Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 50
- „Akik hittel élnek, azok mindent és mindenkit túlélnek”
e-világ
Hozzászólás a cikkhez
„Akik hittel élnek, azok mindent és mindenkit túlélnek”
Interjú a békéscsabai evangélikus gimnázium kitüntetett tanárával
Életét a fizikaoktatásnak, valamint a diákok kulturális és történelmi nevelésének szentelte Sándor-Kerestély Ferenc, a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Kollégium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanára. Munkáját Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata a közelmúltban a Békéscsaba Ifjúságáért kitüntetéssel ismerte el. E díjat eddig mindössze négyen vehették át.
– Feltételezem, hogy mint oly sokak, ön is egy kiemelkedő tanáregyéniség miatt lett pedagógus.
– Az általános iskolát Szászmeggyesen végeztem, ahol a magyarság kisebbségben volt. Az iskola és az egyház volt az összetartozás megélésének fő színtere.
Fizikatanárom, egyben osztályfőnököm, Farkas Károly afféle bújtatott cserkészmozgalmat szervezett. Minden második hétvégén túrákra vitt minket Meggyes környékén, megtanultunk tüzet gyújtani, sátrat verni és azt, hogyan érvényesülnek a fizika törvényei a természetben. A sebesebb patak mentén malmot csináltunk, vagy íjat és nyilat készítettünk, észrevétlenül sok ismerettel gyarapodtunk, ami a természettudományok felé terelt minket.
Nyolcadik után Szászmeggyesen magyar nyelven nem lehetett tanulni, ekkor kerültem Segesvárra, a magyar nyelvű reálgimnáziumi tagozatra. Innen egyenes út vezetett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem fizika szakára. Valójában fizikusi és tanári végzettséget szereztem, 1981-ben kaptam diplomát.
– Rögtön elkezdett tanítani?
– Igen, de sajnos nem magyar nyelven, mert Segesvárra, a Joseph Haltrich Gimnázium német tagozatára kaptam kinevezést. Románul kellett tanítanom. Én voltam az egyetlen magyar a tantestületben.
– Hogyan emlékszik vissza az itt töltött időre, milyen tapasztalatokat szerzett?
– Érdekes, hogy a szakmai nyelvezettel nem volt gondom, de a hétköznapi kommunikáció nehezen ment. Egy év kellett, hogy belejöjjek. Mindig őszintén, egyenesen beszéltem a diákokkal. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki velük, ragaszkodtak hozzám. Kilenc évet töltöttem el itt. Azt kell mondanom, hogy magyarságom miatt nem ért hátrány, nagyobb gond volt, hogy nyomás hatására sem léptem be a pártba.
– Miért kellett Magyarországra jönnie, mi adta az utolsó lökést?
– 1989-ben megbukott a Ceaușescu-rendszer, és mindannyian azt hittük, reméltük, hogy a demokrácia, a szabadság jön el, ami a kisebbségeknek is a megbékélést és az egyenlőséget jelentheti. Aztán kiderült, hogy ebből semmi sem lesz. Nem történt meg a magyar intézmények visszaadása, a hatalom korábbi képviselői beépültek az új szerveződésekbe, hogy szétverjék azokat. Hasonló jelenség zajlott le Magyarországon is.
A romániai magyarság körében nagyon erőteljes spontán tiltakozások indultak, ám ezek a mozgalmak nem értek el eredményt, Marosvásárhelyen bekövetkeztek az 1990. március 17-i események… Biztosan tudom, hogy a román katonaság fel volt készülve erőszak alkalmazására az Erdélyből vonatokkal érkező magyarok ellen; ennek talán tömegmészárlás lett volna a vége. Csak nehezen sikerült az indulatokat lecsillapítani. Ezután a gimnáziumban megalakult a Vatra Românească szervezet, ellehetetlenítve a további tanítást. Ilyen körülmények között én a segesvári gimnáziumban nem maradhattam tovább tanítani.
A feleségemmel egy-egy hátizsákkal átjöttünk Magyarországra. Budapesten egy ismerősnél húztuk meg magunkat. Ő ajánlotta fel, hogy lakjunk békési házában, amely üresen állt. Kiderült, hogy több másik család is itt telepedett le az erdélyiek közül, orvosok, tanárok, a keresztény értelmiség magva.
– Magyarországon tanított egyházi és nem egyházi iskolában is. Mi a különbség?
– Rögtön a szeptemberi tanévkezdéssel Békésen, a mezőgazdasági szakközépiskolában kezdtem tanítani, aztán az akkor frissiben újjáalakult református gimnáziumban kaptam állást. Ennek létrehozásában szerepet vállaltam, mégis keserű emlék ez nekem. Lerománoztak, és nagyon sokszor, nagyon sokaknak el kellett mondanunk, hogy miért akarunk mi egyházi iskolát. Aki ezt képtelen volt megemészteni, az mindenáron rombolni igyekezett…
Összesen kilenc tanévet töltöttem el Békésen, 2000-ben kerültem át a békéscsabai evangélikus gimnáziumba. Egy egészen új világ tárult elém. Más szellemiségű iskola, ami nekem valósággal lelki felszabadulást jelentett. Úgy éltem meg, hogy végre jó helyre kerültem. Ez olyan energiákat szabadított fel bennem, amelyeket a diákok közötti jobb munkára tudtam fordítani. Gondolok például a segesvári gimnáziummal, egykori alma materemmel való testvériskolai kapcsolat kiépítésére, a diákönkormányzat patronáló tanáraként az iskolán belüli kulturális élet színesítésére. Talán emiatt kaptam meg a Békéscsaba Ifjúságáért kitüntetést.
– Megfogalmazta-e már tanári ars poeticáját?
– Nagyon szeretek tanítani. Mindennap azzal a reménnyel megyek be az iskolába, hogy fontos üzenetem van a diákok számára, túl a fizikával kapcsolatos ismereteken. A szemléletüket is formálni kell. Rendszeresen szervezünk például gyűjtéseket, mert fontos, hogy a másokért való felelősség érzését erősítsük a tanulókban. Szeretném, ha tudnák, hogy csak az erős közösségben van megtartó erő. Megéri energiát és szeretetet befektetni a családi, a baráti vagy a hittestvéri kapcsolatokba. Meggyőződésem, hogy annak az életnek van értelme, amely nem önmagáért van, hanem amely másokért tud munkálkodni, áldozatot hozni a Teremtőtől kapott erővel, szeretettel, együttérzéssel, anyagiakkal.
Én az Istennel való találkozásnak élem meg, amikor a közösség javára munkálkodhatok. Évek óta segítjük például – az iskola vezetésének támogatásával – a bélfenyéri árvaházat. Egy-egy ilyen látogatás komoly változást képes elindítani a diákokban.
Akik hittel élnek, azok mindent és mindenkit túlélnek, erről meg vagyok győződve. Szoktam hasonlóakról beszélni a tanítványaimnak. Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy olyan iskolában taníthatok, ahol lehet egyáltalán ilyenekről beszélni. Már ez is nagy szó.
– szegfű –
::Nyomtatható változat::
|