Napról napra

Va­sár­nap

Jé­zus Krisz­tus mond­ja: „Íme az aj­tó előtt ál­lok és zör­ge­tek: ha va­la­ki meg­hall­ja a han­go­mat, és ki­nyit­ja az aj­tót, be­me­gyek ah­hoz, és ve­le va­cso­rá­lok, ő pe­dig én­ve­lem.” Jel 3,20 (1Móz 18,3; Mt 25,31–46; Róm 8,18–23/24–25/; Zsolt 50) Va­sár­nap, az Úr nap­ja. Kö­zös­ség­ben le­he­tünk Jé­zus­sal, ő ma­ga ad le­he­tő­sé­get er­re. Még­is, mi­lyen szo­mo­rú, hogy ne­ki kell ko­pog­tat­nia, kí­vül re­ked­ve a va­sár­nap ün­ne­pé­n. En­nek el­le­né­re lép, ko­pog­tat, meg­szó­lít és vár. Ar­ra, hogy nyíl­ja­nak a zá­rak, hogy meg­hall­juk őt, hogy el­in­dul­junk, és akar­juk ezt az együtt töl­tött időt, örö­münk, ün­ne­pünk pe­dig tel­jes­sé vál­jon.

Hét­fő

Ta­ná­csot adok, raj­tad lesz a sze­mem. Zsolt 32,8b (Lk 22,61a.62; Mt 7,21–27/28–29/; Jel 21,1–8) A biz­ton­ság és a sza­bad­ság vá­gya küzd egy­más­sal ben­nünk sok­szor, és az Atya, aki te­rem­tett, tud­ja ezt. Mert még ön­ma­gunk­nál is job­ban is­mer. A gon­do­lat­me­ne­te­ink, tet­te­ink, haj­la­ma­ink szo­ká­sos zsák­ut­cái nyil­ván­va­ló­ak előt­te – sok­kal ha­ma­rabb le­lep­lez an­nál, mint hogy mi rá­esz­mél­nénk, mer­re is tart az éle­tünk. Ta­ná­csol, ne­künk pe­dig sza­bad­sá­gunk van ar­ra, hogy ta­ná­csát ko­mo­lyan ve­gyük. Saj­nos ar­ra is, hogy az el­len­ke­ző irány­ba in­dul­junk. Az öröm­hír, hogy még ott is el­ér az Atya ha­za­hí­vó hang­ja. Még­is mennyi­vel jobb len­ne, ha meg­hal­la­nánk a fi­gyel­mez­te­tést már az el­ső lé­pés után! Ha bíz­nánk ben­ne, ha el­hin­nénk, hogy ná­la tel­jes sza­bad­sá­gunk és biz­ton­sá­gunk le­het. Kedd

A vi­lág el­mú­lik, és an­nak kí­ván­sá­ga is; de aki Is­ten aka­ra­tát cse­lek­szi, meg­ma­rad örök­ké. 1Jn 2,17 (Ézs 2,12; Zsid 10,26–31; Jel 21,9–14) Örö­kös vál­to­zás kí­vül és be­lül. Min­den, ami kö­rül­vesz, moz­gás­ban van; a teg­nap még nép­sze­rű, di­va­tos, elavul, és he­lyet­te jön va­la­mi új, más – fel­kelt­ve a vá­gyat, hogy bir­to­kol­juk, hogy ha­son­lít­sunk rá, hogy meg­fe­lel­jünk ne­ki. Csak ma­ga Is­ten van túl időn, vál­to­zá­son, és az, aki éle­tét hoz­zá fű­zi és mé­ri. Az meg­ma­rad örök­ké, bár­mi­lyen fel­fog­ha­tat­lan is ez ar­ról az ol­dal­ról, ahol az em­ber az idő-tér meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban él.

Szer­da

Ké­pe­sek le­gye­tek fel­fog­ni min­den szent­tel együtt: mi a szé­les­ség és hosszú­ság, ma­gas­ság és mély­ség; és így meg­is­mer­jé­tek Krisz­tus­nak min­den is­me­re­tet meg­ha­la­dó sze­re­te­tét, hogy tel­jes­ség­re jus­sa­tok, az Is­ten min­dent át­fo­gó tel­jes­sé­gé­ig. Ef 3,18–19 (Ézs 11,9;Lk 13,/1–5/6–9; Jel 21,15–27) A krisz­tu­si sze­re­tet az az erő­tér, amely­ben iga­zán jól mér­jük fel a pa­ra­mé­te­re­ket. A ha­tá­sa alatt meg­vál­to­zik min­den. A le­he­tet­len­nek tű­nő tá­vol­sá­gok meg­rö­vi­dül­nek, a fe­ne­ket­len mély­ség nem nyel el töb­bé – és az el­ér­he­tet­len ma­gas­la­tok el­ér­he­tő­vé vál­nak. En­nek a sze­re­tet­nek az erő­te­ré­ben gyó­gyul­nak a se­bek, sze­lí­dül­nek a sza­vak, lá­gyab­bak a lép­tek. Át­él­jük a kö­zel­sé­get Is­ten­nel és a test­vér­rel. Nincs, ami el­vá­laszt töb­bé.

Csü­tör­tök

Az Úr föl­egye­ne­sí­ti a gör­nye­de­ző­ket. Zsolt 146,8 (Lk 13,11–13; 2Thessz 1,3–12; Jel 22,1–5) Gör­nye­de­ző­ként el­tű­nik a ho­ri­zont, csak le­fe­lé le­het néz­ni, nincs pers­pek­tí­va – út, por, szür­ke­ség. Ne­héz súly a há­ton, a fel­fe­lé te­kin­tés le­he­tet­len­sé­ge. Ha Is­ten fel­egye­ne­sít, egy­szer­re már lát­szik a táv­lat, nem va­gyunk töb­bé a le­fe­lé hú­zó erők fog­lyai – ezt kap­tuk Jé­zus­ban. Le­vet­te a sú­lyos ter­he­ket, és meg­mu­tat­ta azt, ami­re em­ber­sé­günk­ben hi­va­tot­tak va­gyunk. Csak ve­le él­het­jük át, mit je­lent iga­zán em­ber­nek len­ni.

Pén­tek

Krisz­tus mond­ja: „Töb­bé nem mon­da­lak ti­te­ket szol­gák­nak, mert a szol­ga nem tud­ja, mit tesz az ura. Ti­te­ket azon­ban ba­rá­ta­im­nak mon­da­lak, mert mind­azt, amit hal­lot­tam az én Atyám­tól, tud­tul ad­tam nek­tek.” Jn 15,15 (2Móz 34,10; Mt 26,59–66; Jel 22,6–15) A ba­rá­ta­ink­kal kü­lön­le­ges kap­cso­lat fűz össze, az éle­tünk ré­szei, be­ava­tot­tak, és mi is ré­szei, ré­sze­sei va­gyunk az éle­tük­nek. Jé­zus, mi­kor ba­rá­ta­i­nak ne­vez min­ket, meg­aján­dé­koz en­nek a kap­cso­lat­nak a le­he­tő­sé­gé­vel. Nem me­cha­ni­kus tet­te­ket és egy­faj­ta kül­ső pa­rancs­nak meg­fe­lel­ni aka­rást vár tő­lünk, ha­nem szív­ből jö­vő, el­kö­te­le­zett éle­tet. Be­avat Is­ten ter­vé­be, ré­sze­sei le­szünk mind­an­nak, ami­ért eb­be a vi­lág­ba jött. Nem ma­rad­ha­tunk kö­zöm­bö­sek.

Szom­bat

Az Úr irá­nyít­sa szí­ve­te­ket az Is­ten sze­re­te­té­re és a Krisz­tus áll­ha­ta­tos­sá­gá­ra. 2Thessz 3,5 (Zsolt 116,7; Jel 20,11–15; Jel 22,16–21) Is­ten sze­re­te­te és Krisz­tus áll­ha­ta­tos­sá­ga – el­ér­he­tet­len mér­ce. Nem is va­gyunk ké­pe­sek még meg­kö­ze­lí­te­ni sem. Még­is irányt je­lent, amely fe­lé el­in­dul­ha­tunk, ez az egyet­len jár­ha­tó és cél­ra ve­ze­tő út. Min­den más zsák­ut­ca. Csak Is­ten sze­re­te­té­nek és Krisz­tus áll­ha­ta­tos­sá­gá­nak út­ja ve­zet el Is­ten or­szá­gá­ba.

Tú­ri Krisz­ti­na