e-világ

Ép­pen száz­ki­lenc­ven év­vel ez­előtt, 1820 no­vem­be­ré­ben pil­lan­tot­ta meg Fa­bi­an (Fag­gyej) Gott­li­eb Bell­ing­s­ha­us­en orosz ten­ge­rész­tiszt a Vosz­tok ha­jó fe­dél­ze­té­ről az Ant­ark­tiszt. No­ha el­ső­re ta­lán a hi­deg, a jég vagy a ping­vi­nek jut­nak eszünk­be a ha­to­dik kon­ti­nens­sel kap­cso­lat­ban, lét­re­jöt­te, fel­fe­de­zé­sé­nek tör­té­ne­te és élő­vi­lá­ga is igen sok ér­de­kes­sé­get rejt ma­gá­ban. Szép­sé­ge és vál­to­za­tos fel­szí­ne pe­dig oly­annyi­ra von­zó lett az el­múlt év­ti­ze­dek­ben a tu­ris­ták szá­má­ra, hogy má­ra kor­lá­toz­ni kel­lett az ide­lá­to­ga­tók szá­mát. (A csúcs 2006–2007-ben 50 ezer fő volt, ezt jö­vő­re 30 ezer­re csök­ken­tik.)

Az Ant­ark­tisz – más né­ven Dé­li-sark­vi­dék – a dé­li szé­les­ség 55. fo­ká­tól dél­re fek­vő kon­ti­nens. Ma­gá­ban fog­lal­ja a szű­kebb ér­te­lem­ben vett Ant­ark­ti­kát és szá­mos szi­get­cso­por­tot. Ne­ve a gö­rög ant­ark­ti­ko­sz szó­ból ered, je­len­té­se „az Ark­tisszal (az­az az Észa­ki-sark­kal) szem­ben”. Az ötö­dik leg­na­gyobb föld­rész, te­rü­le­te kö­rül­be­lül 14 mil­lió négy­zet­ki­lo­mé­ter. A tu­do­má­nyos ku­ta­tó­ál­lo­má­so­kat és az itt tar­tóz­ko­dó mint­egy ezer főt nem szá­mít­va la­kat­lan. Igen szá­raz ég­haj­la­ta mi­att Föl­dünk leg­na­gyobb si­va­ta­gá­nak is ne­ve­zik.

1. ja­nu­ár 17-én James Co­ok ka­pi­tány má­so­dik út­ja so­rán ha­jó­já­val át­lép­te a Dé­li-sark­kört, de csu­pán jég­he­gyek­ről szá­molt be fel­jegy­zé­se­i­ben. 1819-ben fel­fe­dez­ték a Dé­li-Shet­land-szi­ge­te­ket, me­lyek nem­so­ká­ra a fó­ka­va­dá­szok ked­venc ki­kö­tői let­tek. Oly­annyi­ra, hogy né­hány év­ti­zed múl­va a med­ve­fó­ká­kat már a ki­ha­lás ve­szé­lye fe­nye­get­te.

A föld­rész part­ja­i­nak fel­fe­de­zé­sé­vel kap­cso­lat­ban há­rom sze­mély ne­vé­vel is ta­lál­koz­ha­tunk. Az egyik a már em­lí­tett Bell­ing­s­ha­us­en, egy 1819-es orosz ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je; a má­so­dik Ed­ward Brans­field, a brit flot­ta ka­pi­tá­nya; a har­ma­dik pe­dig Nat­ha­ni­el Pal­mer ame­ri­kai ke­res­ke­dő, aki ha­za­fe­lé tar­tott Con­nec­ti­cut­ba. A „va­ló­di el­ső” va­ló­szí­nű­leg Bel­ling­s­ha­us­en volt, aki a Vosz­tok ha­jó fe­dél­ze­té­ről lát­ta meg a par­to­kat, de nem kí­sé­rel­te meg a ki­kö­tést.

Az el­ső em­ber, aki az Ant­ark­ti­szon part­ra szállt, az ame­ri­kai John Da­vis ka­pi­tány volt 1821-ben, az el­ső tu­do­má­nyos ku­ta­tó pe­dig Cars­ten Borchg­rev­nik nor­vég bio­ló­gus 1895-ben.

1908-ban Ern­est Shack­let­on an­gol fel­fe­de­ző el­in­dult a Dé­li-sark fe­lé, ám kö­rül­be­lül száz­nyolc­van ki­lo­mé­ter­rel a cél előtt kény­te­len volt vissza­for­dul­ni. 1911. de­cem­ber 14-én a nor­vég Ro­ald Amund­sen el­ső­ként ér­te el a Dé­li-sar­kot. Alig egy hó­nap­pal ké­sőbb kö­ve­tte őt Ro­bert Fal­con Scott an­gol ku­ta­tó, aki azon­ban a vissza­úton éle­tét vesz­tette. (Scott és Amund­sen ver­sen­gé­sé­ről szól töb­bek kö­zött Ro­land Hunt­ford Ve­szé­lyes öve­zet cí­mű mű­ve.)

Az auszt­rál Sir Doug­las Maw­son 1911-ben ku­ta­tó­kat és egye­te­mi hall­ga­tó­kat to­bor­zott, és a négy éven át tar­tó ku­ta­tás so­rán olyan te­rü­le­te­ket is fel­tér­ké­pez­tek, ahol előt­tük em­ber még nem járt.

Ki­ala­ku­lá­sát te­kint­ve több mint száz­negy­ven­mil­lió év­vel ez­előtt ez a szá­raz­föld – Dél-Ame­ri­ká­val, Auszt­rá­li­á­val és Új-Zél­and­dal együtt – egy ha­tal­mas, egy­be­füg­gő kon­ti­nens ré­sze volt, amely sok­kal kö­ze­lebb fe­küdt az Egyen­lí­tő­höz, és jó­val me­le­gebb volt az ég­haj­la­ta. A kő­ze­tek­ben rej­lő ma­rad­vá­nyok ta­nú­sá­ga sze­rint ezen a föld­ré­szen egy­kor lom­bos fák, ap­róbb em­lő­sök, sőt di­no­szau­ru­szok él­tek. Az egy­ko­ri szu­per­kon­ti­nens fel­da­ra­bo­ló­dá­sá­val azon­ban az Ant­ark­tisz elő­ször Auszt­rá­li­á­hoz kap­cso­lód­va dél fe­lé ván­do­rolt, majd im­má­ron ön­ma­gá­ban meg­ál­la­po­dott a Dé­li-sark fö­lött. Így az ég­haj­lat ha­ma­ro­san hi­deg­gé vált az ad­dig ott élő nö­vé­nyek és ál­la­tok szá­má­ra.

Ma gya­kor­la­ti­lag az egész kon­ti­nenst jég bo­rít­ja, ki­vé­ve né­hány hegy­csú­csot és egy-két part men­ti kes­keny sá­vot. A jég­ta­ka­ró né­hol négy-öt ki­lo­mé­ter vas­tag, ha­tal­mas ku­po­lát al­kot, ben­ne rej­lik föl­dünk édes­víz­kész­le­té­nek mint­egy nyolc­van szá­za­lé­ka. (Ha a jég el­ol­vad­na, a ten­ge­rek szint­je a becs­lé­sek sze­rint vi­lág­szer­te öt­ven­öt-hat­van mé­ter­rel meg­emel­ked­ne.)

Az Ant­ark­ti­szon ma élő nö­vény- és ál­lat­fa­jok­nak a szél­ső­sé­ges idő­já­rás mel­lett a hosszú sö­tét­ség­hez is al­kal­maz­kod­ni­uk kell. A csu­pasz szik­lák leg­vál­to­za­to­sabb élet­kö­zös­sé­gei a zuz­mók, több mint négy­száz fa­juk ta­lál­ha­tó meg ezen a te­rü­le­ten. Ezek­ben a zuz­mó­te­le­pek­ben fő­leg ug­ró­vil­lás ro­va­rok és gom­bos­tű­fej­nél is ki­sebb at­kák él­nek. Né­hány mo­szat és mo­ha­faj is ki­bír­ja a hosszú he­te­ken át tar­tó ke­mény fa­gyo­kat, ám az Ant­ark­tisz part­ja­in és jég­me­ző­in élő ál­la­tok lét­fenn­tar­tá­sát – köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül – csu­pán az óce­án ké­pes biz­to­sí­ta­ni.

Az ant­ark­ti­szi hi­deg ten­ge­rek­ben dú­san él­nek le­be­gő al­gák, táp­lá­lé­kul szol­gál­va az igen nagy szám­ban elő­for­du­ló, kis­mé­re­tű rák­fé­lé­nek, a krill­nek. Ez utób­bi pe­dig az ap­róbb ha­lak­kal együtt a kon­ti­nens na­gyobb ál­la­ta­i­nak, a fó­kák­nak és a ping­vi­nek­nek szol­gál táp­lá­lé­kul.

A kon­ti­nen­sen élő ma­dár­fa­jok tol­la­za­ta jó hő­szi­ge­te­lő, ezen­kí­vül a lá­buk­ban fu­tó, me­le­gebb vért szál­lí­tó ar­té­ria haj­szál­erek há­ló­za­tá­ban öle­li kö­rül a vé­nát, ez­zel is vé­de­kez­ve a nagy hi­deg el­len.

A kon­ti­nens jel­leg­ze­tes ma­da­rai a ping­vi­nek, me­lyek­nek szár­nyai uszo­nyok­ká mó­do­sul­tak, lá­bu­kat pe­dig kor­mány­zás­ra hasz­nál­ják. Egyes fa­jok­nál a tol­la­zat mé­lyen le­hú­zó­dik a lá­bak­ra, sőt van, hogy még cső­rük egy ré­szé­re is tol­lat nö­vesz­te­nek.

A föld­rész nem­zet­kö­zi jo­gi stá­tu­sát meg­ha­tá­ro­zó Ant­ark­tisz-egyez­mény 1961 jú­ni­u­sá­ban lé­pett ha­tály­ba. Az egyez­mény és a hoz­zá kap­cso­ló­dó meg­ál­la­po­dá­sok egy­részt ki­mond­ják, hogy a te­rü­le­ten bár­mely or­szág lét­re­hoz­hat tu­do­má­nyos ku­ta­tó­ál­lo­mást, más­részt – töb­bek kö­zött – tilt­ja a ka­to­nai te­vé­keny­sé­get, a nuk­le­á­ris rob­ban­tá­so­kat és a ra­dio­ak­tív hul­la­dé­kok tá­ro­lá­sát. 2009-ig negy­ven­hét ál­lam csat­la­ko­zott az egyez­mény­hez, Ma­gyar­or­szág 1984-ben ír­ta alá. (Hét or­szág te­rü­le­ti igé­nyét is ki­fe­jez­te, de ezt egy­elő­re nem is­mer­ték el.)

A kör­nye­zet­vé­de­lem te­rén két fon­tos do­log em­lít­he­tő meg az Ant­ark­tisszal kap­cso­lat­ban. Az 1970-es évek­ben a tu­dó­sok az Ant­ark­tisz fö­lött ész­lel­ték elő­ször az ózon­ré­teg el­vé­ko­nyo­dá­sát. En­nek kö­vet­kez­té­ben szü­le­tett 1987-ben a mont­re­a­li egyez­mény, mely­ben az alá­író or­szá­gok vál­lal­ták, hogy fo­ko­za­to­san be­szün­te­tik az ózon­ra ká­ros anya­gok (CFC-gá­zok, ha­lo­nok) gyár­tá­sát és hasz­ná­la­tát. (Az 1990-es évek­től kezd­ve már az Észa­ki-sark fö­lött is meg­fi­gyel­he­tő az ózon­pajzs rit­ku­lá­sa a té­li hó­na­pok­ban.)

Szin­tén az el­múlt év­ti­ze­dek­ben meg­in­dult az ant­ark­ti­szi jég­ré­teg tö­re­de­zé­se, mely egyes tu­dó­sok sze­rint az el­ső lé­pés a Dé­li-sar­kot bo­rí­tó jég­sap­ka fel­ol­va­dá­sá­hoz. A mű­hol­das fel­vé­te­lek ta­nú­sá­ga sze­rint az utób­bi hu­szon­öt év alatt ti­zen­hét ha­tal­mas – töb­bek kö­zött egy két­száz ki­lo­mé­ter hosszú – jég­tömb vált le az Ant­ark­tisz­ról.

A fen­ti­ek­ből is lát­szik, hogy mi­lyen cso­dá­la­tos és mennyi­re tö­ré­keny ez a szá­munk­ra ta­lán meg­fog­ha­tat­lan vi­lág, me­lyet mél­tán em­lí­te­nek az em­be­ri­ség kö­zös örök­sé­gé­nek pél­dá­ja­ként.

Össze­ál­lí­tot­ta: JCsCs