Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 50
- Az égi jóság benne jő
Élő víz
Hozzászólás a cikkhez
Az égi jóság benne jő
Adventhez hozzátartozik az éneklés. Gyanítom, nincs is advent éneklés nélkül.
Manapság Magyarországon nagyon tudjuk, hogy a fenyő hozzátartozik. Minden helyen, minden szinten. Hatalmas fenyőfát állítanak üzletközpontok előcsarnokaiba, városok főterére – mi más lenne rajta, mint aranyszínű papírba csomagolt, aránytalanul nagy dobozok? Ajándék legyen! Jó nagy! – üzeni az aranydoboz.
De fenyőkoszorút teszünk az asztalra is, dicséretes módon egyre több otthonban. A gyertya is az adventhez tartozik. Manapság Magyarországon ezt is tudjuk. Feszesre csomagolt mécsesdobozzal térünk haza ezekben a napokban, beszerezzük a kellő mennyiséget, ki ne fogyjon. Illatosat is kapni újabban. Fahéj és alma – ez illik adventhez. S ha valaki mégsem tudná, hogy adventhez gyertya való, az egész biztosan értesül róla a rádióban elhangzó figyelmeztetésből, amely már nemcsak karácsonyfatüzektől óv, hanem adventikoszorú-tüzektől is.
Persze mi az én kis mécsesem meg négy gyertyám – még ha illatos is – a sarki házhoz képest?! Már napok óta fényárban úszik. Két éve még csak egy nagyobbacska égősor díszítette az erkélyrácsot. Tavaly vagy húsz. Beborították az erkélyt, sőt körben az ablakkeretet is. Idén, mondhatni, becsomagolták az egész házat. Van vagy ezer kis égő, persze színesek. Kékek, sárgák, pirosak. Várom, mi lesz jövőre. Minimum villogni fognak.
Mi, keresztények ilyentájt hajlamosak vagyunk soviniszta érzések dédelgetésére. Utáljuk, hogy ellopják az ünnepünket. És micsoda méretekben! Bőröndnyi aranydobozokkal és fényárba csomagolt házakkal. Persze a szűkkeblű, kesernyés érzésekre mindig mi magunk fizetünk rá. Ezért sem érdemes dédelgetni őket. Nem fogjuk megkérdezni a sarki ház tulajdonosától, tisztában van-e vele, miért pazarolja az áramot. Inkább morgunk, és azon morfondírozunk, elő se vesszük az ablakba tehető kis mécsesünket.
De ez a legrosszabb megoldás. Ráadásul teljesen fölösleges, mert karácsony is, advent is elsődlegesen a mienk. El sem vehetik tőlünk. És maradjon is a mienk minden szokásával, a rátapadt illatokkal, színekkel, édességgel. Mindenestül. Mert a mienk. Viszik a külsejét, mint a cukrot, ám sejtelmük sincs a bensőről. Úgy meg nem sokat ér.
Gyújtsuk meg a gyertyákat szép sorban, mert azt a keresztény meggyőződést hirdetik, amely a legnagyobb bajban is tudja, jön a szabadulás. Amikor még befelé tart a sötétségbe, már ott motoszkál benne a sejtés: jön a világosság. Még sorolja panaszait Istennek, elsírja fájdalmát és kétségbeesését, de már hozzáteszi: tudom, hogy te szabadító Isten vagy.
Reménykedni a baj közepén kell elkezdeni. Később már nem kunszt. Gyertyát a legsötétebb napokon kell gyújtani, hogy hirdessék: mi tudjuk, Isten semmilyen vonatkozásban nem hagy sötétben, gyászban, elhagyatottan minket. Ezt a hitet hagyták ránk őseink, az igazságát ezerszer tapasztaltuk már életünkben, akárhány évesek vagyunk is, és ezt szeretnénk továbbadni unokáinknak. A szabadító Isten arcát, aki már elindult, és jön felénk, hogy fényt és vigaszt hozzon.
Ezért nem elég a fenyő, és ezért kevés a gyertya. Énekelni kell. Nem elég hallgatni, fújni kell. Saját hangon. Ha nem kristálytiszta, nem nagy baj. Legközelebb jobb lesz. Amikor gyerek voltam, adventben esténként átjöttek hozzánk a nagynénémék. Levettük a polcról az énekeskönyveket, és elkezdtük énekelni szép sorban az adventi énekeket. Ők persze a húsz centi vastag, kapcsos Tranosciust is kinyitották. Dallamfoszlányok maradtak a fülemben és értelmetlen szótagok. De nekem ma sem elég adventben zenét hallgatni. A leggyönyörűbb és a legértékesebb sem elég. Nekem magamnak kell énekelnem. „Jöjj, népek Megváltója”, „Ó jöjj, ó, jöjj, Immánuel”, „Jer, tárjunk ajtót”, „Várj, ember szíve, készen”.
Sokaknak lehet az enyémhez hasonló emlékük, mert Európa-szerte felfedezik az emberek az adventi éneklés gyönyörűségét. Templomok telnek meg húsz percre, fél órára délutánonként, és semmi más nem történik, csak énekelnek. Templomi énekeskönyvből adventi korálokat. Mert hordozza a szöveg, és viszi a dallam mindazt, amitől karácsony a karácsony: „Hű támasz és hű gyámol ő, / Az égi jóság benne jő, / És nála vár az oltalom, / Mert kormánybotja irgalom. / A búnak, gyásznak vége lesz, / Az ég s föld hálát zengedez: / Légy áldva szüntelen, / Megváltó Istenem!” (EÉ 137)
Lehet, hogy a hang kiszűrődik az ablakon. Tán épp erre jár a sarki szomszéd. Remélem, a morgásomat nem hallotta. És csöndben remélem, most tán lelassít az ablakunk alatt.
Szabóné Mátrai Marianna
::Nyomtatható változat::
|