Napról napra

Va­sár­nap

Jé­zus meg­érin­tet­te a ta­nít­vá­nyo­kat, és így szólt hoz­zá­juk: „Kel­je­tek fel, és ne fél­je­tek!” Mt 17,7 (Zof 3,15b; Mt 11,2–6/7–10/; 1Kor 4,1–5; Zsolt 33) Jé­zus érin­té­se fel­ráz szen­der­gé­sünk­ből. Fel­ál­lít és út­ra in­dít, mind­ezt pe­dig az is­me­ret­len­től vagy bár­mi­től va­ló fé­le­lem nél­kül. Leg­alább­is ő ez­zel biz­tat min­ket. A Krisz­tus-kö­ve­tés út­ja a sze­re­tet út­ja. A sze­re­te­t pe­dig ki­űzi a fé­lel­met. Na­pi el­csen­de­se­dé­sünk­kor, ami­kor Is­ten a bel­ső szo­bánk­ban hoz­zánk lép, fü­röd­jünk meg él­te­tő sze­re­te­té­ben, és ak­kor ben­nünk is nö­ve­ked­ni kezd ő ma­ga, aki a sze­re­tet, el­űz­ve lel­künk bal­jós ár­nya­it és fé­lel­me­it.

Hét­fő

Lel­kem vár­ja az Urat, job­ban, mint az őrök a reg­gelt. Zsolt 130,6 (2Pt 3,13–14; Mt 3,1–6; Ézs 14,1–23) Va­jon – éle­tünk és sze­mé­lyi­sé­günk kül­ső, fe­lü­le­ti má­zát le­hánt­va – mi la­ko­zik lel­künk mé­lyén, vá­gya­ink gyö­ke­ré­nél? Bár­mi­re vá­gyunk vagy tö­rek­szünk is e föl­di lét­ben, még ha el­ér­jük vagy ki­elé­gít­jük is, min­dig va­la­mi új és újabb hi­ány­ér­zet fog föl­lép­ni szí­vünk­ben. Vég­ső so­ron az Is­ten irán­ti, az iga­zi tel­jes­ség irán­ti ele­men­tá­ris só­vár­gá­sunk a gyökere minden­nek. Ha ő ma­ra­dék­ta­la­nul be­tölt majd min­ket, ak­kor már nem vá­gyunk sem­mi­re, hisz ben­ne a tel­jes­ség is a mi­énk lesz. Ad­dig pe­dig lel­künk vár­ja az Urat, job­ban, mint az őrök a reg­gelt!

Kedd

Má­ria mond­ta: „Rá­te­kin­tett szol­gá­ló­le­á­nya meg­alá­zott vol­tá­ra: és íme, mos­tan­tól fog­va bol­dog­nak mond en­gem min­den nem­ze­dék.” Lk 1,48 (Zsolt 51,13; Mt 3,7–12; Ézs 19,16–25) Ta­lán mond­hat­juk a bol­dog­sá­gos Szűz Má­ri­át az el­ső ke­resz­tény­nek, hisz ő volt az el­ső, aki igent mon­dott Jé­zus Krisz­tus­ra, mi­kor mé­hé­be és szí­vé­be fo­gad­ta őt. Má­ria bol­dog­sá­ga azon­ban, bár el­ső, még­sem egy­sze­ri és egye­di: bár­me­lyi­künk ré­sze­sed­het be­lő­le, hi­szen Krisz­tus a mi szí­vünk­ben is meg akar szü­let­ni. Így ké­szül­jünk a kö­zel­gő ka­rá­csony­ra! Hi­szen ahogy An­ge­lus Si­le­si­us mond­ja: „Krisz­tus ezer­szer meg­szü­let­het Bet­le­hem­ben, örök­re el­vesz­tél, ha te­ben­ned nem!”

Szer­da

Is­ten, aki tu­laj­don Fi­át nem kí­mél­te, ha­nem mind­nyá­jun­kért oda­ad­ta, hogy­ne aján­dé­koz­na ne­künk ve­le együtt min­dent? Róm 8,32 (Jer 32,40; Mt 21,28–32; Ézs 25,1–12) Oly sok­szor zsör­tö­lő­dünk sor­sunk ala­ku­lá­sa fe­lett. Ha nem va­gyunk meg­elé­ged­ve az­zal, amink van, ami­lye­nek a kö­rül­mé­nye­ink, gon­dol­junk be­le ab­ba, hogy Is­ten már oda­ad­ta ne­künk a leg­na­gyob­bat és a leg­töb­bet, amit ad­ha­tott. Egye­dül Jé­zus­ban le­het mi­enk a tel­jes­ség és a lé­lek meg­elé­ge­dett­sé­ge, bé­ké­je. Hi­szen Krisz­tus­sal Is­ten ki­rá­lyi tró­nu­sá­ra emel­ked­he­tünk, ahogy ő ígé­ri: „Aki győz, an­nak meg­adom, hogy ve­lem együtt ül­jön az én tró­nu­so­mon; mint ahogy én is győz­tem, és Atyám­mal együtt ülök az ő tró­nu­sán.” (Jel 3,21)

Csü­tör­tök

Szent nem­zet vagy­tok, Is­ten tu­laj­don­ba vett né­pe, hogy hir­des­sé­tek nagy tet­te­it an­nak, aki a sö­tét­ség­ből az ő cso­dá­la­tos vi­lá­gos­sá­gá­ra hí­vott el ti­te­ket. 1Pt 2,9 (3Móz 26,12; Mt 11,/7–10/11–15; Ézs 26,1–6) Va­ló­ban tud­juk, ta­pasz­tal­juk, él­jük ezt, vagy csak a Bib­li­á­ból ol­va­sott in­for­má­ci­ó­ról van szó? Va­jon úgy te­kin­tünk a temp­lom­pa­dok­ban mel­let­tünk ülők­re, mint Is­ten szent né­pé­nek tag­ja­i­ra? Töb­bet je­lent szá­munk­ra, van több tar­tal­ma a „test­vé­rek” meg­szó­lí­tás­nak, mint az „elv­tár­sak­nak” volt még nem is olyan ré­gen? Él­jünk úgy, hogy le­gyen, és ak­kor ez már ön­ma­gá­ban is Is­ten nagy tet­te­it fog­ja hir­det­ni, mind­azt, amit ben­nünk és kö­zös­sé­ge­ink éle­té­ben cse­le­ke­dett!

Pén­tek

Hat na­pon át dol­gozz, de a he­te­dik na­pon pi­henj. 2Móz 34,21 (Zsid 4,10; Lk 1,26–38; Ézs 26,7–21) A mun­ka és a pi­he­nés egyen­sú­lyát nem könnyű ma meg­ta­lál­nunk. Egy­fe­lől tes­ti-lel­ki túl­haj­szolt­ság jel­lem­zi so­kunk éle­tét, míg má­so­kat leg­jobb szán­dé­kuk mel­lett is mun­ka­nél­kü­li­ség sújt vagy fe­nye­get. Nem­csak a be­te­vő fa­lat meg­szer­zé­sé­ért va­ló „gü­ri­zés” mó­kus­ke­re­ké­ben nem tu­dunk szü­ne­tet tar­ta­ni, ha­nem fo­lya­ma­tos stres­sz­özön­ben élünk. Ad­juk meg te­hát a test­nek, ami a tes­té, a lé­lek­nek, ami a lé­le­ké, a szel­lem­nek, ami a szel­le­mé! Ha a har­mó­nia fel­bo­rul, előbb-utóbb mi ma­gunk lát­juk ká­rát. Is­te­ni pa­rancs ez a mi vé­del­münk­ben, ve­gyük ko­mo­lyan!

Szom­bat

Tö­re­dé­kes az is­me­re­tünk és tö­re­dé­kes a pró­fé­tá­lá­sunk. Ami­kor pe­dig el­jön a tö­ké­le­tes, el­tö­röl­te­tik a tö­re­dé­kes. 1Kor 13,9–10 (Jób 11,7b; 1Thessz 5,16–24; Ézs 28,14–22) Ady End­re a 20. szá­zad élet­ér­zé­sét így fo­gal­maz­ta meg: „min­den Egész el­tö­rött”. Va­ló­já­ban azon­ban a bűn­be esett em­be­ri lét és a tör­té­ne­lem sod­rá­ba vet­tet­ve min­dig is hí­já­val vol­tunk, va­gyunk és le­szünk is a tel­jes­ség­nek, a tö­ké­le­tes­ség­nek. Jé­zus Krisz­tus­ban a tel­jes­ség, a tö­ké­le­tes­ség lép be a tö­re­dé­kes­be, a mi bűn, be­teg­ség, öre­ge­dés és ha­lál ál­tal szi­lán­kok­ra zú­zott éle­tünk­be is. Ha meg­lát­juk őt éle­tünk tü­kör­szi­lánk­ja­i­ban, ak­kor meg­lát­ha­tunk va­la­mit az előt­tünk ál­ló re­mény­ség­ből is.

Lász­ló Vir­gil