A vasárnap igéje
Bűnbánattal forduljunk a kereszt titkai felé!
Hamvazószerdán új szakaszába léptünk az egyházi esztendőnek: ránk köszöntött a nagypéntek sötétségére figyelmeztető, egyszersmind a mindent felülmúló főünnep, a húsvét ragyogását előkészítő böjti időszak. Mi másról szólhatna az anyaszentegyház – nem csupán testi, hanem mindenekelőtt szívbéli – böjtölése, ha nem arról, amire böjt első vasárnapjának evangéliuma ráirányítja a figyelmünket: Krisztus Urunk keresztjének titkairól?
Elsőként azt a tényt kell újra és újra bűnbánattal elfogadnunk, hogy az oly könnyen sátáni útra tévedt Péterhez hasonlóan mi sem mindig ismertük Krisztust úgy, ahogyan ő kinyilatkoztatta önmagát. Nem könnyű megértenünk azt, hogy Krisztus keresztje mögött Isten titokzatos akarata rejtőzik. Mint ahogyan nem volt könnyű megértenie Péternek sem, aki percekkel korábban őszintén és egyszerűen megvallotta: Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Nem test és vér nyilatkoztatta ki neki ezt, hanem a mennyei Atya… A test és vér, az ember természetes értelme szerint a kereszt, a Messiás emberekért való szenvedése elképzelhetetlen, sőt megbotránkoztató esemény, amely még a kősziklahitű tanítványt is a sátáni gondolkodás szakadékának szélére löki.
Napjainkban újraéled a régi korokban divatos tévtanítás, hogy Jézus keresztje következmény volt: megszokottól eltérő, sokak szemében provokatív viselkedésének egyenes folyománya. Vállalása az ő részéről egyszerű következetesség volt: élete árán is vállalta elveit… Még egyszer szögezzük le: ez tévtanítás! Távozz tőlem, sátán…! Második századi egyházatyánk, Polikárp szmirnai püspök jelenti ki ránk maradt, filippiekhez írt levelében: „Aki a kereszt bizonyságát nem vallja, az a sátántól való.”
Krisztus keresztje nem az események szerencsétlen összejátszása vagy az emberi tartás jele, hanem Isten üdvözítő akarata. Pontosan azért kellett a Messiásnak keresztutat járnia, hogy megszabadítson bennünket a sátáni gondolkodás csapdájából, az őt olyan könnyen félreismerő tévelygésből. Biblikusabban vagy egyháziasabban szólva: azért, hogy megváltson bennünket.
Krisztus keresztjének árnyékában elmélkedve arra is rá kell döbbennünk, hogy a keresztet vállaló Megváltó övéitől teljes tudatátformálást követel – és ugyanezt ajándékozza is nekik. Az ember ugyanis többnyire nem kíván mást, mint megmenteni a saját életét, megnyerni az egész világot. Elfogadott jelszavunk: valósítsuk meg önmagunkat! Ha elég ügyesek vagyunk, ehhez még olyan ideológiát is felhasználunk, amelyben előkelő helyet „adományozunk” Istennek…
A péteri-sátáni válasz mögött is felfedezhetünk talán valami ilyesmit. A természetes emberi logika szerint a Messiás feladata alighanem az, hogy rendbe tegye az életünket, megregulázza a nekünk nem tetszőket, igazolja döntéseinket, életvitelünket, választott utunkat. Ha úgy tetszik: bűneinket… Hogy minden maradjon a régiben. Krisztus keresztje viszont éppen azt üzeni: semmi nem maradhat a régiben! Nagy baj van az életünkkel, és ha nem vigyázunk, nem változunk, minden kicsúszik a markunkból. Miközben megpróbáljuk megvalósítani önmagunkat, semmivé foszlunk. Miközben meg akarjuk menteni az életünket, elveszítjük. Miközben megpróbáljuk megnyerni a világot, kárt vallunk a lelkünkben.
Mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? A kérdésre a kereszten találjuk meg a választ: emberi ésszel ugyan fel nem fogható, de Jézus Krisztus megfizette a váltságdíjat a lelkünkért! Semmi nem maradhat tehát a régiben: vegyük fel a keresztünket, és kövessük őt. Akkor is, ha szavai, cselekedetei, életünket irányító hatalmas akarata érthetetlenek, olykor megbotránkoztatók. Krisztus hatalmas szavára távozik tőlünk a sátán, és megújul az életünk.
Krisztus keresztje végül arra is ráébreszthet bennünket, hogy benne találjuk meg az örök élet egyetlen esélyét. Amire Péter és vele együtt valamennyien képtelenek vagyunk, azt ő megtette: legyőzte a sátánt. Ma még cipeljük a keresztjeinket, ma még kísért bennünket a sátán, ma még bűnös óemberünk küzd a megújulásunk ellen, de eljön majd az idő, amikor az Emberfia ismét közöttünk lesz, méghozzá angyalainak dicsőségében. Akkor nem lesz többé mellébeszélés, nem lesz többé alakoskodás, nem lesz több idő az igazság felismerésére sem, mert minden egyértelművé válik. Az örök élet azoknak jut osztályrészül, akik Jézus Krisztust e világi életük során az értük, mindannyiunkért meghalt és feltámadott Messiásnak tekintették és vallották. Nincs más út. A mennyországba nem lehet különféle ügyesen elrejtett kiskapukon át beoldalogni.
Bűnbánattal kérdezzük meg magunktól a böjt első napjaiban: hányadik helyet foglalják el a mindennapjainkban az e világi élet minőségével kapcsolatos törekvések – és hányadik helyen áll az örök élet iránti vágyakozás, a kereszt megváltó Krisztusában való hit? Pedig Krisztus dicsősége böjtben is letagadhatatlan bizonyosság: ha hittel tekintünk rá, akkor a javunkra, ha megütközünk rajta, akkor a kárhozatunkra.
Böjt első vasárnapja hagyományosan a sátán legyőzőjeként állítja elénk az Úr Jézust. Ő az, aki megszabadít bennünket – nem a sátán által ránk zúdított sok rossztól, szenvedésektől, keresztektől, hanem mindenekelőtt a belénk költözött, bennünket megfertőző sátáni gondolatoktól.
Bizalommal folytassuk tehát szívünk – esetleg testünk – böjtölését a következő hetekben, mert a bűnbánati idő sötétségének leple alatt már most meg-megcsillan a győztes Krisztus dicsősége, amely húsvét ünnepén fogja mindent elsöprő erővel beragyogni az életünket, hogy bepillanthassuk abba az örök dicsőségbe, amely a Krisztus-hívőt e világ elmúlta után várja.