Kultúrkörök

Nem gon­dol­tam, hogy egy szép őszi na­pon, épp az 1956-os for­ra­da­lom ok­tó­be­ri ün­nep­nap­ján tá­vo­zik kö­zü­lünk. Te­le ter­vek­kel és ma­kacs élet­sze­re­tet­tel. Biz­ton hi­het­tem én is: szi­kár, fi­a­ta­los ter­me­té­vel, nyolc­va­na­dik évén túl is éber szel­le­mé­vel még so­ká­ig fog dol­goz­ni.

Az író­szö­vet­ség szék­há­zá­ba si­et­tünk, aho­gyan annyi éve már, a Baj­za ut­ca sar­kán ta­lál­koz­tunk. Si­e­tett, min­dig elöl, hogy le ne kés­sük a Him­nuszt, a kö­zös ének­lés fér­fi­as örö­mét. Már lát­tuk a ka­pu előtt vá­ra­ko­zó­kat, a rég lá­tott ba­rá­to­kat, mi­kor a „táv­csö­ves pus­ká­val cél­zó” ha­lál szí­ven találta! Pil­la­nat alatt arc­ra bu­kott, hol­tan fe­küdt az arany le­ve­lek­kel te­le­szórt jár­dán. (Hi­á­ba élesz­tet­ték a kö­zel­ben já­ró men­tő­sök, csak a döb­be­net ma­radt a szom­bat dél­előtt­ben.)

Beny­he Já­nos, az EL­TE spa­nyol tan­szé­ké­nek ta­ná­ra, az Eu­ró­pa és Cor­vi­na Ki­adó szer­kesz­tő­je, a fran­cia, spa­nyol és por­tu­gál iro­da­lom for­dí­tó­ja az utób­bi idő­ben ma­gyar anya­nyel­vünk szó­szó­ló­ja­ként for­dult ol­va­só­i­hoz. Do­ho­gó és Új do­ho­gó cí­mű kö­te­te­i­ben a nyelv­ápo­lás kö­zös­ség- és nem­zet­meg­tar­tó je­len­tő­sé­gét hang­sú­lyoz­ta. Fi­nom szö­vé­sű írá­sok ezek, te­le mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti uta­lá­sok­kal, min­den­na­pi éle­tünk­kel, ha­lá­lig ra­jong­va sze­re­tett szü­lő­vá­ro­sa, Hód­me­ző­vá­sár­hely em­lé­ke­i­vel, a Beth­len Gá­bor Re­for­má­tus Gim­ná­zi­um su­gár­zó év­ti­ze­de­i­vel…

Az egy­re ne­he­zebb kö­rül­mé­nyek kö­zött te­vé­keny­ke­dő Ma­gyar PEN Klub meg­újí­tá­sán szor­gos­ko­dott; ír­ta jegy­ze­te­it a He­ti Vá­lasz­ba, ott volt a je­len­tő­sebb iro­dal­mi ren­dez­vé­nye­ken. Min­dent tud­ni akart, min­den­re kí­ván­csi volt. És – mond­hat­ni, pi­he­nés­kép­pen – for­dí­tott fá­rad­ha­tat­la­nul. F. G. Lor­cát, J. Am­adót, Ma­u­passant-t, Bor­gest és új­ra­for­dí­tot­ta Cer­van­tes ha­tal­mas re­gé­nyét. A ma­gyar iro­da­lom­ban év­ti­ze­dek óta várt Cor­tá­zar-mű­vet: a Sán­ta­is­ko­la­ként a köz­tu­dat­ba be­vo­nult nagy­re­gényt az el­múlt év­ben fe­jez­te be. Csak fáj­lal­ni tud­juk, hogy utol­só ter­vét, a dél-ame­ri­kai iro­da­lom má­sik ki­ma­gas­ló al­ko­tá­sát, a bra­zil Joăo Gui­marăes Ro­sa pró­za­re­mek­lé­sét, a Gran­de Sertăo: Ve­re­dast nem tud­ta át­ül­tet­ni ma­gyar­ra, s ez­zel be­tel­je­sí­te­ni ki­vé­te­les élet­mű­vét.

És még va­la­mi, amit ke­ve­sen tud­nak, mert sze­ré­nyen er­ről is hall­ga­tott. Az Eöt­vös-kol­lé­gi­u­mot, ahol ta­nult, ki­adók mű­hely­szo­bá­it, ahol dol­go­zott, gyak­ran el­hagy­ta egy-egy ope­ra­köz­ve­tí­tés ked­vé­ért. Fi­a­ta­lon szen­ve­dé­lyes vágy fű­töt­te, hogy éne­kes le­hes­sen. Szé­pen zen­gő hang­ja, ért­he­tő szö­veg­mon­dá­sa az egyik leg­nép­sze­rűbb kül­föl­di nagy­kö­vet­té tet­te Bra­zí­li­á­ban.

Lát­já­tok fe­le­im szüm­tük­hel, mik vogy­muk. Isa pur és ho­mu vo­gymuk. A nyolc­száz esz­ten­dős Ha­lot­ti be­széd ju­tott eszem­be, mi­kor ott áll­tam, te­he­tet­le­nül, el­gán­csolt éle­te mel­lett. Ezek a tisz­ta és ir­ga­lom nél­kü­li sza­vak zu­han­tak rám a vér­ző ar­cú idő­ben.

De a tra­gi­kus ha­lál mö­gött föl­tá­madt Beny­he Já­nos tel­jes­nek mond­ha­tó éle­te. Föl­tá­madt a je­les for­dí­tóé, a mun­ká­ban szor­gos em­be­ré. Sőt így ra­gyo­gott föl a ma­gyar ha­za­fié is, aki mai el­si­lá­nyult vi­lá­gunk­ban pél­da­adó fér­fi. A szét­szag­ga­tott Ma­gyar­or­szág, a kis ha­za ná­la a leg­fon­to­sabb er­köl­csi ka­te­gó­ria volt. Ezért élt, ezért fá­ra­do­zott hosszú és gaz­dag éle­té­ben.

Be­tölt­he­tet­len űrt hagy­va ma­ga után: ilyen en­cik­lo­pé­di­kus tu­dá­sú iro­dal­már nem szü­le­tik egy­ha­mar mi­fe­lénk.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos