La­punk ha­sáb­ja­in im­már ha­gyo­mány, hogy be­szá­mo­lunk az Eu­ró­pai Ma­gyar Evan­gé­li­u­mi If­jú­sá­gi Kon­fe­ren­cia (EME­IK) nagy­he­ti kon­fe­ren­ci­á­já­ról. A ta­lál­ko­zó­nak hosszú idő óta a né­met­or­szá­gi Holz­ha­us­en misszi­ói köz­pont­ja ad ott­hont. Az aláb­bi­ak­ban egy fi­a­ta­los, egy­szer­s­mind hí­vő lel­kü­le­tű, len­dü­le­tes, min­den ízé­ben szub­jek­tív él­mény­be­szá­mo­lót ol­vas­ha­tunk az idei al­ka­lom­ról egy Po­zsony­ban élő test­vé­rünk tol­lá­ból.

Az egyik ba­rát­nőm­mel, Jú­li­á­val kö­zö­sen vet­tem részt az EME­IK 2010-es kon­fe­ren­ci­á­ján Holz­ha­u­s­en­ben. Én elő­ször, ő meg ta­lán ti­zen­ne­gye­dik al­ka­lom­mal. Gon­dol­tam már ko­ráb­ban, hogy egy­szer el­men­nék. Idén ke­rült rá sor, de hogy őszin­te le­gyek, azért, mert az Úr már há­rom he­te min­den imád­ko­zás al­kal­má­val, az­tán már na­pon­ta több­ször is mond­ta, hogy men­jek. Min­den fé­lel­mem el­le­né­re (be fog­nak-e fo­gad­ni, be tu­dok-e il­lesz­ked­ni?) csak „be­ad­tam a de­re­kam”, s jól tet­tem, hisz az Úr min­dig job­ban tud­ja… Nem­hi­á­ba tart­ja ő élet­ben im­már öt­ven­egye­dik éve ezt a kon­fe­ren­ci­át, aho­va egész ge­ne­rá­ci­ók jár­nak: nagy­szü­lők, uno­kák és fi­a­tal fel­nőt­tek is.

Szó­val je­lent­kez­tem, Jú­lia ba­rát­nőm nagy örö­mé­re. An­nak el­le­né­re, hogy már több tu­cat­nyi­szor hal­lot­tam, hogy mi­lyen jó a ta­lál­ko­zó, Jú­lia so­sem tud­ta meg­fo­gal­maz­ni, mi­ért is annyi­ra. Most már tu­dom, és azt is, mi­ért olyan ne­héz meg­fo­gal­maz­ni. Min­den­eset­re fél­na­pon­ta vál­to­zott a vé­le­mé­nyem. Olyan volt, mint egy jó film, amely­re még alud­ni kell pá­rat, hogy meg­ér­jen és ki­ala­kul­jon va­la­mi vég­ső kép, s ez pe­dig a kö­vet­ke­ző.

Mi fél nap­pal ké­sőbb, a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­let­re ér­kez­tünk. Ami meg­le­pett, az az át­lag­élet­kor volt. Ki­de­rült, hogy ott van­nak az az­nap vég­ző­dő pres­bi­te­ri kon­fe­ren­cia részt­ve­vői. No de ha az összes idő­sebb el­megy, ak­kor alig ma­ra­dunk pá­ran, gon­dol­tam. S még­is ez volt az a pont, ahol a kon­fe­ren­cia ne­kem a leg­töb­bet ad­ta. Igaz, hogy el­ment a fe­le tár­sa­ság, s így az át­lag­élet­kor je­len­tő­sen „ja­vult”, de még így sem lett hu­szon­va­la­mennyi. A fi­a­ta­los len­dü­let, a részt­ve­vők hoz­zá­ál­lá­sa, éle­te azon­ban si­mán „le­pi­pál­ja” a ti­zen­éve­se­két, s hogy mi­ért?

Rit­kán, na­gyon rit­kán él­vez­he­tem olyan em­be­rek tár­sa­sá­gát, akik már nem évek, ha­nem év­ti­ze­dek óta az Úr­ral jár­nak. Meg-meg­újul­nak az ő Lel­ke sze­rint, te­hát fi­a­ta­lok. A sok ne­héz­ség és kí­sér­tés meg­edzet­te őket, te­hát ru­gal­ma­sak, ki­pró­bál­tak. Gyü­möl­csö­ket hoz­tak és hoz­nak, te­hát nyi­tot­tak és ter­mők, mer­nek és tud­nak ad­ni. Va­la­hogy te­le van­nak re­mény­ség­gel (no meg bé­ké­vel és öröm­mel), ami en­gem is meg­szé­gye­nít­het­ne.

A hi­te­les elő­adók, len­dü­le­tes prog­ram (amely a pi­he­nés­nek is ad he­lyet), em­be­rek, akik együtt akar­nak len­ni, és ki­hasz­nál­ják az időt, de még­sem fe­szí­tik túl (ho­gyan is csi­nál­ják? én is így sze­ret­ném!), nyi­tott tár­sa­ság, tar­tal­mas és ér­de­kes be­szél­ge­té­sek, élet­ízű- és sza­gú bi­zony­ság­té­te­lek mind a fen­ti be­nyo­má­so­mat erő­sí­tet­ték.

Így az­tán a na­gyon ala­pos és mély­re­ha­tó bib­lia­ta­nul­má­nyo­zás Fe­ke­te Ká­roly ve­ze­té­sé­vel, Pin­tér Kar­csi bá­csi sok-sok sze­re­tet­tel és ta­pasz­ta­lat­tal te­li­tűz­delt elő­adá­sa (ha mi nem nyolc­van, ha­nem fe­le­annyi idő­sen annyi­ra össze­sze­det­ten és szó­ra­koz­ta­tó­an tud­nánk be­szél­ni!), az iro­dal­mi est (mennyi gyö­nyö­rű, té­má­hoz il­lő vers és no­vel­la!), az if­jú­sá­gi est (mennyi öt­let, be­le­élés és ne­ve­tés), az ár­ve­rés (jó öt­let, mi is csi­nál­hat­nánk) csak úgy­mond hab volt a tor­tán. Pe­dig ez volt a hi­va­ta­los prog­ram. Még va­la­mi: a Ber­ke­si Sán­dor ve­zet­te kó­rus ak­ko­ra ze­nei él­ményt adott, hogy ne­kem hi­he­tet­len volt, mi­ként le­het va­la­mi ennyi­re szép…

A vi­gí­lia pén­tek es­te: min­den ke­resz­tény em­ber­nek azt kí­vá­nom, hogy éle­té­ben leg­alább egy­szer, de in­kább sok­szor így él­je meg a hús­vét va­ló­sá­gát, lel­ki­sé­gét, mély­sé­gét, azt, amit va­ló­ban je­lent. Ez volt az egész al­ka­lom csúcs­pont­ja.

Egy­va­la­mi volt, ami ne­ga­tí­van érin­tett: a sok­fé­le-faj­ta étel, bő­sé­ges kí­ná­lat, svéd­asz­ta­los meg­ol­dás nö­vel­te a de­rék­bő­sé­ge­met. Azt hi­szem, van ho­va nö­ve­ked­nem a kí­sér­tés­nek va­ló el­len­ál­lás­ban…

Et­től az egy­től el­te­kint­ve most már ér­tem, mi­ért tud­ja már most Jú­lia meg so­kan má­sok, hol töl­tik 2011-ben a nagy­he­tet. Önök tud­ják, hogy hol töl­tik?

Do­bai Jú­lia