Az ’56-os for­ra­da­lom egyik so­kat­mon­dó szim­bó­lu­ma a lyu­kas nem­ze­ti lo­bo­gó, mely­nek kö­ze­pé­ből a for­ra­dal­má­rok ki­tép­ték a zsar­nok­sá­got jel­ké­pe­ző Rá­ko­si-cí­mert. Min­den tisz­tu­lás, meg­úju­lás egy ha­tá­ro­zott nem­mel, a ré­gi el­uta­sí­tá­sá­val kez­dő­dik. Ma so­ka­kat kí­sért a min­dent és min­den­kit ta­ga­dó ke­se­rű­ség szel­le­me. Pe­dig fon­tos, hogy a ha­tá­ro­zott ne­met vi­lá­gos igen is kö­ves­se. A zász­ló szí­ve-kö­ze­pe nem ma­rad­hat üre­sen!

Ezek­ben a na­pok­ban nem­csak az öt­ven­há­rom év­vel ez­előt­ti for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc em­lé­két sze­ret­nénk mél­tó­kép­pen meg­ün­ne­pel­ni. Ok­tó­ber – töb­bek kö­zött – a négy­száz­ki­lenc­ven­két év­vel ez­előt­ti lel­ki for­ra­da­lom, a re­for­má­ció hó­nap­ja. Lu­ther Már­ton is elő­ször egy ha­tá­ro­zott ne­met fo­gal­ma­zott meg mind­ar­ra a de­for­má­ci­ó­ra, lel­ki-szel­le­mi szennye­ző­dés­re, ami más­fél év­ez­red alatt rá­ra­kó­dott Krisz­tus tes­té­re, az anya­szent­egy­ház­ra. Ő is a cent­ru­mot, az egy­há­zi élet szí­ve-kö­ze­pét akar­ta meg­tisz­tí­ta­ni és fel­töl­te­ni az ősi bib­li­ai for­rás­ból. Az új­ra fel­fe­de­zett is­te­ni kin­csek mind­má­ig friss, mi több, fris­sí­tő aján­dé­kok: egye­dül Jé­zus Krisz­tus, egye­dül a be­lé ka­pasz­ko­dó hit, az ál­ta­la nyert ke­gye­lem és a ró­la ta­nús­ko­dó Szent­írás.

Ma is kulcs­kér­dés: mi vagy ki ural­ko­dik a szí­vünk­ben, ki lép éle­tünk cent­ru­má­ba. Ar­ról a bi­zo­nyos leg­el­ső va­sár­nap­ról, az el­ső fel­tá­ma­dá­si ün­nep­ről így tu­dó­sít Já­nos evan­gé­lis­ta: bár a fé­le­lem mi­att a ta­nít­vá­nyok zárt aj­tók mö­gött szo­rong­tak, Jé­zus be­lé­pett, meg­állt kö­zé­pen, és így kö­szön­töt­te őket: „Bé­kes­ség nék­tek! Aho­gyan en­gem el­kül­dött az Atya, én is el­kül­de­lek ti­te­ket.” (Jn 20,21)

Is­ten­nek ez a bé­kes­sé­ge, amely min­den kín­zó üres­sé­get be­tölt, és min­den ér­tel­met meg­ha­lad, őriz­ze meg szí­vün­ket és gon­do­la­ta­in­kat, kö­zös ün­nep­lé­sün­ket és hét­köz­nap­ja­in­kat az Úr Jé­zus Krisz­tus­ban!

Gáncs Pé­ter