e-világ

Éle­tét a fi­zi­ka­ok­ta­tás­nak, va­la­mint a di­á­kok kul­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi ne­ve­lé­sé­nek szen­tel­te Sán­dor-Ke­res­tély Fe­renc, a Bé­kés­csa­bai Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um, Mű­vé­sze­ti Szak­kö­zép­is­ko­la, Kol­lé­gi­um és Alap­fo­kú Mű­vé­szet­ok­ta­tá­si In­téz­mény ta­ná­ra. Mun­ká­ját Bé­kés­csa­ba Me­gyei Jo­gú Vá­ros Ön­kor­mány­za­ta a kö­zel­múlt­ban a Bé­kés­csa­ba If­jú­sá­gá­ért ki­tün­te­tés­sel is­mer­te el. E dí­jat ed­dig mind­össze né­gyen ve­het­ték át.

– Fel­té­te­le­zem, hogy mint oly so­kak, ön is egy ki­emel­ke­dő ta­nár­egyé­ni­ség mi­att lett pe­da­gó­gus.

– Az ál­ta­lá­nos is­ko­lát Szász­meggye­sen vé­gez­tem, ahol a ma­gyar­ság ki­sebb­ség­ben volt. Az is­ko­la és az egy­ház vol­t az össze­tar­to­zás meg­élé­sé­nek fő szín­te­re.

Fi­zi­ka­ta­ná­rom, egy­ben osz­tály­fő­nö­köm, Far­kas Ká­roly af­fé­le búj­ta­tott cser­kész­moz­gal­mat szer­ve­zett. Min­den má­so­dik hét­vé­gén tú­rák­ra vitt min­ket Meggyes kör­nyé­kén, meg­ta­nul­tunk tü­zet gyúj­ta­ni, sát­rat ver­ni és azt, ho­gyan ér­vé­nye­sül­nek a fi­zi­ka tör­vé­nyei a ter­mé­szet­ben. A se­be­sebb pa­tak men­tén mal­mot csi­nál­tunk, vagy íjat és nyi­lat ké­szí­tet­tünk, ész­re­vét­le­nül sok is­me­ret­tel gya­ra­pod­tunk, ami a ter­mé­szet­tu­do­má­nyok fe­lé te­relt min­ket.

Nyol­ca­dik után Szász­meggye­sen ma­gyar nyel­ven nem le­he­tett ta­nul­ni, ek­kor ke­rül­tem Se­ges­vár­ra, a ma­gyar nyel­vű re­ál­gim­ná­zi­u­mi ta­go­zat­ra. In­nen egye­nes út ve­ze­tett a ko­lozs­vá­ri Bab­eș–Bo­lyai Tu­do­mány­egye­tem fi­zi­ka sza­ká­ra. Va­ló­já­ban fi­zi­ku­si és ta­ná­ri vég­zett­sé­get sze­rez­tem, 1981-ben kap­tam dip­lo­mát.

– Rög­tön el­kez­dett ta­ní­ta­ni?

– Igen, de saj­nos nem ma­gyar nyel­ven, mert Se­ges­vár­ra, a Jo­seph Halt­rich Gim­ná­zi­um né­met ta­go­za­tá­ra kap­tam ki­ne­ve­zést. Ro­má­nul kel­lett ta­ní­ta­nom. Én vol­tam az egyet­len ma­gyar a tan­tes­tü­let­ben.

– Ho­gyan em­lék­szik vissza az itt töl­tött idő­re, mi­lyen ta­pasz­ta­la­to­kat szer­zett?

– Ér­de­kes, hogy a szak­mai nyel­ve­zet­tel nem volt gon­dom, de a hét­köz­na­pi kom­mu­ni­ká­ció ne­he­zen ment. Egy év kel­lett, hogy be­le­jöj­jek. Min­dig őszin­tén, egye­ne­sen be­szél­tem a di­á­kok­kal. Na­gyon jó kap­cso­la­tom ala­kult ki ve­lük, ra­gasz­kod­tak hoz­zám. Ki­lenc évet töl­töt­tem el itt. Azt kell mon­da­nom, hogy ma­gyar­sá­gom mi­att nem ért hát­rány, na­gyobb gond volt, hogy nyo­más ha­tá­sá­ra sem lép­tem be a párt­ba.

– Mi­ért kel­lett Ma­gyar­or­szág­ra jön­nie, mi ad­ta az utol­só lö­kést?

– 1989-ben meg­bu­kott a Cea­uș­es­cu-rend­szer, és mind­annyi­an azt hit­tük, re­mél­tük, hogy a de­mok­rá­cia, a sza­bad­ság jön el, ami a ki­sebb­sé­gek­nek is a meg­bé­ké­lést és az egyen­lő­sé­get je­lent­he­ti. Az­tán ki­de­rült, hogy eb­ből sem­mi sem lesz. Nem tör­tént meg a ma­gyar in­téz­mé­nyek vissza­adá­sa, a ha­ta­lom ko­ráb­bi kép­vi­se­lői be­épül­tek az új szer­ve­ző­dé­sek­be, hogy szét­ver­jék azo­kat. Ha­son­ló je­len­ség zaj­lott le Ma­gyar­or­szá­gon is.

A ro­má­ni­ai ma­gyar­ság kö­ré­ben na­gyon erő­tel­jes spon­tán til­ta­ko­zá­sok in­dul­tak, ám ezek a moz­gal­mak nem ér­tek el ered­ményt, Ma­ros­vá­sár­he­lyen be­kö­vet­kez­tek az 1990. már­ci­us 17-i ese­mé­nyek… Biz­to­san tu­dom, hogy a ro­mán ka­to­na­ság fel volt ké­szül­ve erő­szak al­kal­ma­zá­sá­ra az Er­dély­ből vo­na­tok­kal ér­ke­ző ma­gya­rok el­len; en­nek ta­lán tö­meg­mé­szár­lás lett vol­na a vé­ge. Csak ne­he­zen si­ke­rült az in­du­la­to­kat le­csil­la­pí­ta­ni. Ez­után a gim­ná­zi­um­ban meg­ala­kult a Vat­ra Ro­mâ­ne­as­că szer­ve­zet, el­le­he­tet­le­nít­ve a to­váb­bi ta­ní­tást. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött én a se­ges­vá­ri gim­ná­zi­um­ban nem ma­rad­hat­tam to­vább ta­ní­ta­ni.

A fe­le­sé­gem­mel egy-egy há­ti­zsák­kal át­jöt­tünk Ma­gyar­or­szág­ra. Bu­da­pes­ten egy is­me­rős­nél húz­tuk meg ma­gun­kat. Ő aján­lot­ta fel, hogy lak­junk bé­ké­si há­zá­ban, amely üre­sen állt. Ki­de­rült, hogy több má­sik csa­lád is itt te­le­pe­dett le az er­dé­lyi­ek kö­zül, or­vo­sok, ta­ná­rok, a ke­resz­tény ér­tel­mi­ség mag­va.

– Ma­gyar­or­szá­gon ta­ní­tott egy­há­zi és nem egy­há­zi is­ko­lá­ban is. Mi a kü­lönb­ség?

– Rög­tön a szep­tem­be­ri tan­év­kez­dés­sel Bé­ké­sen, a me­ző­gaz­da­sá­gi szak­kö­zép­is­ko­lá­ban kezd­tem ta­ní­ta­ni, az­tán az ak­kor fris­si­ben új­já­ala­kult re­for­má­tus gim­ná­zi­um­ban kap­tam ál­lást. En­nek lét­re­ho­zá­sá­ban sze­re­pet vál­lal­tam, még­is ke­se­rű em­lék ez ne­kem. Le­ro­má­noz­tak, és na­gyon sok­szor, na­gyon so­kak­nak el kel­lett mon­da­nunk, hogy mi­ért aka­runk mi egy­há­zi is­ko­lát. Aki ezt kép­te­len volt meg­emész­te­ni, az min­den­áron rom­bol­ni igye­ke­zett…

Össze­sen ki­lenc tan­évet töl­töt­tem el Bé­ké­sen, 2000-ben ke­rül­tem át a bé­kés­csa­bai evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ba. Egy egé­szen új vi­lág tá­rult elém. Más szel­le­mi­sé­gű is­ko­la, ami ne­kem va­ló­ság­gal lel­ki fel­sza­ba­du­lást je­len­tett. Úgy él­tem meg, hogy vég­re jó hely­re ke­rül­tem. Ez olyan ener­gi­á­kat sza­ba­dí­tott fel ben­nem, ame­lye­ket a di­á­kok kö­zöt­ti jobb mun­ká­ra tud­tam for­dí­ta­ni. Gon­do­lok pél­dá­ul a se­ges­vá­ri gim­ná­zi­um­mal, egy­ko­ri al­ma ma­te­rem­mel va­ló test­vér­is­ko­lai kap­cso­lat ki­épí­té­sé­re, a di­ák­ön­kor­mány­zat pat­ro­ná­ló ta­ná­ra­ként az is­ko­lán be­lü­li kul­tu­rá­lis élet szí­ne­sí­té­sé­re. Ta­lán emi­att kap­tam meg a Bé­kés­csa­ba If­jú­sá­gá­ért ki­tün­te­tést.

– Meg­fo­gal­maz­ta-e már ta­ná­ri ars po­e­ti­cá­ját?

– Na­gyon sze­re­tek ta­ní­ta­ni. Min­den­nap az­zal a re­ménnyel me­gyek be az is­ko­lá­ba, hogy fon­tos üze­ne­tem van a di­á­kok szá­má­ra, túl a fi­zi­ká­val kap­cso­la­tos is­me­re­te­ken. A szem­lé­le­tü­ket is for­mál­ni kell. Rend­sze­re­sen szer­ve­zünk pél­dá­ul gyűj­té­se­ket, mert fon­tos, hogy a má­so­kért va­ló fe­le­lős­ség ér­zé­sét erő­sít­sük a ta­nu­lók­ban. Sze­ret­ném, ha tud­nák, hogy csak az erős kö­zös­ség­ben van meg­tar­tó erő. Meg­éri ener­gi­át és sze­re­te­tet be­fek­tet­ni a csa­lá­di, a ba­rá­ti vagy a hit­test­vé­ri kap­cso­la­tok­ba. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy an­nak az élet­nek van ér­tel­me, amely nem ön­ma­gá­ért van, ha­nem amely má­so­kért tud mun­kál­kod­ni, ál­do­za­tot hoz­ni a Te­rem­tő­től ka­pott erő­vel, sze­re­tet­tel, együtt­ér­zés­sel, anya­gi­ak­kal.

Én az Is­ten­nel va­ló ta­lál­ko­zás­nak élem meg, ami­kor a kö­zös­ség ja­vá­ra mun­kál­kod­ha­tok. Évek óta se­gít­jük pél­dá­ul – az is­ko­la ve­ze­té­sé­nek tá­mo­ga­tá­sá­val – a bél­fe­nyé­ri ár­va­há­zat. Egy-egy ilyen lá­to­ga­tás ko­moly vál­to­zást ké­pes el­in­dí­ta­ni a di­á­kok­ban.

Akik hit­tel él­nek, azok min­dent és min­den­kit túl­él­nek, er­ről meg va­gyok győ­ződ­ve. Szok­tam ha­son­ló­ak­ról be­szél­ni a ta­nít­vá­nya­im­nak. Na­gyon bol­dog és há­lás va­gyok, hogy olyan is­ko­lá­ban ta­nít­ha­tok, ahol le­het egy­ál­ta­lán ilye­nek­ről be­szél­ni. Már ez is nagy szó.

– szeg­fű –