Va­jon ho­gyan ér­he­ti el egy kö­zép­is­ko­lai hit­tan­ta­nár a mai tár­sa­da­lom­ban, hogy mon­dan­dó­ját a ka­masz­ko­rú di­á­kok ne tart­sák pusz­tá­ba ki­ál­tott szó­nak? Papp Esz­tert is ez a kér­dés fog­lal­koz­tat­ta, ami­kor egy hit­tan­órán hir­te­len meg­szü­le­tett ben­ne a fel­is­me­rés. Egy ne­mes vál­lal­ko­zás­ról és a „nagy­ko­rú­sí­tó” ha­gyo­mány ki­ala­ku­lá­sá­ról be­szél­get­tünk a re­for­má­tus hit­ok­ta­tó­val.

– Me­lyek vol­tak éle­té­nek fon­tos ál­lo­má­sai?

– Har­minc éve va­gyok a pe­da­gó­gu­si pá­lyán. Elő­ször óvó­nő­ként ta­pasz­tal­tam meg a gyer­me­kek őszin­te ra­gasz­ko­dá­sát, majd óvó­nő­kép­ző­sök­kel ked­vel­tet­tem meg mind­ezt a fő­is­ko­lán, ahol las­san­ként a hit­ok­ta­tás is be­ke­rül­he­tett a tan­anyag­ba. Re­for­má­tus lel­kész­gyer­mek­ként ez azért töl­tött el kü­lö­nö­sen jó ér­zés­sel, mert én még meg­él­tem azt, ami­kor az ef­fé­le szár­ma­zás nem járt elő­nyök­kel…

Teo­ló­gi­ai vég­zett­sé­gem­nek kö­szön­he­tő­en ké­sőbb a hit­ok­ta­tás lett a fő fel­ada­tom és mond­hat­ni hi­va­tá­som. To­vább­ra is több kor­osz­tályt ta­nít­ha­tok a leg­ér­zé­ke­nyebb lel­kü­le­tű kis­gyer­me­kek­től az egé­szen na­gyo­kig „ju­hász­boj­tár­ként”, ahogy Gyök­össy End­re mond­ja. Na­gyon ér­té­kes, ér­ző, ér­tel­mes és jó ne­ve­lés­ben ré­sze­sült gyer­me­ke­ket ta­ní­tok a De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ban és a Kál­vin Té­ri Re­for­má­tus Egy­ház­köz­ség gyü­le­ke­ze­ti hit­tan­órá­in, ami­ért csak kö­szö­ne­tet mond­ha­tok kol­lé­gá­im­nak, ve­ze­tő­im­nek és a szü­lők­nek.

– Ho­gyan jött az öt­let, hogy hát­rá­nyos hely­ze­tű gyer­me­ke­ket lá­to­gas­sa­nak meg bu­da­pes­ti di­á­kok­kal?

– Sok­szor ta­pasz­ta­lom azt, hogy a gyer­me­kek ké­ré­sén ke­resz­tül Is­ten szó­lít meg egy-egy fel­adat­ra. Így tör­tént ez a ti­ze­dik osz­tá­lyo­sok egy hit­tan­órá­ján is, ami­kor Pál apos­tol ko­rinthu­si le­ve­le­i­ről ta­nul­tunk, és az is­mert so­rok­hoz – a sze­re­tet him­nu­szá­hoz – ér­ve meg­kér­dez­tek, hogy mi ho­gyan tud­nánk mind­ezt a gya­kor­lat­ba át­ül­tet­ni.

Böj­te Csa­ba ne­vét min­den­ki is­mer­te már, és ak­kor, ezen a hit­tan­órán meg is szü­le­tett az el­ha­tá­ro­zás, hogy eze­ket az ár­vá­kat fog­juk meg­lá­to­gat­ni Dé­ván, és sze­re­te­tet, gon­dos­ko­dást és né­mi já­té­kot vi­szünk ne­kik.

– Ho­gyan zaj­lott a tá­bor? Mi­lyen ta­nul­sá­gai vol­tak az ott-tar­tóz­ko­dás­nak?

– Két al­ka­lom­mal vol­tunk az em­lí­tett he­lyen, ta­valy az­tán Szat­már­né­me­ti­be lá­to­gat­tunk. A cso­por­tot evan­gé­li­kus, ka­to­li­kus és re­for­má­tus ta­nu­lók al­kot­ták, hisz a ba­rá­tok, az osz­tály­tár­sak szí­ve­sen hív­ták egy­mást eb­be az úgy­mond nagy­ko­rú­sí­tó mun­ká­ba. A meg­élt ta­pasz­ta­la­tok ál­tal min­den­ki meg­vál­to­zott egy ki­csit. A di­á­kok össze tud­ták ha­son­lí­ta­ni sa­ját éle­tü­ket azok­nak a gye­re­kek­nek a sor­sá­val, akik­kel ott ta­lál­koz­tak. Min­den­ki meg­ta­nult ön­zet­le­nül és fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve ad­ni és dol­goz­ni.

A ta­nu­ló­ink reg­gel­től es­tig a gyer­me­kek­kel fog­lal­koz­tak. Ha kel­lett, tisz­tá­ba tet­ték őket, ha kel­lett, me­sét mond­tak, vagy für­det­ték őket. Olya­nok is vol­tak, aki­ket ott­lé­tünk alatt hoz­tak be, mert szü­le­i­ket elveszítették au­tó­bal­eset­ben. Szem­ta­núi vol­tunk an­nak, hogy ezek a gyer­me­kek at­tól a nap­tól kezd­ve örök la­kók lesz­nek itt. Mi­lyen meg­ren­dí­tő is volt, mi­kor a há­rom ki­csi ár­va haj­nal­ban mel­let­tünk ke­res­te any­ja me­leg­sé­gét…

Ami­kor a só­bá­nyá­ba vit­tem a di­á­ko­kat ki­rán­dul­ni, csak úgy vol­tak haj­lan­dó­ak le­men­ni, ha a sa­ját zseb­pén­zü­kön az ár­vá­kat is le­vi­het­ték. Alig pi­hen­tek, és még az út­ra cso­ma­golt ki­csi fi­nom­sá­ga­i­kat is meg­osz­tot­ták ve­lük. Még­is a leg­több, amit ad­hat­tak, a sze­re­tet volt. Ha ezek­nek a di­á­kok­nak a szü­le­ik lát­ták vol­na egy rej­tett ab­la­kon ke­resz­tül, hogy mit dol­goz­tak gyer­me­ke­ik ön­ként, ön­zet­len mó­don, ak­kor va­ló­szí­nű­leg nem is is­mer­tek vol­na rá­juk. En­nek a lát­vá­nya volt a fi­zet­sé­günk: jó­ma­ga­mé és a kí­sé­rő ta­ná­ro­ké, akik egyéb­ként ren­ge­te­get se­gí­tet­tek a szer­ve­zés­ben és a gyűj­tés­ben.

Mi a 12. osz­tály­ban eti­ka­órán új­ra­ér­té­kel­jük a lá­tot­ta­kat és ta­pasz­tal­ta­kat, és azt hi­szem, hogy ezek az órák igen hi­te­le­sen és tár­gyi­la­go­san se­gí­te­nek az adott té­mák fel­dol­go­zá­sá­ban.

– Van-e terv a foly­ta­tás­ra? Ha igen, mi­képp?

– Idén Magyarországon ma­ra­dunk, a ha­tár­hoz kö­ze­li Gyan­té­ra ké­szü­lünk, ahol hát­rá­nyos hely­ze­tű gyer­me­ke­ket lá­to­ga­tunk meg. A szer­ve­zést is el­kezd­jük las­san. Ezt a tá­bort is épí­tő jel­le­gű­nek és ne­ve­lői cél­za­tú­nak ter­vez­zük ugyan­úgy, mint az ed­di­gi­e­ket. Re­mé­lem, hogy ezek a di­á­kok is ked­ves mun­ka­tár­sai lesz­nek majd Is­ten­nek, bár­ho­vá ke­rül­nek az élet­ben, akik meg­ta­nul­ják a gya­kor­lat­ban, hogy „a sze­re­tet nagy­lel­kű, jó­sá­gos, a sze­re­tet nem irigy­ke­dik, nem kér­ke­dik”, úgy, aho­gyan azt Pál apos­tol ta­nít­ja ne­künk a Ko­rint­hus­be­li­ek­hez írott le­ve­lé­ben.

Szűcs Pet­ra