Az élet ke­nye­re

„Két em­ber ment fel a temp­lom­ba imád­koz­ni: az egyik fa­ri­ze­us, a má­sik vám­sze­dő. A fa­ri­ze­us meg­állt, és így imád­ko­zott ma­gá­ban: Is­ten, há­lát adok ne­ked, hogy nem va­gyok olyan, mint a töb­bi em­ber: rab­ló, go­nosz, pa­ráz­na, vagy mint ez a vám­sze­dő is. Böj­tö­lök két­szer egy hé­ten, ti­ze­det adok min­den­ből, amit szer­zek. A vám­sze­dő pe­dig tá­vol áll­va még sze­mét sem akar­ta az ég­re emel­ni, ha­nem a mel­lét ver­ve így szólt: Is­ten, légy ir­gal­mas ne­kem, bű­nös­nek.” (Lk 18,9–14)

Hi­deg van. Fá­zom. Az em­ber fá­zik no­vem­ber­ben. De el­ső­sor­ban nem a hi­deg­től, ha­nem az őszin­te­ség­től. Egyéb­ként én ál­ta­lá­ban fá­zom a temp­lo­mok­ban. A leg­több he­lyen em­ber­te­len hi­deg van.

A temp­lo­mok több­sé­ge hi­deg, s nem pusz­tán hi­deg. Em­ber­te­len hi­deg. Annyi­ra hi­deg, hogy több­ször meg­esett, hogy szin­te meg­sza­kadt a szí­vem az ott ülő idős em­be­rek és uno­ká­ik di­der­gé­se lát­tán.

Igen. Di­de­reg­ve ül­tek ott, mint akik bűn­hőd­nek a dön­té­sük mi­att, hogy a temp­lo­mi is­ten­tisz­te­le­tet vá­lasz­tot­ták az ott­hon me­le­gé­ben, a ka­ros­szék ké­nyel­mé­ben „fo­gyaszt­ha­tó” té­vé­mű­sor­ral szem­­ben.

Fá­zom be­men­ni olyan hely­re, ahol az őszin­te­ség rit­ka ven­dég. Ar­ra az őszin­te­ség­re gon­do­lok, ami­kor va­la­ki a sa­ját sza­va­i­val, mai nyel­ven, úgy ír­ja kö­rül azt, amit gon­dol, és ami­ben hisz, hogy ab­ból az jön át, hogy ő tény­leg úgy gon­dol­ja, tény­leg úgy hi­szi, ahogy mond­ja.

Egy­ál­ta­lán, ő hisz ab­ban, amit mond. Őszin­tén. Nem be­búj­va más em­be­rek val­lá­sos frá­zi­sai mö­gé, nem meg­fe­lel­ve más em­be­rek egy­há­zi el­vá­rá­sa­i­nak, ha­nem őszin­tén. Az őszin­te­sé­get tisz­tán lá­tó élő Is­ten szí­ne előtt.

Őszin­tén. Nem má­sok­hoz mér­ve a val­lá­sos­sá­got, mint ahogy a fa­ri­ze­us tet­te. Nem az­zal a tel­je­sen el­té­vedt fel­fo­gás­sal, hogy én, a teo­ló­gus­hall­ga­tó, én, a lel­kész más va­gyok, mint a töb­bi em­ber; vagy ahogy Ká­ro­li for­dí­tot­ta a fa­ri­ze­u­si imád­sá­got: „nem va­gyok olyan, mint egyéb em­be­rek”. Nem.

A val­lá­si gőg, a kép­mu­ta­tó fa­ri­ze­u­si be­ál­lí­tott­ság, a csak ki­fe­lé lát­szó val­lá­sos élet amo­lyan ha­zu­dós já­ték, hi­szen mind Is­ten­, mind az em­be­rek, a köz­vé­le­mény irá­nyá­ban ha­zug­sá­go­kon alap­szik.

A pél­dá­zat már kö­zel két­ezer éves. Kö­zel két­ezer éve ol­vas­hat­juk az iz­ra­e­li val­lá­si és pol­gá­ri tár­sa­da­lom két szél­ső­sé­ges cso­port­já­nak egy-egy kép­vi­se­lő­jé­ről szó­ló jé­zu­si pa­ra­bo­lát. Azt a pa­ra­bo­lát, amely­ről Su­lyok Im­re is írt egy kó­rus­mű­vet, és amely kó­rus­mű vé­gén azt a kér­dést te­szi fel a ze­ne­szer­ző: a ket­tő kö­zül én me­lyik va­gyok?

A ka­kas meg­szó­lal. Ab­ban a pil­la­nat­ban, hogy az em­ber ki­mond­ja: „én, az alá­za­tos”, „én, a hí­vő”, én, én, én. Ego. Ek­kor szó­lal meg a ka­kas. És ek­kor meg­re­meg a lé­lek e hang hal­la­tán. Mert – Má­rai sza­va­i­val él­ve – „no­vem­ber­ben nem­csak bő­rünk ér­zé­keny, ha­nem lel­künk is”.

És ha vég­re nem ma­gunk­kal len­nénk el­fog­lal­va, ha vég­re őszin­tén ma­gunk­ba mer­nénk néz­ni, és vég­re fi­gyel­nénk a jé­zu­si szó­ra, ak­kor vég­re ész­re­ven­nénk, hogy va­la­ki üres kéz­zel, de te­le bi­za­lom­mal, nem má­sok­hoz mér­ve ma­gát, alá­za­to­san kö­nyö­rög: „Is­ten, légy ir­gal­mas ne­kem, bű­nös­nek.”

Hi­deg van. Fá­zom. Az em­ber fá­zik no­vem­ber­ben. De el­ső­sor­ban nem a hi­deg­től, ha­nem az őszin­te­ség­től. Ámen.

Gáncs Ta­más Forrás: csipetnyiso.hu