Élő víz

Ad­vent­hez hoz­zá­tar­to­zik az ének­lés. Gya­ní­tom, nincs is ad­vent ének­lés nél­kül.

Ma­nap­ság Ma­gyar­or­szá­gon na­gyon tud­juk, hogy a fe­nyő hoz­zá­tar­to­zik. Min­den he­lyen, min­den szin­ten. Ha­tal­mas fe­nyő­fát ál­lí­ta­nak üz­let­köz­pon­tok elő­csar­no­ka­i­ba, vá­ro­sok fő­te­ré­re – mi más len­ne raj­ta, mint arany­szí­nű pa­pír­ba cso­ma­golt, arány­ta­la­nul nagy do­bo­zok? Aján­dék le­gyen! Jó nagy! – üze­ni az arany­do­boz.

De fe­nyő­ko­szo­rút te­szünk az asz­tal­ra is, di­csé­re­tes mó­don egy­re több ott­hon­ban. A gyer­tya is az ad­vent­hez tar­to­zik. Ma­nap­ság Ma­gyar­or­szá­gon ezt is tud­juk. Fe­szes­re cso­ma­golt mé­cses­do­boz­zal té­rünk ha­za ezek­ben a na­pok­ban, be­sze­rez­zük a kel­lő mennyi­sé­get, ki ne fogy­jon. Il­la­to­sat is kap­ni újab­ban. Fa­héj és al­ma – ez il­lik ad­vent­hez. S ha va­la­ki még­sem tud­ná, hogy ad­vent­hez gyer­tya va­ló, az egész biz­to­san ér­te­sül ró­la a rá­di­ó­ban el­hang­zó fi­gyel­mez­te­tés­ből, amely már nem­csak ka­rá­csony­fa­tü­zek­től óv, ha­nem ad­ven­ti­ko­szo­rú-tü­zek­től is.

Per­sze mi az én kis mé­cse­sem meg négy gyer­tyám – még ha il­la­tos is – a sar­ki ház­hoz ké­pest?! Már na­pok óta fény­ár­ban úszik. Két éve még csak egy na­gyob­bacs­ka égő­sor dí­szí­tet­te az er­kély­rá­csot. Ta­valy vagy húsz. Be­bo­rí­tot­ták az er­kélyt, sőt kör­ben az ab­lak­ke­re­tet is. Idén, mond­hat­ni, be­cso­ma­gol­ták az egész há­zat. Van vagy ezer kis égő, per­sze szí­ne­sek. Ké­kek, sár­gák, pi­ro­sak. Vá­rom, mi lesz jö­vő­re. Mi­ni­mum vil­log­ni fog­nak.

Mi, ke­resz­té­nyek ilyen­tájt haj­la­mo­sak va­gyunk so­vi­nisz­ta ér­zé­sek dé­del­ge­té­sé­re. Utál­juk, hogy el­lop­ják az ün­ne­pün­ket. És mi­cso­da mé­re­tek­ben! Bő­rönd­nyi arany­do­bo­zok­kal és fény­ár­ba cso­ma­golt há­zak­kal. Per­sze a szűk­keb­lű, ke­ser­nyés ér­zé­sek­re min­dig mi ma­gunk fi­ze­tünk rá. Ezért sem ér­de­mes dé­del­get­ni őket. Nem fog­juk meg­kér­dez­ni a sar­ki ház tu­laj­do­no­sá­tól, tisz­tá­ban van-e ve­le, mi­ért pa­za­rol­ja az ára­mot. In­kább mor­gunk, és azon mor­fon­dí­ro­zunk, elő se vesszük az ab­lak­ba te­he­tő kis mé­cse­sün­ket.

De ez a leg­rosszabb meg­ol­dás. Rá­adá­sul tel­je­sen fö­lös­le­ges, mert ka­rá­csony is, ad­vent is el­sőd­le­ge­sen a mi­enk. El sem ve­he­tik tő­lünk. És ma­rad­jon is a mi­enk min­den szo­ká­sá­val, a rá­ta­padt il­la­tok­kal, szí­nek­kel, édes­ség­gel. Min­de­nes­tül. Mert a mi­enk. Vi­szik a kül­se­jét, mint a cuk­rot, ám sej­tel­mük sincs a ben­ső­ről. Úgy meg nem so­kat ér.

Gyújt­suk meg a gyer­tyá­kat szép sor­ban, mert azt a ke­resz­tény meg­győ­ző­dést hir­de­tik, amely a leg­na­gyobb baj­ban is tud­ja, jön a sza­ba­du­lás. Ami­kor még be­fe­lé tart a sö­tét­ség­be, már ott mo­tosz­kál ben­ne a sej­tés: jön a vi­lá­gos­ság. Még so­rol­ja pa­na­sza­it Is­ten­nek, el­sír­ja fáj­dal­mát és két­ség­be­esé­sét, de már hoz­zá­te­szi: tu­dom, hogy te sza­ba­dí­tó Is­ten vagy.

Re­mény­ked­ni a baj kö­ze­pén kell el­kez­de­ni. Ké­sőbb már nem kunszt. Gyer­tyát a leg­sö­té­tebb na­po­kon kell gyúj­ta­ni, hogy hir­des­sék: mi tud­juk, Is­ten sem­mi­lyen vo­nat­ko­zás­ban nem hagy sö­tét­ben, gyász­ban, el­ha­gya­tot­tan min­ket. Ezt a hi­tet hagy­ták ránk őse­ink, az igazságát ezer­szer ta­pasz­tal­tuk már éle­tünk­ben, akár­hány éve­sek va­gyunk is, és ezt sze­ret­nénk to­vább­ad­ni uno­ká­ink­nak. A sza­ba­dí­tó Is­ten ar­cát, aki már el­in­dult, és jön fe­lénk, hogy fényt és vi­gaszt hoz­zon.

Ezért nem elég a fe­nyő, és ezért ke­vés a gyer­tya. Éne­kel­ni kell. Nem elég hall­gat­ni, fúj­ni kell. Sa­ját han­gon. Ha nem kris­tály­tisz­ta, nem nagy baj. Leg­kö­ze­lebb jobb lesz. Ami­kor gye­rek vol­tam, ad­vent­ben es­tén­ként át­jöt­tek hoz­zánk a nagy­né­né­mék. Le­vet­tük a polc­ról az éne­kes­köny­ve­ket, és el­kezd­tük éne­kel­ni szép sor­ban az ad­ven­ti éne­ke­ket. Ők per­sze a húsz cen­ti vas­tag, kap­csos Tra­nos­ci­ust is ki­nyi­tot­ták. Dal­lam­fosz­lá­nyok ma­rad­tak a fü­lem­ben és ér­tel­met­len szó­ta­gok. De ne­kem ma sem elég ad­vent­ben ze­nét hall­gat­ni. A leg­gyö­nyö­rűbb és a leg­ér­té­ke­sebb sem elég. Ne­kem ma­gam­nak kell éne­kel­nem. „Jöjj, né­pek Meg­vál­tó­ja”, „Ó jöjj, ó, jöjj, Im­má­nu­el”, „Jer, tár­junk aj­tót”, „Várj, em­ber szí­ve, ké­szen”.

So­kak­nak le­het az enyém­hez ha­son­ló em­lé­kük, mert Eu­ró­pa-szer­te fel­fe­de­zik az em­be­rek az ad­ven­ti ének­lés gyö­nyö­rű­sé­gét. Temp­lo­mok tel­nek meg húsz perc­re, fél órá­ra dél­utá­non­ként, és sem­mi más nem tör­té­nik, csak éne­kel­nek. Temp­lo­mi éne­kes­könyv­ből ad­ven­ti ko­rá­lo­kat. Mert hor­doz­za a szö­veg, és vi­szi a dal­lam mind­azt, ami­től ka­rá­csony a ka­rá­csony: „Hű tá­masz és hű gyá­mol ő, / Az égi jó­ság ben­ne jő, / És ná­la vár az ol­ta­lom, / Mert kor­mány­bot­ja ir­ga­lom. / A bú­nak, gyász­nak vé­ge lesz, / Az ég s föld há­lát zen­ge­dez: / Légy áld­va szün­te­len, / Meg­vál­tó Is­te­nem!” (EÉ 137)

Le­het, hogy a hang ki­szű­rő­dik az ab­la­kon. Tán épp er­re jár a sar­ki szom­széd. Re­mé­lem, a mor­gá­so­mat nem hal­lot­ta. És csönd­ben re­mé­lem, most tán le­las­sít az ab­la­kunk alatt.

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na