Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 49
- Adventi sámli
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Adventi sámli
A mai vasárnap zsoltára életünk legfontosabb dialógusára szeretne megtanítani minket. „Íme, eljön az Úr a népek üdvözítésére, és hallatja hangját szívetek örömére. Urunk, néped pásztora, hallgass meg, jöjj el, és üdvözítsd népedet.” (Zsolt 80,2–3) A hozzánk érkező isteni hang és a belőlünk fakadó emberi szavak közlekedéséről énekel a zsoltáros. Figyelemre és jó hallásra van szükségünk. Közlékennyé kellene válnunk, bátor beszédre váltanunk. Egy kis mozgás sem árt.
Már az is nagy adventi lépés lenne, ha kicsit is javulna e kettő: a hallásunk és a megszólalásunk. Nem ártana azt is elmondanunk most egymásnak, ami épít, gyógyít és felemel. Talán szabadulni lehetne a fárasztóan ismétlődő, refrénszerű, egymást idegesítő, életkedvet rabló kifakadásainktól. A mérgezett szavaktól. Egyszerűen elmondhatnánk a másiknak azt, amit ő szívesen hallana, ami építené vagy vigasztalná. Ehhez azonban törődnünk kellene vele, figyelmet illene szentelnünk a magunkén kívül az ő életének is.
A dialógus attól lesz élénk, ha közel kerülnek egymáshoz a résztvevők. A hangok akkor lesznek gyógyítóak, ha a tekintetek már kedvesebbé és barátságosabbá váltak. Az adventi időszak kellős közepe erre figyelmeztet minket. Lehetne megváltozni és másképpen élni, mint eddig. Akiket nem hallgattunk meg mostanáig, még van időnk, odafordulhatunk hozzájuk. Akiket pedig elfelejtettünk megszólítani felpörgetett életünk rohanásában, azokkal még lehetőséget kapunk a párbeszédre.
Élő és kimondott szavak adventje lehetne az idei. Persze ehhez csendes és meghitt környezet szükséges. Ezért érdemes egy kicsit rendezgetni, rakosgatni. Gyülekezetben, egyházban, de leginkább a családokban lenne jó felépítenünk egy-egy adventi sarkot – két nem szögletesen álló karosszékkel, gyertyával, sőt akár egy cserép virágzó ciklámennel.
Vannak, akik adottságaiknál fogva könnyen megteremtik a dialógushelyzetet. Sokan vannak azonban, akiknek nehezen megy a közeledés, a megnyilatkozás, félnek megmutatni magukat. De lehet más oka is a hallgatásnak: ha valaki egyszerűen nem szeretné megosztani szavait, gondolatait a környezetével. Ridegség, gőg, a felsőbbrendűség hamis tudata is zárkózottá tehet. De egy adventi hang, egy meghitt adventi sarok pillanatok alatt kisegíthet bárkit az ilyesfajta zárkából.
Imre bácsi, a Marosvásárhelyről áttelepült öreg asztalos apró forintokért javítgatta hűségesen a zuglói gyülekezet töredezett széklábait a kilencvenes évek elején. Nem ismert megoldhatatlan problémát vagy kijavíthatatlan bútordarabot. Komótosan beszélt, kimérten érkezett. Megadta a munkakezdés módját és a béralku pillanatainak is a maguk liturgiáját. Csak úgy hirtelen, megfelelő beszélgetés nélkül hozzá sem kezdett az enyvezéshez, ragasztáshoz vagy összeillesztéshez! Ez utóbbival kapcsolatban tanultam meg tőle azt az alapismeretet, hogy egy valamit érő asztalos olyan pontosan méretezi a faanyagokat, hogy az összeillesztéshez ne kelljen – nem illik – vasszöget, sarokvasat meg egyebet használni: „Tiszteletes úr, aztán most idefigyeljen rám! Ezt még magának is tanulnia kell ám, mert mindent maga sem tud…” A székely ember mély érzése volt ebben a mondatban és az ezt kísérő huncut, eredeti mosolyban.
Fizetni sem lehetett egy egyszerű „Mennyibe kerül?” kérdésre adott válasz alapján. Ezért mindig külön eljött. Le kellett ülni vele. Papírt és ceruzát vett elő, és nyugalmasan elmesélte, mit és hogyan dolgozott, aztán a legvégén mondott egy összeget, amelyben benne volt az ő pillanatnyi hangulata és érzése is. Lehetett indokolatlanul sok vagy meglepően kevés. A rosszkedv nem jelentett automatikusan több pénzt, és a jókedv sem volt egyenlő az olcsó munkával. Mindig így köszönt el: „Hát, ha nincs is munka, azért majd benézek magához, mert sose lehet tudni, mi lesz. No, meg tudja, beszélgetni is jó azért időnként…”
Kisebbik fiunk általában állva hallgatta a dialógusokat, mígnem egy téli napon Imre bácsi saját készítésű sámlit hozott ajándékba, egy életre jelezve, a beszélgetés jó környezetet igényel még a gyermekek számára is. Ennek a sámlinak az eszmei értéke nálunk azóta is csak emelkedik és emelkedik töretlenül.
Advent második vasárnapján kikerülhetetlen lesz az igehirdetésekben és az Útmutató igéinek olvasásakor, hogy meggondoljuk az élőszó értékét. Ilyen kérdések közelítenek felénk: Mennyire értékeljük Isten szavának hangzását? Meg tudjuk-e hallgatni egymás szavát? Kíváncsiak vagyunk-e a körülöttünk élők beszédére? Nem sajnáljuk-e túlzottan az időt, amelyet arra szánunk, hogy a lassan beszélő is elmondhassa, amit szeretne? Nem is szólva a körülményesen és bonyolultan fogalmazók fárasztó jelenségéről… Persze a másik oldalon az is fáj, ha nem mesélhetünk, ha nem beszélhetjük ki magunkból a bajainkat, gondjainkat.
Bárkik vagyunk is, mindannyiunk számára szép ajándék lenne egy míves egyszerűségű adventi sámli.
Szabó Lajos
::Nyomtatható változat::
|