Cantate

Az ad­ven­ti elő­ké­szü­let idő­sza­ka össze­tett ha­gyo­mány­rend­szert és sok­fé­le szo­kást is­mer. Az ad­ven­ti ko­szo­rú va­sár­nap­ról va­sár­nap­ra meg­gyúj­tott gyer­tyái Krisz­tust, a vi­lág vi­lá­gos­sá­gát szim­bo­li­zál­ják. Az egy­ház ré­gi rend­je sze­rint pe­dig még ta­lán ma is so­kan meg­tart­ják a böj­töt a ka­rá­csony előt­ti négy hét­ben. E szim­bó­lum­rend­szert gaz­da­gít­ja az a kü­lön­le­ges an­ti­fó­na-re­per­to­ár, ame­lyet az egy­ház de­cem­ber 24. előtt hét na­pon át az es­ti zsol­tá­ros is­ten­tisz­te­le­ten a Mag­ni­fi­cat ke­ret­ver­se­ként éne­kelt.

Az ad­vent utol­só he­té­nek li­tur­gi­á­já­ban el­hang­zó „ó-an­ti­fó­ná­kat” kü­lön­le­ges gon­do­lat­ív kö­ti össze: az „Ó!” fel­ki­ál­tás­sal kez­dő­dő hét té­tel Jé­zust a Bib­li­á­ban sze­rep­lő ne­ve­in – O Sa­pi­en­tia (böl­cses­ség); O Ado­nai; O Ra­dix Jes­se (Jessze gyö­ke­re); O Cla­vis Da­vid (Dá­vid kul­csa); O Ori­ens (nap­ke­let); O Rex gen­ti­um (né­pek Ki­rá­lya); va­la­mint O Em­ma­nu­el (ve­lünk az Is­ten) – szó­lít­ja meg. Az ó-an­ti­fó­nák he­tes szá­ma a tel­jes­ség szim­bó­lu­ma, a cí­mek kez­dő­be­tűi pe­dig vissza­fe­lé ol­vas­va ezt az ak­rosz­ti­chont ad­ják ki: ERO CRAS – én va­gyok a jö­vő.

E gaz­dag mon­da­ni­va­ló­jú re­per­to­ár vers­be sze­dett fel­dol­go­zá­sa áll előt­tünk he­ti éne­künk, az Ó, jöjj, ó, jöjj, Im­má­nu­el (EÉ 133) szö­ve­gé­ben. Bár az 1911-es Du­nán­tú­li éne­kes­könyv még öt vers­szak­kal kö­zöl­te, mai éne­kes­köny­vünk már csak négy stró­fát ad éne­künk­höz, így az O Sa­pi­en­tia, az O Rex gen­ti­um és az O Ado­nai an­ti­fó­nák gon­do­lat­kö­re tel­je­sen hi­ány­zik.

Míg az ó-an­ti­fó­ná­kon ala­pu­ló, Eu­ró­pa-szer­te is­mert ének a mai for­má­ját el­nyer­te, hosszú és ka­lan­dos utat járt be. Egy 1710-es, Köln­ben meg­je­lent for­rás­ban ta­lál­ha­tó az a la­tin nyel­vű ad­ven­ti him­nusz, mely az an­ti­fó­nák szö­ve­gét öt vers­szak­ba sű­rít­ve dol­goz­ta fel. Ezt a him­nuszt 1851-ben an­gol­ra for­dí­tot­ták, s rö­vi­de­sen olyan nép­sze­rű­ség­re tett szert, hogy 1861-ben O co­me, o co­me, Em­ma­nu­el kez­det­tel gyü­le­ke­ze­ti ének for­má­ló­dott be­lő­le.

Dal­la­ma az ang­li­kán lel­kész, ta­nár, Tho­mas Hel­mo­re (1811–1890) kom­po­zí­ci­ó­ja, aki az egy­ház­ze­ne és fő­ként a gre­go­ri­án ének ügyé­nek el­kö­te­le­zett párt­fo­gó­ja volt. A 15. szá­za­di fran­cia dal­la­mot fel­dol­go­zó éne­ké­ben az ar­cha­i­zá­ló dal­lam­ve­ze­tés, va­la­mint a ter­mé­sze­tes moll hang­nem ré­vén ez a ze­nei íz­lés, a gre­go­ri­án tisz­te­le­te és sze­re­te­te vi­lá­go­san fel­is­mer­he­tő.

Ad­ven­ti kó­rus­kon­cer­te­ken gyak­ran hall­hat­juk Ko­dály Zol­tán­nak az Ó, jöjj, ó, jöjj Im­má­nu­elt fel­dol­go­zó Ad­ven­ti éne­két, mely cso­dá­la­tos han­gu­la­ti gaz­dag­ság­gal és meg­ra­ga­dó erő­vel fe­je­zi ki a szö­veg össze­tett mon­da­ni­va­ló­ját. Kó­rus­mű­ve ré­vén vál­ha­tott ez az ének nem­csak ha­zánk­ban, de a vi­lá­gon min­de­nütt hal­ha­tat­lan­ná.

Fe­ke­te Ani­kó

Tud­juk, kit vá­runk!

Ta­lán ez az ad­ven­ti éne­künk a leg­in­kább is­mert, hi­szen más fe­le­ke­ze­tű test­vé­re­ink is ének­lik. A vár­va várt és igé­jé­ben, szent­sé­gek­ben, test­vé­ri kö­zös­ség­ben na­pon­ta hoz­zánk meg­ér­ke­ző Krisz­tust (ad­ven­tus Do­mi­ni, az Úr ér­ke­zé­se) nem meg­fo­gal­ma­zat­lan re­mény­ség­gel hív­ja az ő né­pe. En­nek az ének­nek min­den vers­sza­ka rö­vid, lé­nyeg­re tö­rő hit­val­lás ar­ról, ki va­ló­já­ban szá­munk­ra Krisz­tus.

Ó, jöjj, Im­má­nu­el… Az „Im­má­nu­el” egyik je­len­té­se: ve­lünk az Is­ten. Nem el­le­nünk har­col, ha­nem ér­tünk küzd. Sza­ba­dí­tó ere­jé­re biz­ton szá­mít­ha­tunk mind­annyi­an. Ne fus­sunk hát elő­le, bát­ran men­jünk hoz­zá, hi­szen ő ve­lünk van!

Ó, jöjj el, Jessze vessze­je… Dá­vid ki­rály édes­ap­ja Isai, itt Jessze né­ven. Aho­gyan Dá­vid ki­rály az Úr ere­jé­vel le­győz­te a ná­la sok­kal erő­sebb el­len­sé­get, Gó­li­á­tot, úgy a Dá­vid ki­rály csa­lád­já­ból szár­ma­zó Mes­si­ás, a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus győz a ná­lunk mér­he­tet­le­nül erő­sebb bűn, a ha­lál és a sá­tán fö­lött. E győ­ze­lem­ben ré­sze­sí­ti övé­it, és ez fa­kaszt­ja szí­vünk­ből Is­ten di­csé­re­tét.

Ó, jöjj, ó, jöjj, Nap­tá­ma­dat… Krisz­tus a mi na­punk, fé­nyes­sé­günk, aki az Is­ten­től és em­ber­től va­ló fé­le­lem, ret­te­gés sö­tét kö­dét föl­sza­kít­ja, és el­űzi a szív mé­lyé­ből. Oly sok tév­út­ra ve­ze­tő, ha­mis fény he­lyett Jé­zus, a Nap­tá­ma­dat hoz­za el egye­dül a vi­gasz­ta­lást.

Ó, jöjj, Kulcs Dá­vid tör­zsé­ből… Is­me­rünk em­be­re­ket, akik­nek kulcs­sze­re­pük van a ma­guk hi­va­tá­sá­ban, kö­zös­sé­gé­ben. Alá­írá­suk nél­kül nem tör­tén­het­nek meg dön­tő fo­lya­ma­tok, ese­mé­nyek. Az örök élet­nek, üd­vös­ség­nek, menny­or­szág­nak, te­hát az Is­ten­nel va­ló kö­zös­ség­nek kul­csa ma­ga Jé­zus. Nem­csak ta­ní­tá­sa, nem­csak élet­pél­dá­ja és an­nak kö­ve­té­se, ha­nem az ő sze­mé­lye. Ő a kulcs a menny­or­szág aj­ta­já­hoz. „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet; sen­ki sem me­het az Atyá­hoz, csak­is énál­ta­lam.”

Vé­gül fi­gyel­jünk ar­ra, hogy az ének­ver­sek­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó Krisz­tus-hit­val­lá­sok mind­egyi­ké­nek alap­ja ószö­vet­sé­gi kép, ige. A tel­jes Szent­írás Jé­zus­ra mu­tat, az Ószö­vet­ség is, hi­szen ő mond­ta: „Ró­lam szól­nak Mó­zes, a zsol­tá­rok és a pró­fé­ták.” Is­ten üd­vö­zí­tő ter­ve vég­be­ment Jé­zus Krisz­tus­ban. Ar­ra biz­tat min­ket ez az ének, hogy az ad­vent, az Úr hoz­zánk ér­ke­zé­se ke­resz­tény éle­tünk na­pon­kén­ti cso­dá­ja, ese­mé­nye le­het: „Meg­lásd, meg­lásd, ó, Iz­ra­el, / Meg­szü­le­tik Im­má­nu­el!” Ez a biz­ta­tás ne­künk, ke­resz­té­nyek­nek, a „lel­ki Iz­ra­el­nek” is szól, de szól a zsi­dó­ság­nak is, hi­szen Is­ten ne­kik is meg­ígér­te, hogy ha el­jön az ide­je, meg­aján­dé­koz­za őket a Krisz­tust fel­is­mer­te­tő Szent­lé­lek aján­dé­ká­val.

Ko­vács Lász­ló