„Va­la­hány­szor min­den la­kó / Egy­szer­re só­hajt, / A bér­ház föl­emel­ke­dik, / Mint egy ki­vi­lá­gí­tott lég­ha­jó, / Csak­hogy egy­szer­re so­ha­sem / Só­hajt min­den la­kó, / Ezért nem emel­ke­dik föl a bér­ház, / Mint egy ki­vi­lá­gí­tott lég­ha­jó” – ír­ja Gör­gey Gá­bor Nincs kö­zös aka­rat cí­mű ver­sé­ben.

A mi or­szá­gunk is sok­szor olyan, mint ez a bér­ház. Nincs össze­fo­gás. Még só­haj­ta­ni sem tu­dunk egy­szer­re. Pe­dig fel­emel­ked­het­nénk. Né­meth Lász­ló­val szól­va „emel­ke­dő nem­zet” le­het­nénk. Vagy Illyés Gyu­la me­ta­fo­rá­já­val a „ha­za a ma­gas­ban” le­het­ne a mi­énk.

Ta­lán csak ki­vé­te­les tör­té­nel­mi pil­la­na­tok­ban volt pél­da er­re az össze­fo­gás­ra. Mond­juk 1956-ban és 1989-ben. Ak­kor mint­ha fel­emel­ke­dett vol­na ez a bi­zo­nyos bér­ház, ha nem is mint egy lég­ha­jó, de leg­alább mint egy pa­pír­re­pü­lő…

S ak­kor még nem szól­tam ar­ról, hogy bi­zony az egy­ház­ban, egy­há­zak­ban sem na­gyon tu­dunk egy­szer­re só­haj­ta­ni. Bi­zony, hi­ány­zik az össze­fo­gás. Emel­ke­dés he­lyett jó­sze­ré­vel azt él­jük át, hogy le­fe­lé húz­nak a gon­dok.

A 133. zsol­tár­ban így ol­vas­suk: „Ó, mily szép és mily gyö­nyö­rű­sé­ges, ha a test­vé­rek egyet­ér­tés­ben él­nek! Olyan ez, mint mi­kor a drá­ga olaj a fej­ről le­csor­dul a sza­káll­ra…. Olyan, mint a Her­món har­mat­ja, amely le­száll a Si­on he­gyé­re. Csak oda küld az Úr ál­dást és éle­tet min­den­kor.”

A zsol­tár­hoz ha­son­ló­an Jé­zus is az egyet­ér­tés és az össze­fo­gás fon­tos­sá­gá­ról szól: „Bi­zony, mon­dom nék­tek azt is, hogy ha kö­zü­le­tek ket­ten egyet­ér­te­nek a föl­dön mind­ab­ban, amit kér­nek, azt mind meg­ad­ja ne­kik az én mennyei Atyám. Mert ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek az én ne­vem­ben: ott va­gyok kö­zöt­tük.” (Mt 18,19–20) Jé­zus itt egy­ál­ta­lán nem ma­xi­ma­lis­ta. Nem mil­li­ók össze­fo­gá­sá­ról szól, mint sok moz­gal­mi ének, ha­nem csak két em­ber egyet­ér­té­sé­ről, ket­tő vagy há­rom kö­zös­sé­gé­ről.

Az evan­gé­li­um ere­de­ti szö­ve­gé­ben sze­rep­lő „egyet­ért” ki­fe­je­zés gö­rö­gül úgy hang­zik, hogy szümp­hó­neó. Vagy­is Jé­zus al­ter­na­tí­va elé ál­lít min­ket, hogy a szim­fó­nia vagy a ka­ko­fó­nia, az­az az össz­hang vagy a hang­za­var je­gyé­ben élünk-e. A ka­ko­fó­nia eb­ben az össze­füg­gés­ben ilyes­mit je­lent­het: rossz hang­zás, ha­mis­ság, ci­va­ko­dás, egyet nem ér­tés, pár­tos­ko­dás.

A ma­gyar tör­té­ne­lem­ben szá­mos je­lét lát­hat­tuk e ka­ko­fó­ni­á­nak, rossz hang­zás­nak, ci­va­ko­dás­nak. Sok­szor hi­ány­zott a kö­zös aka­rat, az össze­fo­gás. A mo­há­csi vész utá­ni idők­ben ír­ta je­len­té­sé­ben a pá­pai kö­vet: „Ha Ma­gyar­or­szá­got há­rom fo­rint árán ki le­het­ne men­te­ni a ve­szé­lyek ör­vé­nyé­ből, nem akad­na há­rom em­ber, aki ezt az ál­do­za­tot meg­hoz­ná.”

Ta­lán nem kell min­dig így len­nie. Még meg­hall­hat­ja nem­ze­tünk a zsol­tár in­tel­mét: „Ó, mily szép és gyö­nyö­rű­sé­ges, ha a test­vé­rek egyet­ér­tés­ben él­nek”, ta­lán ér­vé­nye­sül kö­zöt­tünk is Jé­zus sza­va: „…ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek az én ne­vem­ben: ott va­gyok kö­zöt­tük.”

Ez a re­mé­nyem egy­há­za­ink­kal és nem­ze­tünk­kel kap­cso­lat­ban is. Ta­lán lesz, még­is­csak lesz kö­zös aka­rat. Ta­lán meg­tör­té­nik a cso­da, és ké­pes min­den la­kó egy­szer­re só­haj­ta­ni, és fel­emel­ke­dik a bér­ház, mint egy ki­vi­lá­gí­tott lég­ha­jó.

Fa­bi­ny Ta­más