evél&levél

Megkezdődött a készülődés a reformáció elindulása ötszázadik évfordulójának megünneplésére. Egyházaink szeretnék, ha 2017 a reformáció éve lenne. Hetvenhatodik évembe lépve én nem tervezek néhány hónapnál távolabbra, de aki ötszáz éves lesz, annak szabad, és egy ilyen jelentős esemény előtt kell is.

Az ünneplésen és az örömön túl ez az évforduló azonban fontos feladatok megoldására is kell, hogy hívjon bennünket. Úgy gondolom, hogy örömünket korlátozná és rontaná, ha reformátusok és evangélikusok a gyakorlati életben, „az egyház hétköznapjaiban” nem tudnánk megtalálni az együttműködésnek, az egymáshoz való közeledésnek intenzívebb módját az évforduló alkalmából. Magyarországon, ellentétben például Németországgal, sajnálatos módon igen messze került egymástól a református és az evangélikus egyház. Nincs egyházaink között együttműködés olyan területeken sem, ahol ez természetes és szükséges lenne.

Gondolok itt elsősorban egyik fontos feladatunkra, a hitoktatásra. Sok helyen szórványhelyzetben vagyunk, ezért ott a hittanra járó gyerekek száma csekély. Evangélikus lelkészek gyakran tartanak hittanórát egy-két gyereknek, de ez nemcsak egy órát jelent, hanem hozzá kell adni a közlekedésben eltöltött időt, és költségekkel is jár. Kivételes esetekben vannak ugyan vegyes református–evangélikus csoportok is, de miért ne lehetne ez általános gyakorlat mindenütt a szórványban? Tudom, hogy a közös hitoktatás megszervezésének sokszor az anyagi kérdések állják útját, de erre kell megoldást találni.

A tanításbeli különbségek ezen a téren aligha jelenthetnek akadályt. Remélhetőleg nincs olyan hitoktató, aki Ábrahám történetével kapcsolatban vagy Jézus példázatainak elmondásakor olyan dogmatikai kérdéseket tárgyalna, amelyekről a két egyház véleménye különböző. Ha vannak is ilyen kérdések, azok a 16. század kérdései, nem pedig a mai fiataloké. De még az se lenne baj, ha a fiatalok meg tudnának ismerkedni a tanításbeli különbségekkel is.

Másik megoldandó probléma lenne énekeskönyveink sokfélesége. Természetesen mindig lesz református és lesz evangélikus énekeskönyv. De miért nem lehet azt megvalósítani, hogy közös énekeink ugyanavval a szöveggel szerepeljenek mindkettőben? Persze új énekeskönyvet nem adnak ki évente, tehát változtatni nem lehet azonnal, de éppen ezért lenne jó most elkezdeni az egyeztetést, hogy 2017-re közös alkalmainkon összhangban énekelhessünk együtt Isten dicsőségére.

Talán nehezebb lenne az istentiszteletek területén az együttműködés. Sok kis településen áll egymás mellett a református és az evangélikus templom. Az egyikben harmincan, a másikban talán tízen vannak vasárnaponként. Mindkét lelkész utazik oda, talán más istentisztelet megtartása után vagy előtt. Nem lehetne ezeken a helyeken együtt dicsérnünk Istent? Nem ugyanaz az evangélium van a középpontban mindkét istentiszteleten? Nem testvérek vagyunk-e a hitben? Ennek átgondolása is hosszú távú feladat, de kezdhetnénk már most avval, hogy megismerjük egymás istentiszteletét, és észrevesszük egymás értékeit.

Kétségtelen, hogy nem könnyű sok évtizedes, talán évszázados beidegződéseken változtatni. Az is közismert, hogy változtatásokat keresztülvinni talán az egyházban a legnehezebb, de a Szentlélek ereje nagyobb, mint a bennünk lévő tehetetlenségi erő. Engedjük, hogy a Lélek ereje megújítson bennünket. Ne várjuk, hogy bizottságok alakuljanak, hanem kezdjünk el itt és most egymás felé fordulni!

Szilas Attila (Várpalota)