Fundamentum

Ismét együtt vagyunk. Szokásból? Megszokásból? Lehet-e imádkozni csak úgy, mert ez a szokás? Imahét a keresztények egységéért: van-e értelme egyáltalán? Közelebb kerülünk-e egymáshoz, mi, különböző közösségekhez tartozók, akik keresztényeknek nevezzük magunkat?

Valamikor kaptam egy levelet egy tekintélyes, általam is nagyra becsült evangélikus lelkésztől. A levél lényege tulajdonképpen egy kérdés volt: van-e értelme annak, hogy egy héten keresztül – talán már rutinból – találkozunk egymás templomaiban, majd utána nem történik semmi változás se bennünk, se a környezetünkben?

Egy alkalommal egy csoport katolikus hívővel meglátogattunk egy Balaton-parti evangélikus templomot, egy hagyományos katolikus zarándokhelyről visszatérőben. Meglepett a meglepődésük: az evangélikusoknál is van oltár? S kérdezték: vajon mi történik az istentiszteletükön vasárnap?

Több mint tizenöt évvel ezelőtt kaptam egy aggódó telefonhívást. „Sajnálom, nagyon sajnálom magát – mondta egy női hang. – El fog kárhozni. Mert bálványimádó. Szobrok vannak a templomában.” (Szobrot, képet sohasem imádtam…) Ugyanő mondta nagy csodálkozva, amikor a helyi kábeltelevízió képújságjában fölfigyelt a hétről hétre megjelenő vasárnapi igére: „A katolikusok is olvassák a Bibliát?”

Sok történetet tudnánk kölcsönösen elbeszélni, mi mindent gondolunk, feltételezünk egymásról. Furcsa kérdéseket is tudunk föltenni egymásnak. Nem a teológusok kifinomult és művelt gondolatmenetei vannak most előttem, hanem a hétköznapokban egymás mellett élő és egymásról nem sokat tudó különböző keresztények elképzelései.

De azon is gyakran eltűnődöm, amikor az Úr asztalához járulók sorát látom, hogy micsoda különbség lehet az egyes hívők hitbéli ismeretei és meggyőződése között, annak ellenére, hogy ugyanannak az Úrnak a vendégségébe megyünk. És mennyi közös van az én legbensőbb meggyőződésem, hitem és annak a nem katolikus testvérnek a meggyőződése és hite között, akivel egyházfegyelmi okok miatt nem vehetek részt ugyanannak az Úrnak meghívására az Úrnak asztalánál – akitől pedig mindannyian kérjük a tőle tanult imádságban, hogy adja meg nekünk ma, mindennap azt a Kenyeret, amely reményünk szerint ajándékunk lesz majd a mennyek országának örök vendégségében.

Nem az a kérdés, hogy miben hasonlítunk és miben különbözünk. A kérdés lényege: mi, akik hisszük, hogy a názáreti Jézus legyőzte a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott, tudunk-e, képesek vagyunk-e, akarunk-e egyáltalán mondani valamit arról, hogy igenis lehetséges és érdemes élni?

Ilyenkor, amikor egymás templomait látogatjuk, amikor közösen imádkozunk, el tudjuk-e mondani először egymásnak, hogy mit jelent nekünk, nekem személyesen Jézus? Van-e bátorságom, hogy megvalljam: ha befogadom őt, átalakítja az életemet.

Nekem magamnak kell először igaz emberré válnom, kiirtva az életemből minden képmutatást és hazugságot. Nekem magamnak kell megtalálnom a békét, úgy, hogy rendet teremtek magamban, kapcsolataimban. Nekem magamnak kell felelősen élnem, úgy, hogy jó gazdája legyek a rám bízott világnak. Nekem magamnak kell lerombolnom a körülöttem lévő bálványokat. Tudnom kell világosan, mi szolgálja az életet. Meg kell tudnom különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Nem kimenekülnöm kell ebből a világból, hanem szembe kell fordulnom bátran, elszántan a gonosszal.

Szokták mondani régebben – de ma sem hiányoznak, akik ezt hangoztatják –, hogy a vallás magánügy. Valóban így van. Az Istenhez való kapcsolatom a legszemélyesebb döntésem, a legszemélyesebb magánügyem. De ha valóban az Isten az úr az életemben, meg kell, hogy változzék az életem. És ettől a pillanattól kezdve a vallásos embernek, a keresztény embernek a létezése nem magánügy már. Köz-ügy, a szó legtisztább értelmében a közösség, a város, a polisz (= politika) ügye.

Hol vagyunk mi, keresztények ebben a politikai szabadságban, de mégis valamiképpen erkölcsi bénaságban tengődő, reménytelen társadalomban, ahol mindenki mástól, legfőképp a politikai hatalom birtokosaitól várja a változást?

Különbözőségeink, hagyományaink ellenére a közös Úrban, Jézus Krisztusban való hitünk egységében jelen kell lennünk az emberek között. Elkötelezetten. Velük és értük. Miként Jézusban kézzelfoghatóan megjelent közöttünk Isten jósága és emberszeretete.

Közös imádságunknak, találkozásunknak igenis van értelme. Föl kell szítanunk elkötelezettségünket. A kereszténység nem elvont eszmerendszer, amely különböző csoportok eltérő hagyományaiban másként jelenik meg. A kereszténység: élet. Odaadás. Elkötelezettség. Kenyérré válni a világ életéért. Igazságot, békét, örömöt hozva egy igazságtalanságtól, békétlenségtől, örömtelenségtől szenvedő, botladozó világban. A mi társadalmunkban. A mi hazánkban.

A közös imádság hetében van a magyar kultúra napja. Nemzeti imádságunk keletkezésének évfordulója január 22-e. Istent említjük Himnuszunk első szavaként. Ne felejtsük: csak az tud megállni egyenes gerinccel az emberek előtt, aki képes arra, hogy leboruljon a végtelen Isten előtt.

Korzenszky Richárd OSB