„Hogy vagy?” „Jól!” „Bő­veb­ben?” „Nem jól…” – hang­zik az is­mert vicc. Vagy eset­leg nem is annyi­ra vicc ez? Gör­be tü­kör, hi­szen pa­nasz­kod­ni ál­ta­lá­ban job­ban sze­re­tünk, mint örül­ni a pil­la­nat­nak.

„Pé­ter ek­kor meg­szó­lalt, és ezt mond­ta Jé­zus­nak: „Uram, jó ne­künk itt len­nünk.” (Mt 17,4) Er­ről a mon­dat­ról An­der­sen egyik me­sé­je jut eszem­be. Szo­mo­rú me­se; egy fe­nyő­fá­ról szól, amely egész éle­té­ben ar­ra várt, hogy ka­rá­csony­fa le­hes­sen. Ál­mo­do­zott ró­la, hogy mi­lyen ér­zés is le­het fel­dí­szít­ve csil­log­ni a szo­ba kö­ze­pén. Az­tán ami­kor el­jött a vár­va várt es­te, szin­te csak egy pil­la­na­tig volt a kö­zép­pont­ban. Fel sem fog­ta, hogy mi tör­tént, már­is ki­dob­ták, és ő et­től kezd­ve egy­re szo­mo­rúbb és szo­mo­rúbb lett. Azért ju­tott eszem­be ez a tör­té­net, mert aki­ről szól, az so­sem tu­dott örül­ni an­nak, ami ép­pen tör­tént ve­le. So­sem tud­ta azt mon­da­ni: „Jó itt ne­kem!” Min­dig va­la­mi más­ra vá­gyott.

Ilye­nek va­gyunk mi is egy ki­csit. Ahol ép­pen va­gyunk, ott so­ha­sem elég jó, min­dig úgy érez­zük, hogy le­het­ne en­nél sok­kal jobb is. Nem vesszük ész­re, hogy ma­gunk is fe­le­lő­sek va­gyunk azért, hogy az adott pil­la­na­tot szép­nek érez­zük. Nem kell itt nagy dol­gok­ra gon­dol­ni: egy ked­ves mo­soly, egy ki­nyúj­tott kéz, né­hány jó szó elég le­het.

De ne csak má­sok­ra szá­mít­sunk: más mo­so­lyá­ra, más ki­nyúj­tott ke­zé­re, más ked­ves sza­vá­ra. Mind­ezt mi is meg­te­het­jük. Vagy akár a mun­kánk is je­lent­het szá­munk­ra öröm­for­rást. „A jól el­vég­zett mun­ka egye­dü­li ju­tal­ma ab­ban áll, hogy el­vé­gez­het­tük” – fo­gal­maz Gan­dhi.

Pé­ter­nek per­sze könnyű dol­ga volt: olyan cso­dá­la­tos él­mény­ben volt ré­sze, amely­nek könnyű örül­ni. A meg­di­cső­ü­lés he­gyén hang­zott el ugyan­is a mon­dat: „Uram, jó ne­künk itt len­nünk.” Lát­ták Jé­zust tel­jes pom­pá­já­ban. Ka­tar­ti­kus él­mény le­he­tett. De Pé­ter – el­len­tét­ben a me­se­be­li fe­nyő­fá­val – ké­pes volt meg­fog­ni a pil­la­na­tot, és ki­mon­da­ni: „Uram, jó ne­künk itt len­nünk.”

Nyil­ván ne­héz volt ez­után le­jön­ni a hegy­ről. Aho­gyan Re­mé­nyik Sán­dor fo­gal­maz: „Ma­rad­ni: örök fész­ket rak­ni vol­na jó. / De nem le­het. / Már sá­pad a cso­da, / Az út megint a völgy­be le­ha­lad. / Jé­zus a völgy­ben is Jé­zus ma­rad.” (Le­fe­lé me­net) Ez a né­hány sor szá­munk­ra is irány­adó le­het. „Jé­zus a völgy­ben is Jé­zus ma­rad.” Fel­töl­tőd­ve to­vább­men­ni a nagy pil­la­na­tok után, és a nagy pil­la­na­tok múltával ész­re­ven­ni a „kis pil­la­na­to­kat”.

Nem kell ide­a­li­zál­ni a múl­tat, és azt mon­da­ni: „Bez­zeg ak­kor mi­lyen szép volt!”, mert ilyen­kor ál­ta­lá­ban be­csap­juk ma­gun­kat. Ak­kor is meg­vol­tak a gond­ja­ink, csak már el­fe­lej­tet­tük őket. A jö­vő­től sem vár­hat­juk el, hogy szép le­gyen, ha je­le­nünk­kel nem va­gyunk ki­bé­kül­ve. A kul­csa te­hát minden­nek az le­het, ha ki tud­juk mon­da­ni: „Jó ne­künk itt”, és hoz­zá­te­het­jük: „Jó ne­künk itt most.” Múlt, je­len, jö­vő így vá­lik fo­lya­ma­tos­sá. Így lesz­nek em­lé­ke­ink va­ló­ban ide­a­li­zá­lás­tól men­tes, jó em­lé­kek. Így lesz jö­vő­ké­pünk is ön­ámí­tá­s­tól men­te­sen po­zi­tív.

Meg­győ­ző­dé­sem, hogy a vi­lág bár­mely pont­ján – ma­gyar anya­nyel­vű evan­gé­li­kus­ként, pro­tes­táns­ként – az­zal tel­je­sít­jük a leg­na­gyobb misszi­ót, ha a „hegy­ről le­jő­ve”, a nagy pil­la­na­tok után is őszin­tén tud­juk mon­da­ni: „Urunk, jó itt ne­künk”, és ezt má­sok is lát­ják rajtunk.

Szűcs Pet­ra