Cantate

Ad­vent har­ma­dik he­té­ben az Is­ten­nek szent Fia (EÉ 136) hir­de­ti az evan­gé­li­u­mot: „Em­ber vált­sá­gá­ra / El­jött a vi­lág­ra / Szol­gai for­má­ba, / Hogy min­ket meg­tart­son, / Bűn­től sza­ba­dít­son.”

Az ének egy je­len­tős gyűj­te­mény­ben, a cseh test­vé­rek 1544-es, Jo­hann Horn (Jan Roh) ál­tal szer­kesz­tett, né­met nyel­vű éne­kes­köny­vé­ben je­lent meg. A Got­tes Sohn ist kom­men az előt­te ál­ló Mensc­henk­ind, merck eben (mely már Mic­ha­el We­iße 1531-es éne­kes­köny­vé­ben is meg­ta­lál­ha­tó) rö­vi­debb vál­to­za­ta. Az ere­de­ti ki­lenc vers­szak­ból éne­kes­köny­vünk ha­tot kö­zöl (a 4., 6. és 8. hi­ány­zik).

A köl­te­mény – a re­for­má­ció el­ső ge­ne­rá­ci­ó­já­tól meg­szo­kott mó­don – tö­mö­ren fog­lal­ja össze Jé­zus Krisz­tus­nak em­be­ri vi­lá­gunk­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát. Más ad­ven­ti éne­kek­től el­té­rő­en Jé­zus szü­le­té­sét nem csu­pán le­ír­ja, ha­nem mai ke­resz­tény éle­tünk alap­já­nak ne­ve­zi: „Hogy meg­tér­jünk bűn­ből”. Az idő­sí­kok hasz­ná­la­tá­val – „El­jött a vi­lág­ra” / „Még ma is jön hoz­zánk” / „Új­ra el fog jön­ni” – Jé­zus föl­di éle­tén túl az utol­só íté­let be­kö­vet­kez­té­re is utal.

Az erő­tel­jes dúr dal­lam elő­ször a dél-cseh­or­szá­gi Ho­hen­furt (Vys­si Brod) cisz­ter­ci apát­sá­gá­nak kéz­ira­tá­ban je­lent meg 1410-ben, az Ave hi­e­rar­chia la­tin kan­ció szö­ve­gé­vel. Va­ló­szí­nű­leg ezen a kör­nyé­ken és eb­ben az idő­ben ke­let­ke­zett, mert a cseh ze­ne­kul­tú­ra je­gye­it vi­se­li ma­gán. A dal­lam is­mert­sé­gét és köz­ked­velt­sé­gét jel­zi, hogy 1501 óta a cseh test­vé­rek cseh nyel­vű éne­kes­köny­ve­i­ben is sze­re­pel.

A né­met és a ma­gyar éne­kes­könyv dal­lam­va­ri­án­sa né­hány he­lyen el­tér egy­más­tól. A hat szó­ta­gú so­rok­ból ál­ló, hat­so­ros stró­fa len­dü­le­tét az ad­ja, hogy a so­rok rit­mu­sa lé­nye­gé­ben azo­nos: négy rö­vi­debb hang után kö­vet­ke­zik két hosszabb, az el­ső han­gon (több­nyi­re) me­liz­má­val. A dal­lam osz­lo­pai az alap­hang (esz’), va­la­mint a fel­ső és az al­só do­mi­náns­hang (b’ és b). Ze­ne­i­leg há­rom rész­re ta­go­ló­dik. Az el­ső rész hár­mas­hang­zat-fel­bon­tás után ská­la­me­net­tel érin­ti az ok­tá­vot, majd egy mó­do­sí­tott hang­gal a do­mi­náns hang­nem­be mo­du­lál. A má­so­dik rész a hang­ter­je­de­lem kö­zép­ső ré­szét ve­szi igény­be, és az al­só do­mi­náns­ra haj­lik le. A har­ma­dik rész kez­de­te ha­son­lít a dal­lam in­du­lá­sá­ra, majd fel-le lé­pe­get­ve éri el az alap­han­got.

Ugyan­er­re a dal­lam­ra még egy – szin­tén cseh (hu­szi­ta) ere­de­tű – ad­ven­ti ver­set éne­kel­he­tünk: az Itt a drá­ga idő (EÉ 134) gon­do­lat­me­ne­te sok­ban ha­son­lít most tár­gyalt éne­künk­re. Mind­ket­tő ének­kin­csünk leg­ér­té­ke­sebb ré­te­gé­hez tar­to­zik. Éne­kel­jük mi­nél gyak­rab­ban!

Ecse­di Zsu­zsa

Út­egyen­ge­tés

Ad­vent har­ma­dik va­sár­nap­ján ma­gunk előtt lát­juk Ke­resz­te­lő Já­nost, aki meg­té­rés­re szó­lít­ja fel a so­ka­sá­got. Akik pe­dig az új élet út­já­ra akar­nak lép­ni, azo­kat be­le­me­rí­ti a Jor­dán vi­zé­be. Mai éne­künk ezért em­lé­kez­tet bű­ne­ink­re, és ezért hir­de­ti ne­künk a föld­re jött Üd­vö­zí­tő ke­gyel­mét, aki ál­tal van bűn­bo­csá­nat és sza­ba­dí­tás.

A re­for­má­ció ko­rá­ban írt szö­veg az egy­ház meg­vál­tás­ról szó­ló ta­ní­tá­sá­nak tö­mény teo­ló­gi­ai össze­fog­la­lá­sa. Csu­pán az el­ső vers­szak ta­nul­má­nyo­zá­sa ki­me­rít­het­né e rö­vid me­di­tá­ció le­he­tő­sé­ge­it. Meg­je­le­nik ben­ne Jé­zus is­ten­fi­ú­sá­ga, a he­lyet­tes ál­do­zat kér­dé­se, az Úr Szol­gá­ja teo­ló­gia, va­la­mint a bűn­ről és a meg­vál­tás­ról szó­ló ta­ní­tás.

Az ének to­váb­bi ver­sei sze­mé­lyes­sé te­szik szá­munk­ra ezt a dog­ma­ti­kai alap­ve­tést. Ak­tu­a­li­zál­ja az ének ad­ven­ti vá­ra­ko­zá­sun­kat az­zal a bi­zony­ság­té­tel­lel, hogy Jé­zus „még ma is jön hoz­zánk”. Ezért egyen­ge­ti az utat kö­zöt­tünk s a kö­ze­le­dő Meg­vál­tó kö­zött, hogy sem­mi ne aka­dá­lyoz­za a ta­lál­ko­zást. Ezt az út­egyen­ge­tést így fo­gal­maz­za meg az ének író­ja: Jé­zus „Ta­nít ke­gyel­mé­ből, / Hogy meg­tér­jünk bűn­ből”. Te­szi ezt úgy, ahogy tet­te föl­di éle­té­ben: sza­va­i­val, pél­dá­za­ta­i­val, az ir­gal­mas­ság cse­le­ke­de­te­i­vel.

Ho­gyan vá­la­szol­ha­tunk Jé­zus kö­ze­le­dé­sé­re? Mi a ta­ní­tás he­lyes „vissza­jel­zé­se”? Er­ről éne­kel a har­ma­dik vers­szak: „va­ló­sá­gos hit és igaz re­mény­ség”. Ez a ke­resz­tény em­ber kö­te­les­sé­ge és le­he­tő­sé­ge.

Saj­ná­la­tos mó­don Jo­hann Horn szö­ve­gé­ből a ma­gyar for­dí­tás­ban ki­ma­radt két vers­szak, ame­lyek a sze­mé­lyes meg­vál­tás­tu­da­tot erő­sí­tik azok­ban, akik ezt az éne­ket szív­ből zen­gik az Úr­nak. Csak tar­tal­mi­lag idé­zem a har­ma­dik vers­szak után kö­vet­ke­ző so­ro­kat: „A szent­sé­gek­ben sa­ját ma­gát ad­ja ne­kik ele­de­lül [ti. azok­nak, ťkik őt nem szé­gyen­likŤ], hogy sze­re­te­tét és jó­aka­ra­tát ve­lünk tu­das­sa.” Így vá­lik vi­lá­gos­sá a hí­vő em­ber szá­má­ra, mit is je­lent Jé­zus va­ló­sá­gos je­len­lé­te eb­ben a vi­lág­ban. Aki ugyan­is tu­da­tá­ban van bű­nös ter­mé­sze­té­nek, és vá­gya­ko­zik a sza­ba­dí­tás­ra, an­nak az éle­te szün­te­len ad­vent: vá­ra­ko­zás Jé­zus meg­vál­tó ke­gyel­mé­nek kö­ze­le­dé­sé­re, amely fel­éb­resz­ti ben­ne a re­ményt az újon­nan szü­le­tés­re és az örök élet­re.

Az ének má­so­dik fe­le az el­jö­ven­dő ad­vent fe­lé for­dít­ja fi­gyel­mün­ket. Így hang­zik a má­sik ki­ma­radt vers­szak tar­tal­mi for­dí­tá­sa: „Ha­ma­ro­san el­jön utol­só nap­juk, ami­kor lel­kü­ket a go­nosz­tól meg­sza­ba­dít­ja, s őket az an­gya­lok kó­ru­sá­hoz ve­ze­ti.” Ez az Út­egyen­ge­tő fel­ada­ta: el­ve­zet­ni min­ket a mennyei Atyát di­cső­í­tők se­re­gé­be.

S hogy ki ez az Út­egyen­ge­tő? Is­ten Szent­lel­ke, akit ma­ga Jé­zus kül­dött el hoz­zánk, hogy „szí­vün­ket jó­zan vi­gyá­zás­ra ké­szít­se el”. Két ad­vent kö­zött élünk: is­mer­jük a föld­re jött Jé­zust, hoz­zá ra­gasz­ko­dunk, és vár­juk a ve­le va­ló bol­dog ta­lál­ko­zást.

Ve­tő Ist­ván