Úti-tár­sal­gó

Idén két evan­gé­li­kus test­vé­rünk­nek is meg­ada­tott, hogy Ká­ro­li Gás­pár-díj­ban ré­sze­sül­jön. E két em­ber ugyan­ab­ban az esztendő­ben kezd­te el teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­it ke­rek hat­van év­vel ez­előtt. Egyi­kük la­punk ko­ráb­bi – har­minc­hat éven át hű­sé­ges – szer­kesz­tő­je, Gé­mes Ist­ván, má­si­kuk pe­dig az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem nyug­ál­lo­má­nyú pro­fesszo­ra: idő­sebb Cser­há­ti Sán­dor. Az új­szö­vet­sé­gi tu­do­má­nyok dok­to­rát töb­bek kö­zött a díj­ról és az idén meg­je­lent mű­vé­ről, az Első ko­rinthu­si le­vél­hez írt kom­men­tár­já­ról kér­dez­tem.

– Pro­fesszor úr nem­ré­gi­ben ve­het­te át a Ká­ro­li Gás­pár-dí­jat. Mit ér­zett, ami­kor ér­te­sült a ki­tün­te­tés­ről?

– Meg­le­pőd­tem, nem szá­mí­tot­tam rá. Nem vol­tam „éhes” sem­mi­lyen ki­tün­te­tés­re, hi­szen so­ha­sem az em­be­ri el­is­me­rés moz­ga­tott, ami­kor va­la­mit meg­tet­tem. Min­dig is Is­ten előt­ti lel­ki­is­me­re­tem kér­dé­se volt, hogy mi­lyen mun­kát vég­zek. De na­gyon jól­esett, hogy anél­kül, hogy bár­ki­nek a ked­vét ke­res­tem vol­na, még­is ki­tün­te­tés­re ér­de­mes­nek ta­lál­tak. Ez is azt bi­zo­nyít­ja, hogy az evan­gé­li­um­nak az a for­má­ja, amely Pál apos­tol írá­sa­i­ban meg­szó­lal, vissz­hang­ra ta­lál.

– Mi­lyen el­vek ve­zé­rel­ték a kom­men­tár meg­írá­sa­kor?

– Ar­ra kell tö­re­ked­nünk, hogy a szö­veg a szer­ző­nek, je­len eset­ben ma­gá­nak Pál apos­tol­nak a mon­da­ni­va­ló­ját köz­ve­tít­se a mai ol­va­só­nak. Eh­hez vi­szont ar­ra van szük­ség, hogy a ma­gya­rá­zó hát­tér­be szo­rít­sa sa­ját szem­pont­ja­it, és nyi­tott le­gyen a szer­ző üze­ne­té­nek be­fo­ga­dá­sá­ra és to­váb­bí­tá­sá­ra. Mind­ez csak az ere­de­ti szö­veg tu­do­má­nyos vizs­gá­la­tá­val megy, az­az ha igye­ke­zünk ab­ban a kor­ban el­he­lyez­ni az írás mon­da­ni­va­ló­ját, ame­lyik­ben meg­szü­le­tett. Ugyan­ak­kor azon­ban a ma­gya­rá­zó­nak te­kin­tet­tel kell len­nie a mai ol­va­só fo­gal­mi vi­lá­gá­ra.

– Mit je­lent mind­ez a gya­kor­latban?

– Sze­re­tem ezt a mun­kát egy ze­ne­mű elő­adó­já­nak fel­ada­tá­hoz ha­son­lí­ta­ni, aki­nek fel kell fog­nia a mű al­ko­tó­já­nak szán­dé­kát és köz­ve­tí­te­nie kell a hall­ga­tók fe­lé. Ezért kell a tol­má­cso­lás­nak is ih­le­tett­nek len­nie. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gya­rá­zat egy ré­sze az ere­de­ti szö­ve­get tö­rek­szik meg­ér­te­ni és ki­bon­ta­ni az Is­ten igé­je után vá­gya­ko­zó ol­va­só­nak. A ma­gya­rá­zó így va­la­me­lyest a kör négy­szö­ge­sí­té­sé­re vál­lal­ko­zik, az­az egy­szer­re igyek­szik meg­fe­lel­ni a tu­do­má­nyos­ság és az ol­vas­má­nyos­ság kri­té­ri­u­má­nak. Konk­ré­tan egyéb­ként ed­dig két „ci­vil­ről” tu­dok, akik vé­gig­ol­vas­ták a kom­men­tá­ro­mat: egy kór­bonc­nok­ról és egy mér­nök­ről.

– Mi le­het a le­vél leg­fon­to­sabb üze­ne­te a ma em­be­re szá­má­ra?

– Olya­nok­hoz szól, akik már gyü­le­ke­zet­ben élik az éle­tü­ket. Nem olya­nok­hoz, akik nem tud­nak Krisz­tus­ról, és nem hisz­nek ben­ne. Ez te­hát nem el­ső­sor­ban misszi­ói, ha­nem lel­ki­pász­to­ri le­vél. Pál tud­ja, hogy a ko­rinthu­si gyü­le­ke­zet tag­jai ko­ránt­sem tö­ké­le­tes ke­resz­té­nyek, no­ha ép­pen en­nek a kö­zös­ség­nek volt sa­já­tos vo­ná­sa, hogy so­kan kö­zü­lük már annak hit­ték ma­gu­kat. A le­vél­ből az is ki­tűn­het a mai ol­va­só­nak, hogy az élő Jé­zus Krisz­tus ugyan­olyan kö­zel van hoz­zá is, mint a le­vél el­ső ol­va­só­i­hoz, no­ha idő­ben sok­kal tá­vo­labb va­gyunk a tör­té­ne­ti Jé­zus­tól.

– Ön sze­rint van-e a le­vél­nek olyan vo­nat­ko­zá­sa, amely se­gít­sé­günk­re le­het ka­rá­csony teo­ló­gi­ai tar­tal­má­nak a meg­ér­té­sé­ben?

– Ka­rá­csony­kor ar­ra em­lé­ke­zünk, hogy Is­ten Jé­zus Krisz­tus ál­tal részt vál­lal az egyes em­ber és az egész em­be­ri­ség sor­sá­nak ala­kí­tá­sá­ban. A Ko­rinthu­si le­vél min­den so­ra ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy az a Jé­zus Krisz­tus, aki ré­sze lett éle­tünk­nek, je­len van a gyü­le­ke­zet­ben a hir­de­tett ige és a sze­re­tet cse­le­ke­de­tei ál­tal.

– Vé­gül egy ki­csit sze­mé­lye­sebb kér­dés: ho­gyan em­lé­ke­zik vissza gyer­mek­ko­ra ka­rá­cso­nya­i­ra?

– Szü­le­ink gya­kor­ló ke­resz­té­nyek vol­tak, így ter­mé­sze­tes volt, hogy el­men­tünk a temp­lom­ba, majd ott­hon éne­kel­tünk, és fel­ol­vas­tuk a Bib­li­á­ból a ka­rá­cso­nyi tör­té­ne­tet. Gyer­mek­ként ter­mé­sze­te­sen az aján­dé­kok is fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak. Mi­vel a ka­rá­csony­fát ná­lunk hat gyer­mek vet­te kö­rül, va­ló­di nép­ün­ne­pély volt ilyen­kor; jó al­ka­lom volt ar­ra, hogy né­zet­el­té­ré­se­in­ket föl­old­juk a meg­bo­csá­tás­ban.

Egy na­gyon konk­rét él­mé­nyem van: egy­szer új­év tá­ján láng­ra ka­pott a ka­rá­csony­fánk. Az a gyer­tya, ame­lyik ad­dig sze­lí­den vi­lá­gí­tott, egy­szer­re ve­szé­lyes tűz­zé vál­to­zott. Ez azt pél­dáz­za ne­kem, hogy amit ka­rá­csony­kor ka­punk, azt az­zal a sze­líd­ség­gel kell to­vább­ad­nunk, amellyel Is­ten eb­be a vi­lág­ba meg­ér­ke­zett – a bet­le­he­mi já­szol­ban fek­ve.

Szűcs Pet­ra