Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2004
- 11
- Az istentisztelet megújulásának nagy korszakai VI.
Egyéb
Az istentisztelet megújulásának nagy korszakai VI.
Az 1963-as és az 1985-ös Agenda (Az új liturgia-tervezet elé 11.)
A második világháború, majd az azt követő évek feledtetni ugyan nem tudták, de gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy az előző, istentiszteleti életünk szempontjából nagyon izgalmas és ígéretes kezdeményezések folytatódjanak és beérjenek. A külső körülmények és a belső elesettség következményei együtt jelentkeztek. Gyülekezeteink egyre inkább puszta létükért küzdöttek, különösen is az ország bizonyos részein.
A szervezett iskolai hitoktatás és az ifjúsági munka megszűnt. Az egyházi élet a templomba szorult. Ott meg a megélhetés miatt választásra kényszerített kántortanító helyére jószándékú, de zömében képzetlen, sokszor csak a dallamot két ujjal játszó kisegítők kerültek. Első segédlelkészi helyemen, 1953-ban azt a 62 oldalas füzetet köttettem be, amely „Liturgikus rend –Lelkészi szolgálat” címmel az evangélikus egyház istentiszteleti szolgálatát testesítette meg. Amikor egy 1954-es vagy 1955-ös segédlelkészi konferencián előkerült a liturgia kérdése, a püspöki válasz így hangzott: „Nincs hozzá patinánk!” Ez a válasz ugyan elviselhetőbb volt, mint amikor, pár évvel előtte, valaki a „degenerált egyház” ismertetőjelének minősítette a liturgiát, de lényegében ugyanazt jelentette: minden marad az 1936-ban bevezetett istentiszteleti rendtartás szerint.
Tíz év múltán, 1963-ban mégis megjelenik az új Agenda. Előszava, amelyet az akkori két kerület püspöke szignált, a „Magyarországi Evangélikus Keresztyén Egyház első egyetemes Agendájaként” adja a lelkészek kezébe, hangsúlyozva, hogy ez az Agenda nem magánkezdeményezés eredménye, hanem a püspökök által 1956 tavaszán tett kezdeményezés nyomán az Ének- és Liturgiaügyi Bizottság tagjai, a teológiai akadémia több tanára, a lelkészi munkaközösségek, részben megszakítás nélkül, részben alkalmanként foglalkoztak az Agenda anyagának megírásával, összegyűjtésével és elrendezésével. Lényeges formai változást nem hoz: a meglévőt kívánja teológiai és irodalmi szempontból értékes anyaggal megtölteni. Ahol pedig az általános szokásnál liturgia van használatban, ott nem akar szegényíteni, de meg akarja szüntetni az egyénieskedést. Háromféle rendet közöl: énekverseset, amely az 1936-os rend továbbfejlesztése, a rövidítettet, az időhiányban szenvedő lelkész és a szórványhelyzetben élők számára, a liturgikus rendet pedig az egységes rendnél gazdagabb liturgikus rendet használó gyülekezetek számára. Úgy tudjuk, hogy a munka igazi „motorja” és a szerkesztő Prőhle Károly szándéka más volt: a liturgikus rendet kívánta volna a sor elejére tenni. Ez a szándék egyházpolitikai mesterkedések miatt nem valósulhatott meg, a liturgikus rend a függelékbe szorult, és ott is maradt a jelzett egyházi és egyházpolitikai szempontok miatt.
Mindezek ellenére korszakos jelentősége van ennek az Agendá-nak. Valóban rendet teremt: a latinul is jelzett tagozódás, az ordinárium pontjai alá valóban a megfelelő szöveg kerül. A beveze-tő zsoltár valóban zsoltár, és nem csupán egyetlen versecske vagy csak a zsoltár keretverse. Sajnos, egybeolvad a bűnvallás és a Kyrie (Uram irgalmazz), a kegyelmi ige és a Gloria (Dicsőség). A Credo (Hitvallás) a lekció (olvasmány) után következik. Mindezeknél jelentősebb, hogy a szentségi részben elkezdődik az „evangélikus kánon”, a nagy eucharisztikus imádság helyreállítása a prefációval, a gyülekezet énekelte Sanctus-szal (Szent, szent, szent…) és a szereztetési igéket megelőző imádsággal. – Sokáig szenvedjük még annak a kínját, hogy a szerkesztő professzor szándékát kisiklatták. Ez az 1963-as Agenda lényegében a Raffay-rend életét hosszabbította meg.
Az 1985-ös Agenda-revízió úgy közli a háromféle rendet, hogy a liturgikus rend kiszabadul a „függelék” kalodájából. Bevezetésé-nek két feltétele van: a lelkész zenei alkalmassága és a gyülekezet előkészítése.
Az úrvacsorai rész gazdagodik a prefációt megelőző lelkész-gyülekezet „párbeszéddel”, a szereztetési igéket megelőző imádság epiklézis (Szentlelket hívó) jellegével és a szereztetési igéket köve-tő, Jézus halálát, feltámadását és eljövetelét hirdető imádsággal, az elbocsátás zseniális kibontásával.
Tovább gazdagodtak azok a teológiai és gyakorlati téren eddig példátlan bevezetések, amelyekből, ha figyeltünk volna rájuk, hallatlanul sok segítséget kaphattunk volna a bevezetéshez, vagy ismertetéshez, a tanításról nem is szólva. A „mindennapi istentiszteletek” mondható vagy énekelhető rendje pedig segíthette volna Ittzés Mihály reménységének a megvalósulását: az ún. mellékistentiszteletek rendjének segítségével eljutni a főistentisztelet evangélikus rendjéig.
Közel húsz év állt a rendelkezésünkre. Ennek a nagyobbik része már lazuló szorítások, majd a belső és külső szabadság idején. Alig-alig éltünk a lehetőségekkel. Sem a tanításban, sem a megismertetésben nem tettük meg a lehetséges lépéseket. A könnyebb utat választottuk, maradtunk a megszokottnál. Idegenné lett, ami pedig a mienk. Ennek a terhét nyögjük ma.
Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)
Regionális hozzárendelés:
Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség
|