Keresztény szemmel

A nagy történelmi fordulatok vagy olyan lassan mennek végbe, hogy több emberöltőt is átívelnek, s a mindennapi megélhetés után kaparászó, fillérjeit kuporgató emberi lény szinte észre sem veszi a párttagkönyvek és a zászlók cseréjét; vagy olyan gyorsan játszódnak le, mint a villám, s így nem is igazán lehet tudatosítani őket. Némi cinizmussal azt lehetne mondani: szerencsére, a keresztény hit felől nézve pedig úgy fogalmazhatunk, hogy hála Istennek.

Több mint száz esztendeje briliáns szellemek – filozófusok, költők, írók s a különféle művészetek jeles képviselői – aggódnak Európáért. Féltik szellemiségét, szabadságszeretetét, úgynevezett nyugati kultúráját, s mindennek hanyatlásáról, alkonyáról szólnak, mert – Spengler után szabadon – az eltömegesedés végzetes szellemi és ipari áramlata cunamiként öntötte el az európai valóság szinte minden szintjét.

Félelmetes diagnózisként hangsúlyozzák a magukat szellemi szakértőknek tartók, hogy az eltömegesedés egyik legnagyobb és legfájdalmasabb velejárója az elsilányodás. A mennyiség (majdnem) mindig a minőség kárára megy. Lemérhető ez még a sorozatban gyártott műszaki produktumokon is, mert egy-egy új széria első darabjai – állítólag – jóval tartósabbak, mint a sokadik termék. Ezzel az elsilányodással magyarázzák az erkölcs relativizálódását, sőt azt is, hogy ebben a lelki vákuumban miért terjed oly gyorsan a vallási szekták extravagáns lelkülete.

Van abban valami nyugtalanító igazság, hogy a nyugati kultúra emberének, az európai (gutenbergi) embernek a szimbóluma valamikor az olvasó, a könyvet kezében tartó ember volt. S a könyvet kezükben tartók között nem kevesen voltak, akik néhány különlegesen értékes kiadványt kiemeltek a többi közül. Így például a nyelvészetileg is páratlan értékű Szentírást. Mert valahol megsejtették benne a szent Szerző jelenlétét, és megértették mondanivalóját. Mert ki ne érthette volna meg könnyedén akár a Tízparancsolat zseniális tömörségű és tartalmú igéit, akár a Jézus által megfogalmazott pazar példázatokat? S még az értelmen túlnan is – pszichológiai szakkifejezéssel – a Szentírás lélektani ősmintáinak kreatív hatásuk volt a nyitott szívvel olvasókra.

Jeles regények egész sorát idézhetnénk, amelyek szentírási értékeket tálaltak csodálatos szerkesztésben és remek fogalmazásban. (Csak egyetlen példaként idézzük fel Dumas Monte Cristo grófjának dilemmáját: joga volt-e a bosszúálláshoz az If várában ártatlanul töltött évekért, avagy nem kellett volna-e Istenre hagynia az ítéletet.)

Eltűnt a könyvet kezében tartó ember. Vagy legalábbis drámaian megritkult az ilyenek tábora, s ma már a rejtett – vagy nem is nagyon rejtett – analfabetizmus hallatán sem nagyon lepődünk meg. A múlt homályába veszett a könyvet kezében tartó, olvasva gondolkodó, gondolkodva olvasó ember, és a nyugati, európai kultúrának egészen más, újabb típusai jelentek meg. A Szentírást (is) a kezükbe vevő emberek tábora a Biblia évében – 2008-ban – sem sokasodott meg a remélt módon, bár a csekélyke eredménynek is érdemes örülnünk.

Megjelent a tévét mereven néző ember, több tucat csatorna hűséges és kitartó bámulója. S még csak nem is az irracionális horror- vagy a kényszeres thrillerfilmek fertőznek a legjobban, hanem a démonian okos reklámok, amelyek monotonon irritálják az ember idegsejtjeit, miként a sárga, savanyú citrom nevének az említése is szánk nyálkahártyáját. Mert nem lehetsz elégedett addig, amíg meg nem szerzed a „zenélő söprűt” vagy a „világító fogkefét”.

Észrevétlenül válunk a nyugati kultúra tipikus alakjává, a rohanó, a mindig rohanó emberré. A híres orosz költő, Jevtusenko sok-sok évvel ezelőtt megírta már, hogy „rohanás e kornak átka”, s – tapasztaljuk – soha semmire nincs időnk. Nincs időnk az igazi értékekre, a szeretetre, a mosolyra, a jó szóra, semmire.

Pál apostol hatalmas erővel – a Lélek erejével – írta le, hogy a teremtett világ sóhajtozik és nyög a bűn nyomorúsága és terhe alatt, és várja Isten fiainak (gyermekeinek) a megjelenését (Róm 8,18 kk.).

Új embertípusra lenne szükség: az imádkozó emberre! Az összekulcsolt kezű emberre!

Képernyőt néző van, rohanó ember van. Kezét összetevő, összekulcsoló ember kerestetik, aki Isten előtt leborul, vagy lehajtott fővel megáll, és újra engedi a szívén és lelkén átszűrődni a Szentírás (isteni) szavait, és újra tanulja az imádság páratlan titkát. Hiszünk abban, hogy hatalmasabb erő van az imádságra összekulcsolt kézben, mint az ütésre lendített ökölben. Lehet egy jókor mondott jó szóban több gyógyító erő, mint egy raktárnyi gyógyszerben.

Új embertípus kerestetik: az imádkozó ember. S következhet egy új korszak. Ha nem is hirtelen és váratlan fordulattal, de lassan, csendesen, biztosan.

Ribár János