült, mert el­hagy­ta a bá­nyász­fel­sze­re­lé­sét.

Anya ne­he­zen bírt ve­lünk egye­dül, és – más meg­ol­dást nem lát­ván – Pé­tert ne­ve­lő­in­té­zet­be ad­ta. A bá­tyám így messzi­re ke­rült tő­lünk, Sza­bolcs-Szat­már me­gyé­be, és csak rit­kán tud­tuk lá­to­gat­ni. Ami­kor még­is ná­la vol­tunk, az igaz­ga­tó min­dig di­csér­te, hogy jól vi­se­li ma­gát. Azon­ban ar­ra is fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy van egy pont, ami után már csak a sa­ját tör­vé­nyei sze­rint cse­lek­szik. Ha úgy vé­li, hogy igaz­ság­ta­lan­ság tör­tént, fé­kez­he­tet­len­né vá­lik.

Két év múl­va – öt­ven­öt­ben – ha­za­jö­he­tett. Ami­kor egy év­vel ké­sőbb só­go­runk, Vi­rág Já­nos bör­tön­be ke­rült, fel­ke­rült a pont az i-re: Pe­ti vég­képp meg­utál­ta az oro­szo­kat. Ta­lán még ön­tu­dat­la­nul, de va­ló­szí­nű­leg az ő szám­lá­juk­ra ír­ta a nagy­pa­pa ha­lá­lát, az in­té­ze­tet, a szét­zi­lált csa­lá­dot. Bosszú­vágy volt ben­ne. Ek­kor volt ti­zen­öt éves.

A ha­lá­la­kor – 1959-ben – pe­dig ti­zen­nyolc. Pé­ter tör­té­ne­te ép­pen at­tól vált a hi­de­gen ki­szá­mí­tott ke­gyet­len­ség szim­bó­lu­má­vá, hogy szán­dé­ko­san ad­dig tar­tot­ták a bör­tön­ben, amíg el­éri a fel­nőtt­kort, hogy az­tán ki­vé­gez­hes­sék. Leg­alább­is ez van a köz­tu­dat­ban. Őszin­tén szól­va meg­le­pett, ami­kor ki­de­rült szá­mom­ra, hogy ez nem tel­je­sen így van, a for­ra­da­lom után még csak nem is ke­rült bör­tön­be. Pon­to­san mi tör­tént ve­le?

Pé­tert va­ló­ban nem a for­ra­dal­mi sze­rep­lé­se mi­att ítél­ték el, ha­nem azért, amit utá­na kö­ve­tett el. Az pe­dig, hogy szán­dé­ko­san „idő­zí­tet­ték” a ha­lá­los íté­le­tet, nem olyan ér­te­lem­ben fe­di a va­ló­sá­got, hogy ezt ko­ráb­ban nem te­het­ték vol­na meg, hi­szen 1957-ben hoz­tak egy olyan tör­vényt, mely sze­rint ha­lál­bün­te­tés kis­ko­rú­ak­ra is ki­szab­ha­tó. A szán­dé­kos ke­gyet­len­ség ab­ban állt, hogy a szü­le­tés­nap­ján, rá­adá­sul ép­pen a ti­zen­nyol­ca­dik szü­le­tés­nap­ján akasz­tot­ták fel.

Mind­ez per­sze nem je­len­ti azt, hogy ne lett vol­na szán­dé­ko­san ki­sze­melt ál­do­zat, aki­vel pél­dát akar­tak sta­tu­ál­ni. Az volt, de er­re a sze­rep­re csak ké­sőbb „vá­lasz­tot­ták” ki, öt­ven­hat után még nem bán­tot­ták, bár csat­la­ko­zott a Szé­na té­ri for­ra­dal­má­rok­hoz. Ki­sebb fel­ada­tai vol­tak, ka­pu­ba ál­lí­tot­ták őr­nek, ko­csi­val hoz­ta-vit­te az élel­met, a hí­re­ket, lő­sze­re­ket, egyéb szük­sé­ges dol­go­kat. Mi mind­er­ről nem tud­tunk, csak azt lát­tuk raj­ta, hogy na­gyon zi­lál­tan jön ha­za es­tén­ként. Csak a ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­könyv­ből tu­dom eze­ket, amit hi­va­ta­lo­san a rend­szer­vál­tás­kor kap­tunk meg a vád­irat­tal és az íté­let-vég­re­haj­tá­si jegy­ző­könyv­vel együtt.

A for­ra­da­lom le­ve­ré­se után az ut­cánk­be­li srá­co­kat – köz­tük Pe­tit és en­gem is – az­zal bíz­ták meg, hogy gyűjt­sük össze a sza­na­szét he­ve­rő fegy­ve­re­ket. A test­vé­rem né­hány ba­rát­já­val együtt pá­rat el­rej­tett ezek­ből – volt ott­hon egy nyúl­ket­re­cünk, az alá ás­tak egy göd­röt, és egy te­jes­kan­ná­ba dug­va oda rej­tet­ték a töl­té­nye­ket, gép­pisz­toly­tá­ra­kat és ké­zi­grá­ná­to­kat az­zal a fel­ki­ál­tás­sal: „Már­ci­us­ban új­ra­kezd­jük!”

Va­ló­já­ban ek­kor kez­dőd­tek el azok az ese­mé­nyek, ame­lyek mi­att ké­sőbb baj­ba ke­rült. El­kezd­te a for­ra­da­lom szer­ve­zé­sét, bí­zott ben­ne, hogy Nagy Im­re és Ma­lé­ter Pál majd új­ra elő­ke­rül­, és Ká­dár nem lesz so­ká­ig ha­tal­mon. De Pé­ter hi­á­ba volt va­gány ró­zsa­dom­bi fiú, nem ítél­het­te meg re­á­li­san eze­ket a dol­go­kat, hi­szen nem lát­hat­ta át a nagy­po­li­ti­kát. Elő­ször egye­dül pró­bál­ko­zott, de el­kap­ták, és egy év fel­füg­gesz­tett bör­tön­bün­te­tést ka­pott. Mi­u­tán ki­jött, nem ha­gyott fel a ter­vé­vel, a kör­nyék­be­li fi­úk­ból kis csa­pa­tot szer­ve­zett: össze­sen ha­tan vol­tak.

Ezek a srá­cok va­ló­ban el­kö­ve­t­tek csí­nye­ket, de sem­mi­kép­pen sem olyan sú­lyo­sa­kat, hogy ha­lál­bün­te­tés járt vol­na ér­tük. Ami­kor pél­dá­ul me­ne­kül­tek a rend­őrök elől, el­vit­tek egy kö­zért elől egy li­ter te­jet és egy be­főt­tet. A ké­sőb­bi­ek­ben per­sze nem is ezek­ből lettek sú­lyos vád­pon­to­k, ha­nem két ese­mény­ből: az Ár­vács­ka ut­cá­ban le­fegy­ve­rez­tek egy Ve­ker­di Elek ne­vű rend­őrt, és el­vit­ték egy el­tu­laj­do­ní­tott ko­csi­val. Azért tet­ték ezt, mert ki akar­ták sza­ba­dí­ta­ni a po­li­ti­kai fog­lyo­kat – töb­bek kö­zött a só­go­run­kat is –, és eh­hez akar­ták fel­hasz­nál­ni a rend­őr fegy­ve­rét. Úgy ter­vez­ték, hogy csak ez­után ás­sák elő, a ki­sza­ba­dí­tott fog­lyok­kal kö­zö­sen, az el­rej­tett fegy­ve­re­ket, majd így élesz­tik új­já a for­ra­dal­mat.

Ez a terv per­sze meg­va­ló­sít­ha­tat­lan volt. Ál­lig fel­fegy­ver­zett szov­jet csa­pa­tok, meg­erő­sí­tett ÁVH, Mun­kás­őr­ség min­de­nütt! Ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak egy­sze­rű­en nem volt ve­szély- vagy fé­le­lem­ér­ze­tük. Azt sem tud­ták, jo­gi­lag mit je­lent, amit el­kö­vet­nek.

Mind­ezt per­sze az el­le­nük fo­lyó el­já­rás­ban na­gyon fel­fúj­ták. Fő­ként a rend­őr el­vi­te­lét ki­ál­tot­ták ki sú­lyos bűn­tény­nek – még azt is a fi­a­ta­lok­ra fog­ták, hogy meg akar­ták öl­ni. Ké­sőbb Ve­ker­di Elek ma­ga állt ki ér­tük: ta­nú­sí­tot­ta, hogy nem akar­ták bán­ta­ni, még ci­ga­ret­tá­val is meg­kí­nál­ták, és egy ut­ca­sar­kon el­en­ged­ték. En­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy le­fo­koz­ták, és el is bo­csá­tot­ták a rend­őr­ség­től… Eb­ből is lát­szik, hogy ek­kor­ra már el­dön­töt­ték a dol­gok vég­ki­me­ne­te­lét.

Pé­tert és tár­sa­it per­be fog­ták, ti­zen­négy vád­pon­tot hoz­tak fel el­le­nük. A leg­el­ső így hang­zott: a né­pi de­mok­ra­ti­kus ál­lam­rend el­le­ni fegy­ve­res szer­vez­ke­dés ve­ze­té­se – ez már ön­ma­gá­ban elég volt ak­ko­ri­ban egy ha­lá­los íté­let­hez.

Mit le­het tud­ni a tár­gya­lá­suk­ról?

Mi­előtt er­re vá­la­szo­lok, hadd mond­jak el egy rö­vid tör­té­ne­tet, amit egy ma­gas ran­gú bí­ró­tól hal­lot­tam, és ami jól il­luszt­rál­ja az ak­ko­ri úgy­ne­ve­zett igaz­ság­szol­gál­ta­tást! Egy Tut­sek Gusz­táv ne­vű bí­ró, aki a for­ra­da­lom meg­tor­lá­si pe­re­i­ben két­száz em­bert ítélt ha­lál­ra, és több ezer évet osz­tott ki bün­te­tés­ként, egy ha­lál­ra ítélt em­ber tár­gya­lá­sa után el­ment meg­in­ni egy ká­vét. Oda­lé­pett hoz­zá az il­le­tő vé­dő­ügy­véd­je, és ki­fo­gá­sol­ta, hogy a tár­gya­lá­son nem mond­hat­ta el a vé­dő­be­szé­dét. Tut­sek er­re meg­kér­dez­te: „Mi­ért, ma­ga azt el akar­ja mon­da­ni?” „Igen, sze­ret­ném” – fe­lel­te az ügy­véd. Er­re a bí­ró be­nyúlt a zse­bé­be, elő­vet­te a tár­gya­ló­te­rem kul­csát, oda­ad­ta ne­ki, és azt mond­ta: „Itt van a kulcs, men­jen be a tár­gya­ló­te­rem­be, az­tán mond­ja el…” Hát ez volt ak­kor a jog­rend.

Ugyan mi­lyen esé­lyei le­het­tek ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a bá­tyá­mék­nak?! A pe­rü­kön részt ve­vő nép­bí­rák­nak nem is volt jo­gi vég­zett­sé­gük – több­sé­gük az 1919-es Ta­nács­köz­tár­sa­ság ve­te­rán­ja volt. Egyéb­ként zárt tár­gya­lás volt, amin nem Pé­ter volt az el­ső­ren­dű vád­lott, ha­nem egy Blas­ki Jó­zsef ne­vű tár­sa. Ki­vé­tel nél­kül min­den­ki ha­lá­los íté­le­tet ka­pott, de csak Pé­te­ren haj­tot­ták vég­re. Blas­ki Jó­zsef ma is él. Igaz ugyan, hogy Pé­ter va­la­mi­ért vé­de­ni pró­bál­ta őt, ma­gá­ra vál­lalt olyan dol­go­kat he­lyet­te, ami­ket nem is ő kö­ve­tett el.

A sor­sa az­tán az­zal pe­csé­te­lő­dött meg vég­leg, hogy azt mond­ta a tár­gya­lá­son: ő min­dig be­csü­le­te­sen pró­bált él­ni, és ha ki­en­ge­dik, to­vább­ra is be­csü­le­te­sen fog, de hang­sú­lyoz­ta, hogy ne­ki van iga­za, és azok, akik olyan íté­le­tet fog­nak hoz­ni, mint ami­lyet ő vár, al­jas ha­za­áru­lók.

Va­jon tisz­tá­ban volt ezek­nek a sza­vak­nak a sú­lyá­val ab­ban a hely­zet­ben?

Az ügy­véd­je fi­gyel­mez­tet­te őt elő­re, de hajt­ha­tat­lan volt: na­gyon utál­ta azo­kat az em­be­re­ket. Nem akart meg­hal­ni, de na­gyon utál­ta őket.

Önök, mint a csa­lád­ja, mennyit lát­hat­tak ab­ból, ami Pé­ter­rel tör­té­nik?

Nem so­kat. Még be­szé­lő­re sem jár­hat­tunk hoz­zá. A Gyors­ko­csi ut­cai bör­tön­ben volt. Egy­szer lá­to­gat­hat­tuk meg egy alag­so­ri he­lyi­ség­ben tíz perc­re – ak­kor még nem tud­tam, ez lesz az utol­só al­ka­lom, hogy él­ve lá­tom. Tár­gya­lás előtt állt, le volt fogy­va, el­gyö­tört volt, szo­mo­rú volt. A be­szél­ge­té­sünk csak elő­re meg­sza­bott for­mu­lák sze­rint zaj­lód­ha­tott, mert az ügy nyo­mo­zó­tiszt­je, Feny­ve­si, aki so­kat gyö­tör­te őt, vé­gig ott állt. Egy­szer ál­szent mó­don, apás­ko­dó­an meg is ve­re­get­te a há­tát, de Pé­ter ösz­tö­nö­sen el­rán­tot­ta ma­gát: gyű­löl­te őt. Em­lék­szem, hogy anya azt mond­ta ne­ki: „Pe­ti­kém, vi­gyázz ma­gad­ra, légy jó fiú, ta­lán egy rö­vid bör­tön­bün­te­tés­sel meg­úszod!” Er­re Pé­ter oda­ve­tet­te: „Itt egy rö­vid bün­te­tés? Ak­kor in­kább a ha­lál!” Saj­nos ez így is lett…

A tár­gya­lás már­ci­us 19-én volt, utá­na anya ideg­össze­rop­pa­nást ka­pott. Em­lék­szem, hogy már­ci­us 22-én fel­hív­tuk az ügy­vé­det az Apos­tol ut­ca sar­kán lé­vő te­le­fon­fül­ké­ből a ke­gyel­mi kér­vény mi­att. A nő­vé­rem be­szélt ve­le, és egy­szer csak ki­esett a ke­zé­ből a te­le­fon. Kép­te­len volt meg­szó­lal­ni, de nem is volt rá szük­ség, én is hal­lot­tam, mit mond az ügy­véd: „Asszo­nyom, fo­gad­ja őszin­te rész­vé­te­met, az íté­le­tet vég­re­haj­tot­ták…”

So­ha nem ju­tott eszé­be, hogy ezek után disszi­dál?

De, egy­szer. Egyéb­ként Pé­tert is fi­gyel­mez­tet­ték még 56-ban, hogy leg­oko­sabb len­ne el­men­nie Ame­ri­ká­ba, mert tud­nak a Szé­na té­ri sze­rep­lé­sé­ről. De ő nem ment. S vé­gül én sem, bár azért ne­ki­ru­gasz­kod­tam: vol­tak ro­ko­na­im Bécs­ben és Ame­ri­ká­ban, akik mond­ták, hogy tud­ná­nak mun­kát sze­rez­ni. 1966-ban, ami­kor a hely­zet már annyi­ra meg­eny­hült, hogy le­he­tett út­le­ve­let kap­ni, ki­men­tem Bécs­be, de ott nem olyan kö­rül­mé­nyek fo­gad­tak, ami­lye­nek­re szá­mí­tot­tam, így meg­gon­dol­tam ma­gam, és vissza is for­dul­tam. Mi­vel össze­sen egy hó­na­pot vol­tam kint, tá­vol­lé­tem nem szá­mí­tott disszi­dá­lás­nak, így nyu­god­tan vissza­jö­het­tem.

A ked­ve­zőt­len bé­csi hely­zet volt az egyet­len ok, ami­ért vé­gül még­sem ment?

Nem, erős hon­vá­gyam is volt. Egy hó­nap nem sok idő, de már annyi alatt rá­döb­ben­tem, hogy ne­kem így nincs ha­zám. Meg az­tán ak­ko­ri­ban még úgy volt, ha egy­szer el­ment va­la­ki, nem jö­he­tett vissza. Anyám már el­ve­szí­tet­te az egyik fi­át – hogy te­het­tem vol­na meg ve­le, hogy a má­sik is el­hagy­ja? Vissza­jöt­tem, be­il­lesz­ked­tem, fod­rász let­tem, szép éle­tem volt és van, nem bán­tam meg a dön­tést. Ha men­tem vol­na, nem az len­nék, aki ma va­gyok. Jö­het­nék ha­za Ame­ri­ká­ból, hogy na, az én bá­tyám volt Mans­feld Pé­ter!… De itt ma­rad­tam, sze­re­tem a ha­zát, és ápo­lom azok­nak az em­lé­ket, akik az éle­tü­ket ál­doz­ták azért, hogy ma sza­ba­don él­hes­sünk.

Ilyen ne­héz csa­lá­di örök­ség­gel mi­ként gon­dol­ko­dik a hit­ről?

– Ke­resz­tény em­ber va­gyok, hi­szek Is­ten­ben. Ha temp­lom­ban va­gyok, min­dig át­szel­le­mü­lök. So­kat je­lent szá­mom­ra, hogy Edi­na lá­nyom már­ci­us 20-án szü­le­tett, Pé­ter már­ci­us 21-én halt meg… Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ez nem vé­let­len, és van­nak még más ilyen dá­tu­mok is az éle­tem­ben, ame­lyek ennyi­re szim­bo­li­ku­san egy­be­es­nek. Azt az él­ményt ugyan nem ad­ta meg ne­kem Is­ten, hogy együtt le­gyek nagy­pa­pa Pe­ti­vel – pe­dig most össze­jár­hat­nánk, vi­het­nénk együtt az uno­ká­kat uszo­dá­ba –, de biz­tos volt va­la­mi cél­ja, hogy így ala­kult. Úgy hi­szem, hogy­ha a ve­le tör­tén­tek csak egy kis szö­get is tud­tak üt­ni a kom­mu­niz­mus ko­por­só­já­ba, ak­kor már nem volt tel­je­sen hi­á­ba­va­ló a ha­lá­la.

Vö­rös Vi­rág