Keresztény szemmel

Negyven napon keresztül – öt vasárnapon egészen biztosan – elhangzik az evangélikus templomokban a böjt szó. A hatodik vasárnapon a sokkal szívmelengetőbb kifejezést, a virágvasárnapot használjuk, mert ez egy látványos eseményt ír le: Jézus jeruzsálemi bevonulását. Ez a látványos esemény azonban egyenesen vezet a golgotai kereszthez, de azon keresztül a harmadnap váratlan történéseihez. A felfoghatatlan, de valóságos feltámadáshoz is, amely mustármagnyi kezdete egy hatalmas életfának, amelyet később egyháznak nevezünk. Igaz, van ennek a csodálatos életfának rengeteg száraz, letört ága is, fonnyadt levele, kókadt virága, fanyar gyümölcse, ám minden lehangolóan negatív elem ellenére életesen él az életfa ezernyi ágában a világ minden táján.

A vasárnapi istentiszteleteken a böjt meghatározás nem változik, csak a vasárnapok számozása jelzi, hogy egyre közelebb vagyunk a megváltás művéhez. Imádságban csak azt kérhetjük, hogy egyre közelebb is kerüljünk a megváltó Jézus személyéhez, mert ez a történet a vele való személyes kapcsolat nélkül üressé, erőtlenné, árnyékká változik.

Fájdalmasan sokan vannak, akik nem tudják, mire emlékezik a világkereszténység a nagyhéten. Kíváncsiskodó közvélemény-kutatók az elmúlt évtizedekben nem is egyszer megkérdezték az „utca emberét”, miről is van szó nagyhéten és húsvét ünnepén. És világnézeti beállítottságtól függően – megütközve, sajnálkozva vagy éppen diadalittasan – adták közre valóban elszomorító eredményeiket a sokszázalékos tudatlanságról.

Minket a lehangoló eredmény csak az örök élet összefüggésében szomorít el, mert egyébként demokratikus módon el kell ismernünk az elkárhozáshoz való személyiségi jogot is. E szomorú tételünknek csak fokoznia kellene missziói küldetésünk tudatát, különösen szeretteink körében, hiszen ki szeretné magának az örökkévalóság boldogságos üdvösségét elképzelni, ha a szívéhez legközelebb állók hiányoznának onnan?

Oly nyugtalanító kérdés ez, hogy belegondolni sem merünk, s lelki nagyvonalúsággal bizakodunk a határtalan kegyelem működésében. Jézus hátha mégsem gondolta komolyan a Szentírás evangéliumaiban és leveleiben olvasható kijelentéseit a kárhozatról és üdvösségről, vagy azt a kijelentését, hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16).

Ahelyett, hogy kortörténeti, formatörténeti vagy óegyházi redakciós (szerkesztői) szándékokat firtatva gyengítenénk ezeknek az egyértelmű, világos kijelentéseknek a súlyát, talán érdemesebb és lelki értelemben hasznosabb lenne elgondolkodni saját keresztény és tanítványi létünk súlyán, megjelenési formáján és azon, mekkora ereje van a kívülállók felé. Ezért is – és másért is – érdemes lenne eltűnődni a böjt igazi teológiai értelmén.

Nem vitatjuk: besorolható a böjt szó alá a helyes, illetve a szerény étkezés is, fontos lehet ez a megközelítés is, jelentheti az önfegyelmet, az önnevelést, de mi – evangélikus olvasatban – ennél sokkal többet feltételezünk. Lehet nagyon hasznos az önmegtartóztatás a terített asztal mellett, hasznos a felesleges kilók elleni küzdelem, a fogyókúra vagy betegség esetén a diéta. De ha az evangéliumi valóságot vesszük, sokkal többről van szó, mint az „enni vagy nem enni” kérdéséről. Nem ez itt a kérdés! Sokkal fontosabb ennél! A saját hitéletünk kisugárzó valósága és missziói erőnk miatt is sokkal fontosabb a böjt igei, teológiai értelmezése.

A negyvenes szám mélyebb értelmére számos helyen utal a Szentírás. Negyven esztendő (mint a pusztai vándorlás időtartama) vagy negyven nap (mint Illés vagy Jézus esetében): a negyvenes szám fontos szellemi tartalomra utal. Ezen idő alatt át kellett menni egy átformáló szellemi kohón, akár megkísértetve is. Elgondolkodtató módon ezt a „negyvenes” átmenetet még Isten Fia is vállalta, noha esetében feltehetően szükségtelen lett volna. S ezzel minket is figyelmeztet, hogy az előttünk álló negyvennapos periódus felé óriási lelki felelősséggel kell fordulnunk. Ennek az időszaknak megvan (meg kellene, hogy legyen) a maga felkészítő ereje a megváltás titkának igazi megünneplésére.

Tavasszal emlegetni szokás, hogy a böjti (diétás) táplálkozás következtében megtisztulhatunk a felesleges mérgektől, salakanyagoktól. De mi sokkal többre gondolunk: a nem megvetendő testi kontroll mellett a lelki önvizsgálatra!

Hitéletünk minősége függ attól, belenézünk-e a következő negyven nap alatt abba a lelki tükörbe, amelyet a Szentírás tart elénk. Érezzük-e szükségét a lelki megtisztulásnak? Milyen is a lelki arculatunk? Esetleg nem miattunk riadnak-e el a közelünkben élők, akár még a szeretteink is Krisztus megváltó kegyelmétől?

Adjon Isten Lelke böjti bátorságot az önvizsgálatra, és vezessen el bennünket a megtisztulás forrásához, a golgotai kereszthez!

Ribár János