Az Új­tes­ta­men­tum­ból több Jú­dás ne­vű sze­mélyt is­me­rünk. Kö­zü­lük a Jé­zust el­áru­ló Is­ka­rió­tes a leg­is­mer­tebb. Raj­ta kí­vül van egy má­sik, aki „Ja­kab fia” (Lk 6,16), a har­ma­dik pe­dig Jé­zus test­vé­re (Mk 6,3). Va­jon a két utób­bi kö­zül me­lyik ír­hat­ta az Új­tes­ta­men­tum egyik leg­rö­vi­debb ira­tát, a sze­mé­lyé­hez kö­tött le­ve­let?

A 17. vers úgy utal az apos­to­lok­ra, mint akik a múlt­ban él­tek, s eset­leg már meg is hal­tak. Te­hát a Ja­kab fia Jú­dás nem jö­het szá­mí­tás­ba. Ez vo­nat­ko­zik Jú­dás Is­ka­rió­tes­re is, aki­től egyéb­ként is ne­he­zen le­het­ne ilyen le­ve­let el­vár­ni. Ta­lán ak­kor az Úr test­vé­re, Jú­dás a szer­ző? De ak­kor mi­ért mu­tat­ko­zik be „Ja­kab test­vé­re­ként”, s csak ró­la mond­ja, hogy az vi­szont az Úr test­vé­re? Mi­ért nem mond­ja egye­ne­sen, hogy ő is Jé­zus test­vé­re? Hi­szen ez még na­gyobb te­kin­télyt köl­csö­nöz­ne ne­ki! Ezért va­ló­szí­nű­leg to­vább­ra is titok marad, hogy ki is ír­hat­ta ezt a rö­vid ira­tot.

To­váb­bi, ne­he­zen el­dönt­he­tő kér­dés az is, hogy a má­so­dik Pé­ter-le­vél mi­ért köz­li a má­so­dik és a har­ma­dik fe­je­ze­té­ben szin­te szó sze­rint Jú­dás le­ve­lét. Ab­ban meg­egyez­nek a ku­ta­tók, hogy a Pé­ter-le­vél az Új­tes­ta­men­tum leg­fi­a­ta­labb, te­hát leg­ké­sőbb ke­let­ke­zett ira­ta. Ha ő Jú­dást idé­zi, ak­kor le­ve­le már is­mert le­he­tett a ke­resz­té­nyek kö­zött, vagy­is ko­ráb­ban kel­lett ke­let­kez­nie. Jú­dás a tév­ta­ní­tók el­len ír. Ed­dig azon­ban nem si­ke­rült az ál­ta­la le­írt és tá­ma­dott ha­mis ta­ní­tó­kat egy olyan cso­port­tal sem azo­no­sí­ta­ni, ame­lye­ket ab­ból a kor­ból is­me­rünk. Hát­ha Pé­ter azért vet­te át Jú­dás vi­ta­ira­tát, mert már Jú­dás is olyan ál­ta­lá­nos le­írást adott a tév­ta­ní­tók­ról, és óvott tő­lük, aho­gyan az ab­ban a kor­ban szo­kás volt?

Jel­leg­ze­tes­sé­ge a le­vél­nek, hogy a té­ves ta­nok le­lep­le­zé­sé­hez nem csu­pán az Ótes­ta­men­tum­ból idéz bő­sé­ge­sen ké­pe­ket és sze­mé­lye­ket, ha­nem olyan köny­vek­ből is, ame­lye­ket nem vet­tek fel a Kr. u. 1. szá­zad vé­gén vég­ér­vé­nye­sen össze­ál­lí­tott Ótes­ta­men­tum köny­vei kö­zé. Idéz Énók köny­vé­ből, s mint te­kin­tély­re hi­vat­ko­zik rá (14. v.). Sőt le­ve­le 6. és 9. ver­se mö­gött is ha­son­ló for­rá­sok áll­hat­nak. Ezért is va­ló­szí­nű, hogy Jú­dás le­ve­lé­nek Kr. e. 90 előtt kel­lett ke­let­kez­nie.

Ta­gad­ha­tat­lan, hogy még a Szent­írás­sal mé­lyeb­ben fog­lal­ko­zó ke­resz­tény kö­rök­ben is alig-alig for­dul e fe­lé az irat fe­lé az ér­dek­lő­dés. Ta­lán ok­kal, hi­szen 25 ver­sé­ből leg­alább 16 ki­zá­ró­lag a szer­ző ál­tal le­írt és tá­ma­dott tév­ta­ní­tók­kal fog­lal­ko­zik, il­let­ve tő­lük óv­ja ol­va­só­it. Na­gyon szép stí­lu­sú szö­ve­gé­ben rá­adá­sul 11 olyan szót is hasz­nál, amely kü­lön­ben nem is for­dul elő az egész Új­tes­ta­men­tum­ban. Ta­lán ezért is vo­na­ko­dunk tő­le, hi­szen sok ki­fe­je­zé­se ide­ge­nül hang­zik.

Még­is meg­le­pő, hogy – el­te­kint­ve a 2Pt ál­ta­li idé­zés­től – már a ko­rai idők­től kezd­ve szá­mon tar­tot­ták a le­ve­let. Az új­tes­ta­men­tu­mi ira­tok kö­rül­be­lül Kr. u. 180-ból is­mert el­ső lis­tá­ja, az úgy­ne­ve­zett Mura­to­ri-kó­dex is az új­tes­ta­men­tu­mi köny­vek kö­zött so­rol­ja fel. Az idők fo­lya­mán azon­ban bő­ven akad­tak el­uta­sí­tó vé­le­mé­nyek is. Ezek fő­leg azt ki­fo­gá­sol­ták, hogy Jú­dás ki­pel­len­gé­re­zi ugyan a tév­ta­ní­tó­kat, de nem ál­lít­ja szem­be ve­lük az ő igaz­nak tar­tott ta­ní­tá­sát, ame­lyet vé­del­mez­ni kí­ván a ha­mis ta­ní­tá­sok­kal szem­ben. Így csak azt érez­zük, hogy ne­ga­tív a hang­vé­te­le. An­nál is in­kább, mert 3. ver­sé­ben ugyan ma­ga is be­vall­ja, hogy a „kö­zös üd­vös­ség fe­lől” (va­ló­szí­nű­leg ezen az evan­gé­li­u­mot kell ér­te­ni) akart ír­ni. De hát ez bi­zony el­ma­radt, és vál­lal­ko­zá­sa vi­tat­ko­zás­ba tor­kol­lott.

Mi von­hat­ta ma­gá­ra még­is a Jú­dás le­ve­lét ol­va­sók fi­gyel­mét? Fel­te­he­tő­leg a le­vél kez­de­te és a vé­ge. Utol­só két ver­se a bib­lia­is­me­rőt Róm 16,25–27-re em­lé­kez­te­ti. Mind­ket­tő szár­nya­ló di­cső­ség­mon­dás ar­ra, aki meg­őriz­he­ti, il­let­ve meg­erő­sít­he­ti a cím­zet­te­ket. Kö­szö­net an­nak, aki mind­ket­tőt el­vég­zi. Ő a ha­tal­mas, egye­dül üd­vö­zí­tő (Júd), il­let­ve az egye­dül bölcs (Róm). Is­ten ő, a mi Urunk Jé­zus Krisz­tu­sunk Is­te­ne. Ne­ki le­gyen mind­örök­re di­cső­ség, fen­ség, erő és ha­ta­lom! S er­re mond­jon áment az ol­va­só, ahogy ezt a két le­vél író­ja is te­szi. Így lesz a le­vél ki­csen­gé­se szin­te is­ten­tisz­te­le­ti szár­nya­lá­sú, s ezért is olyan fen­sé­ges és meg­nye­rő.

Nem ke­vés­bé gon­do­san meg­fo­gal­ma­zott le­ve­lünk fel­ira­ta sem. Aho­gyan be­mu­tat­ko­zik, az Pál le­ve­le­i­re em­lé­kez­tet: a „szol­ga” és a „test­vér” meg­hit­ten hang­zik min­den ke­resz­tény fül­nek. Ha­son­ló­kép­pen is­me­rős hang­zá­sú a zsi­dók­nál szo­ká­sos hár­mas jó­kí­ván­ság: az ir­ga­lom, a bé­kes­ség és a sze­re­tet. Nem tud­hat­juk ugyan, hogy ki­ket ért „el­hí­vot­ta­kon”, de ugyan­ez­zel a ki­fe­je­zés­sel szó­lít­ja meg Pál is le­ve­lei cím­zett­je­it.

Ezen­kí­vül azon­ban Jú­dás még egy szo­kat­lan ki­fe­je­zést is hasz­nál: az el­hí­vot­ta­kat „Jé­zus Krisz­tus meg­tar­tott­ja­i­nak” vagy „fenn­tar­tott­ja­i­nak” ne­ve­zi. Az itt hasz­nált szó­ban ben­ne cseng az a hit, hogy Jé­zus nem­csak most tart meg az üd­vös­ség­re, ha­nem ezt a fenn- vagy meg­tar­tó mun­ká­ját az utol­só íté­le­tig és Is­ten or­szá­gá­nak a vég­le­ges el­jö­ve­te­lé­ig is vég­zi. Er­re hi­vat­koz­hat az­után a 21. vers­ben, amely az így nyert örök élet re­mény­sé­gé­nek bi­zo­nyos­sá­gát nyújt­ja, a 24. vers pe­dig a vég­ső „di­cső­ség” előt­ti meg­ál­lást ígé­ri. Ezért kell az el­hí­vot­tak­nak, te­hát Jú­dás ol­va­só­i­nak most „szent­sé­ges hi­tük­ben épül­ni­ük” (20. v.) és az apos­to­li ha­gyo­mány­hoz ra­gasz­kod­ni­uk (3. v.).

Gé­mes Ist­ván