Cantate

A böjti idő második hetében énekünk, a Királyi zászló jár elöl (EÉ 189) a keresztet mint győzelmi jelvényt, fővezéri lobogót (vexilla) láttatja velünk, s ezt a keresztet szólítja meg. De ahogy egy zászló előtt tisztelegve sem a tárgy előtt hajolunk meg valójában, hanem az általa jelzett hatalom előtt, úgy ez az ének sem magát a keresztet, hanem a halált a halálával legyőző Krisztust dicsőíti.

A szöveg alapját adó latin himnuszt (Vexilla regis prodeunt) Venantius Fortunatus (536–610) alkotta, akit az európai irodalom történetében az utolsó klasszikus római költőként emlegetnek. Versében megtartja az ambrozián himnuszok egyszerűségét, a jambikus lüktetést, a nyolc szótagú sorokat, de szívesen használ rímeket, alliterációkat is. Alkalmi költeménye (eredetileg egy keresztereklye Poitiers-be való érkezését köszöntötte 569-ben) már a 9. századra bekerült a hivatalos liturgiába: a böjti idő végén a szerzetesek minden este elénekelték.

A reformáció zenei eredményeire válaszul a 17. században a római egyház is erősíteni igyekezett a nemzeti nyelvű éneklést. Magyarországon a Cantus Catholici énekeskönyv az egyik legfontosabb gyűjteménye a megújított énekeknek; ezt a verset latinul és magyar fordításban is közli egy gregorián himnuszdallammal.

Az énekeskönyvünkben található dallam más, nem gregorián, és talán éppen azért született az ezerhatszázas évek elején, hogy a hajlításokban gazdag gregorián énekek helyett könnyen megszólaltatható, ritmikus dallamává lehessen több himnusznak is. (Első megjelenése: Lengyel Kancyonal 1636; Magyarországon: Cantus Catholici 1651; később a Vietorisz-kódexben trombitaduó.) Hiszen a négysoros versszakokból, nyolc szótagos sorokból álló versforma annyira általános az egyházi énekköltészetben, hogy egy-egy ilyen szerkezetű dallamra szinte bármelyik ambrozián himnusz ráénekelhető. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a Cantus Catholiciben e dallam alá egy latin nyelvű Mária-himnusz került.

A dallam első evangélikus forrása Magyarországon egy kéziratos győri korálkönyv a 18. századból. Itt a Jesu dulcis memoria (Jézus, édes emlékezet – EÉ 360) himnusz kapcsolódik hozzá. Az 1955-ben megjelent kibővített Dunántúli énekeskönyvbe került bele először Sík Sándor Királyi zászló-fordításával ez a dallam. Érthető, hogy a szerkesztők teológiai megfontolásból kihagyták a vers csúcspontjának számító 6. versszakot (latinul: O crux ave spes unica): „Ó, Kereszt, áldunk, szent remény, / a szenvedés ez ünnepén, / kérünk, kegyelmet adj nekünk, / add vétkünkért vezeklenünk.” A protestáns gondolkodástól idegen lehet mind a kereszt túlzott megszemélyesítése, mind a vétkekért való vezeklés gondolata. Tanulságos ilyen szemmel összevetni Sík Sándor fordítását a korai protestáns fordítással (Keresztyének, örvendezzünk, GyLK 660): éppen a kereszt megszólítását kerüli el ez utóbbi, s a kérdéses 6. versszakban Jézust nevezi meg egyetlen váltságként.

A tün­dök­lő ke­reszt

Sok­szor cso­dál­koz­tam, hogy mi­ként lesz a dur­ván ácsolt ge­ren­dák­ból fi­no­man mun­kált öt­vös­re­mek­mű, és az ere­de­ti­leg bi­tó­fá­nak hasz­nált ke­reszt­ből ék­szer. Ez a him­nusz ad­ja meg a kér­dés­hez a kul­csot.

Mert Ven­an­ti­us For­tu­na­tus him­nu­sza egy­ál­ta­lán nem sza­kad el a ke­reszt­fa bor­zal­mas va­ló­sá­gá­tól. Sőt sza­vai – Sík Sán­dor ékes for­dí­tá­sá­ban – a ki­vég­zés sú­lyos, ijesz­tő rész­le­te­it idé­zik fel. „Meg­tör­te hol­ta a ha­lált” – ahogy Jé­zus tes­te is meg­tört a ke­resz­ten. A ke­gyet­len lán­dzsa át­ver­te ol­da­lát, be­lő­le a ha­lál be­áll­tát jel­ző vér és víz fa­kadt. Ott függ fe­je fö­lött az írás: „A ná­zá­re­ti Jé­zus, a zsi­dók ki­rá­lya” – IN­RI –, Jé­zus a ke­resz­ten ural­ko­dik né­pe fö­lött.

Ugyan­ak­kor a ke­reszt­fa tün­dö­köl. Jé­zus vé­re raj­ta bí­bor­szí­nű ék­kő­ként ra­gyog, és a szál­kás, mun­ká­lat­lan ge­ren­da az üd­vö­zü­lők se­re­gé­ben bol­dog ág, úgy, ahogy Jé­zus Urunk bol­dog­nak mond­ja azo­kat, akik meg­tart­ják Is­ten be­szé­dét: ál­dot­tak, re­ménnyel, jö­vő­vel bír­nak ők.

Vál­hat a ke­mény ge­ren­dá­ból mes­te­ri­en mun­kált re­mek­mű, de so­ha ne sza­kad­jon el a ket­tő egy­más­tól!

Az iga­zi szép­ség, a ke­resz­tény em­ber örö­me in­nen fa­kad: Jé­zus ke­reszt­jé­ből. Hi­szen van-e an­nál na­gyobb öröm, mint mi­kor a gyű­rött, agyon­iz­zadt, fol­tos kór­há­zi há­ló­in­get le­vé­ve tisz­ta, va­salt öl­tö­zet­ben gyó­gyul­tan tá­vo­zunk! Van-e na­gyobb öröm, mint hi­bá­in­kat, té­ve­dé­se­in­ket, be­pisz­kolt be­csü­le­tün­ket le­té­ve új, tisz­ta éle­tet öl­te­ni ma­gunk­ra: Jé­zus éle­tét!

Így lesz so­kunk szá­má­ra va­ló­ban ék­szer a ke­reszt. Ék­szer, amely nem a tes­tet, az író­asz­talt, ha­nem a szí­vet éke­sí­ti, de­rí­ti fel. A ter­hek alatt fá­ra­dó, az élet gond­ja­i­tól meg­tört szí­vet de­rí­ti fel a ke­reszt, a ki­rá­lyi zász­ló.

Mert elöl jár. Előt­tük járt azok­nak is, aki­ket hi­tü­kért vesz­tő­hely­re vit­tek, akik­nek tes­tét kín­zó­cö­löp­höz kö­töt­ték, aki­ket ke­gyet­len lán­dzsa, pal­los vagy gyil­kos go­lyó vert át, aki­ket os­to­rok, kö­vek vagy bun­kók zúz­tak össze. Előt­tük is éke­sen ott ra­gyog, tün­dök­lik Jé­zus Krisz­tus ke­reszt­je. A ha­lált le­győ­ző Jé­zus re­mény­sé­gét ad­ja ne­kik.

Ke­reszt­jé­vel Jé­zus elöl jár. Ke­resz­tény­ként nincs más utunk, csak őt kö­vet­ni az igaz­ság és a sze­re­tet ál­do­za­tos út­ján, a meg­bo­csá­tás és a sze­líd­ség ke­reszt­vál­la­lá­sá­val. Nem szé­pen csen­gő sza­vak ezek, ha­nem sok­szor na­gyon sú­lyos va­ló­sá­gok, mint a dur­ván ácsolt két ge­ren­da a Gol­go­tán.

Bence Gábor