Keresztény szemmel

A mai va­sár­nap zsol­tá­ra éle­tünk leg­fon­to­sabb dia­ló­gu­sá­ra sze­ret­ne meg­ta­ní­ta­ni min­ket. „Íme, el­jön az Úr a né­pek üd­vö­zí­té­sé­re, és hal­lat­ja hang­ját szí­ve­tek örö­mé­re. Urunk, né­ped pász­to­ra, hall­gass meg, jöjj el, és üd­vö­zítsd né­pe­det.” (Zsolt 80,2–3) A hoz­zánk ér­ke­ző is­te­ni hang és a be­lő­lünk fa­ka­dó em­be­ri sza­vak köz­le­ke­dé­sé­ről éne­kel a zsol­tá­ros. Fi­gye­lem­re és jó hal­lás­ra van szük­sé­günk. Köz­lé­kennyé kel­le­ne vál­nunk, bá­tor be­széd­re vál­ta­nunk. Egy kis moz­gás sem árt.

Már az is nagy ad­ven­ti lé­pés len­ne, ha ki­csit is ja­vul­na e ket­tő: a hal­lá­sunk és a meg­szó­la­lá­sunk. Nem ár­ta­na azt is el­mon­da­nunk most egy­más­nak, ami épít, gyó­gyít és fel­emel. Ta­lán sza­ba­dul­ni le­het­ne a fá­rasz­tó­an is­mét­lő­dő, ref­rén­sze­rű, egy­mást ide­ge­sí­tő, élet­ked­vet rab­ló ki­fa­ka­dá­sa­ink­tól. A mér­ge­zett sza­vak­tól. Egy­sze­rű­en el­mond­hat­nánk a má­sik­nak azt, amit ő szí­ve­sen hal­la­na, ami épí­te­né vagy vi­gasz­tal­ná. Eh­hez azon­ban tö­rőd­nünk kel­le­ne ve­le, fi­gyel­met il­le­ne szen­tel­nünk a ma­gun­kén kí­vül az ő éle­té­nek is.

A dia­ló­gus at­tól lesz élénk, ha kö­zel ke­rül­nek egy­más­hoz a részt­ve­vők. A han­gok ak­kor lesz­nek gyó­gyí­tó­ak, ha a te­kin­te­tek már ked­ve­seb­bé és ba­rát­sá­go­sab­bá vál­tak. Az ad­ven­ti idő­szak kel­lős kö­ze­pe er­re fi­gyel­mez­tet min­ket. Le­het­ne meg­vál­toz­ni és más­kép­pen él­ni, mint ed­dig. Aki­ket nem hall­gat­tunk meg mos­ta­ná­ig, még van időnk, oda­for­dul­ha­tunk hoz­zá­juk. Aki­ket pe­dig el­fe­lej­tet­tünk meg­szó­lí­ta­ni fel­pör­ge­tett éle­tünk ro­ha­ná­sá­ban, azok­kal még le­he­tő­sé­get ka­punk a pár­be­széd­re.

Élő és ki­mon­dott sza­vak ad­vent­je le­het­ne az idei. Per­sze eh­hez csen­des és meg­hitt kör­nye­zet szük­sé­ges. Ezért ér­de­mes egy ki­csit ren­dez­get­ni, ra­kos­gat­ni. Gyü­le­ke­zet­ben, egy­ház­ban, de leg­in­kább a csa­lá­dok­ban len­ne jó fel­épí­te­nünk egy-egy ad­ven­ti sar­kot – két nem szög­le­te­sen ál­ló ka­ros­szék­kel, gyer­tyá­val, sőt akár egy cse­rép vi­rág­zó cik­lá­men­nel.

Van­nak, akik adott­sá­ga­ik­nál fog­va könnyen meg­te­rem­tik a dia­ló­gus­hely­ze­tet. So­kan van­nak azon­ban, akik­nek ne­he­zen megy a kö­ze­le­dés, a meg­nyi­lat­ko­zás, fél­nek meg­mu­tat­ni ma­gu­kat. De le­het más oka is a hall­ga­tás­nak: ha va­la­ki egy­sze­rű­en nem sze­ret­né meg­osz­ta­ni sza­va­it, gon­do­la­ta­it a kör­nye­ze­té­vel. Ri­deg­ség, gőg, a fel­sőbb­ren­dű­ség ha­mis tu­da­ta is zár­kó­zot­tá te­het. De egy ad­ven­ti hang, egy meg­hitt ad­ven­ti sa­rok pil­la­na­tok alatt ki­se­gít­het bár­kit az ilyes­faj­ta zár­ká­ból.

Im­re bá­csi, a Ma­ros­vá­sár­hely­ről át­te­le­pült öreg asz­ta­los ap­ró fo­rin­to­kért ja­vít­gat­ta hű­sé­ge­sen a zug­lói gyü­le­ke­zet tö­re­de­zett szék­lá­ba­it a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén. Nem is­mert meg­old­ha­tat­lan prob­lé­mát vagy ki­ja­vít­ha­tat­lan bú­tor­da­ra­bot. Ko­mó­to­san be­szélt, ki­mér­ten ér­ke­zett. Meg­ad­ta a mun­ka­kez­dés mód­ját és a bér­al­ku pil­la­na­ta­i­nak is a ma­guk li­tur­gi­á­ját. Csak úgy hir­te­len, meg­fe­le­lő be­szél­ge­tés nél­kül hoz­zá sem kez­dett az eny­ve­zés­hez, ra­gasz­tás­hoz vagy össze­il­lesz­tés­hez! Ez utób­bi­val kap­cso­lat­ban ta­nul­tam meg tő­le azt az alap­is­me­re­tet, hogy egy va­la­mit érő asz­ta­los olyan pon­to­san mé­re­te­zi a fa­anya­go­kat, hogy az össze­il­lesz­tés­hez ne kell­jen – nem il­lik – vas­szö­get, sa­rok­va­sat meg egye­bet hasz­nál­ni: „Tisz­te­le­tes úr, az­tán most ide­fi­gyel­jen rám! Ezt még ma­gá­nak is ta­nul­nia kell ám, mert min­dent ma­ga sem tud…” A szé­kely em­ber mély ér­zé­se volt eb­ben a mon­dat­ban és az ezt kí­sé­rő hun­cut, ere­de­ti mo­soly­ban.

Fi­zet­ni sem le­he­tett egy egy­sze­rű „Mennyi­be ke­rül?” kér­dés­re adott vá­lasz alap­ján. Ezért min­dig kü­lön el­jött. Le kel­lett ül­ni ve­le. Pa­pírt és ce­ru­zát vett elő, és nyu­gal­ma­san el­me­sél­te, mit és ho­gyan dol­go­zott, az­tán a leg­vé­gén mon­dott egy össze­get, amely­ben ben­ne volt az ő pil­la­nat­nyi han­gu­la­ta és ér­zé­se is. Le­he­tett in­do­ko­lat­la­nul sok vagy meg­le­pő­en ke­vés. A rossz­kedv nem je­len­tett au­to­ma­ti­ku­san több pénzt, és a jókedv sem volt egyen­lő az ol­csó mun­ká­val. Min­dig így kö­szönt el: „Hát, ha nincs is mun­ka, azért majd be­né­zek ma­gá­hoz, mert so­se le­het tud­ni, mi lesz. No, meg tud­ja, be­szél­get­ni is jó azért időn­ként…”

Ki­seb­bik fi­unk ál­ta­lá­ban áll­va hall­gat­ta a dia­ló­gu­so­kat, míg­nem egy té­li na­pon Im­re bá­csi sa­ját ké­szí­té­sű sám­lit ho­zott aján­dék­ba, egy élet­re je­lez­ve, a be­szél­ge­tés jó kör­nye­ze­tet igé­nyel még a gyer­me­kek szá­má­ra is. En­nek a sám­li­nak az esz­mei ér­té­ke ná­lunk az­óta is csak emel­ke­dik és emel­ke­dik tö­ret­le­nül.

Ad­vent má­so­dik va­sár­nap­ján ki­ke­rül­he­tet­len lesz az ige­hir­de­té­sek­ben és az Út­mu­ta­tó igé­i­nek ol­va­sá­sa­kor, hogy meg­gon­dol­juk az élő­szó ér­té­két. Ilyen kér­dé­sek kö­ze­lí­te­nek fe­lénk: Mennyi­re ér­té­kel­jük Is­ten sza­vá­nak hang­zá­sát? Meg tud­juk-e hall­gat­ni egy­más sza­vát? Kí­ván­csi­ak va­gyunk-e a kö­rü­löt­tünk élők be­szé­dé­re? Nem saj­nál­juk-e túl­zot­tan az időt, ame­lyet ar­ra szá­nunk, hogy a las­san be­szé­lő is el­mond­has­sa, amit szeretne? Nem is szól­va a kö­rül­mé­nye­sen és bo­nyo­lul­tan fo­gal­ma­zók fá­rasz­tó je­len­sé­gé­ről… Per­sze a má­sik ol­da­lon az is fáj, ha nem me­sél­he­tünk, ha nem be­szél­het­jük ki ma­gunk­ból a ba­ja­in­kat, gond­ja­in­kat.

Bár­kik va­gyunk is, mind­annyi­unk szá­má­ra szép aján­dék len­ne egy mí­ves egy­sze­rű­sé­gű ad­ven­ti sám­li.

Sza­bó La­jos