Gyermekvár
Mezei pacsirta
A tavaszi madárvonulás korán, már február második felében megkezdődik, hazatérnek az első nyári ludak, nagy kócsagok, seregélyek. Felcsendül a madárdal is, a kertekben „nyitni kék”-et kiált a széncinege, és a néphit szerint Zsuzsanna napján, február 19-én a nagy legelők felett megszólal, trillázni kezd az első pacsirta. Jó megfigyelés, mert az időjárástól függően akár néhány nappal korábban, máskor kicsit később, de valóban dalolni kezdenek a Dél-Európából hazatért mezei pacsirták.
Észrevehette ezt Petőfi is, mert így írt Pacsírtaszót hallok megint című versében:
„Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.”
A frissen hazatért pacsirták eleinte többedmagukkal járják a nem egyszer még hófoltokkal tarkított határt, de alig süt ki a nap, enyhül meg a levegő, a hímek máris a magasba emelkednek, és énekelni kezdenek. Később, amikor a tojó a talajon, fűcsomó védelmében épült fészkében már a tojásokat melengeti, párja kettőzött szorgalommal énekel, így védi a birtokolt területet. Ha valahol a Kiskunság legelőin felrepült előttem, és énekelni kezdett, tudtam, hogy számomra „tilos” területre léptem.
A madár mindig széllel szemben kel fel, néhány métert némán, meredeken emelkedik, majd énekelve, eleinte nagyobb, majd egyre szűkülő köröket írva általában 60-80, de néha akár 100 méter magasan dalol tovább. Gyakran hosszú ideig trillázik, majd lefelé ereszkedik, és a végén némán, hulló kő módjára száll a fű közé.
A párok évente kétszer, néha háromszor költenek, egyszerre 4-5 fiókát nevelnek. Rovarokkal, főleg hernyókkal táplálják őket, később, az ősz folyamán sok gyommagot fogyasztanak. Szeptemberben laza csapatokba verődnek, és október–novemberben indulnak dél felé.
Valamikor a hatvanas évek elején két fiókát hoztak hozzám. Egyikük már annyira legyengült, hogy nem sikerült megmentenem, a másikat azonban felneveltem. Teljesen szelíd volt, a kezemből evett, és amikor meglátott, rövid trillával üdvözölt. Amikor egy nagy legelőn szabadon engedtem, szerettem volna néhány felvételt készíteni róla. Ebből azonban semmi sem lett. A korábban oly bizalmas madár igazi élőhelyére kerülve teljesen megváltozott. Riadtan szaladt a fűben, szemében félelem csillogott, és amikor fényképezni próbáltam, messzire repült. Sajnáltam, de megértettem. Természetes környezetébe érkezve ösztönösen érezte, hogy az embertől félnie kell, és ha arra a sok százezer pacsirtára gondolok, amelyeket minden ősszel elpusztítanak és ínyencek asztalára tesznek Olaszországban, francia földön és másutt, akkor azt hiszem, sajnos igaza volt.
Kérdések
Schmidt Egon