Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Visszhang

Hozzászólás a cikkhez

Azon kiválasztott egyik próbagyülekezet tagja vagyok, ahol már ez év eleje óta a tervezendő új rend szerint folynak a főistentiszteletek. Néhány alkalommal lektori szolgálatot is végeztem, és emellett sok laikus véleménnyel is találkoztam. A „nekem tetszik”-től a „teljesen mindegy, de nem értem miért kell”-en át a „többé be nem teszem a lábam a templomba, ha bevezetik”-ig igen színes a paletta a véleményeket tekintve. Vannak olyan laikusok is, akik teológiai szempontból (!) nem tudják elfogadni a változásokat. Mivel nem vagyok teológus, és az ilyen kérdésekben nem vagyok oly mértékben otthon, hogy érdemben vitatkozni tudjak, inkább az érzelmek felől szeretném megközelíteni a kérdést.

Megértem a szakértők magyarázatát, hogy az ellenreformáció, a kommunista diktatúra és egyéb külső körülmények kényszerítették a magyarországi evangélikus egyházat abba az utcába, ahol most van, hogy ez az egyház már nem igazán „lutheri”, hiszen maga Luther is inkább katolikus volt, mint mai értelemben vett evangélikus. De az ész és a szív nem mindenkinél áll közel egymáshoz. Sokak számára sajnos a megszokás nagyobb úr. Kb. két éve egy bibliaórai alkalmon ezekről a kérdésekről volt szó, mikor a testvérek hosszan kezdték sorolni, miért és hogyan rabjai – szerintük – a római katolikusok a szokásaiknak, kezdve a „szent hagyomány" kötöttségeitől a mindennapokba beszűrődő babonaságokig. Kevesen hitték volna akkor, hogy mi épp úgy rabjai vagyunk a saját hagyományainknak, megszokásainknak, csak alkalom kell, hogy kiderüljön. Én hiszem, hogy a reformot kidolgozók és szükségességét hangoztatók tisztában vannak azzal, hogy most sokan úgy érezhetik magukat, mintha azt tudták volna meg, hogy gyermeküket elcserélték a születésükkor, és eddig egy „elcserélt gyereket szerettek”. A sajátjukkal szembesülve pedig egy idegent látnak, akihez érzelmileg semmi közük. Zavarodottságukban még lázadnak is a gondolat ellen, hogy egyáltalán az övék-e. De tetszik vagy sem, ezentúl nem élhet egyikünk sem úgy, mintha nem történt volna semmi, nem tudo-mást venni a tényekről nem lehet! Elgondolkodtató, hogy valójában milyen helyet foglal el annak a szívében Jézus Krisztus, aki kijelenti, hogy inkább nem megy templomba, ha nem az eddig megszokott rend szerint zajlik az istentisztelet. Tulajdonképpen mi vagy ki számít annak, akinek teológusok, lelkészek (vagyis szakértők) megmondják: nem jó úton haladsz testvérem, de ők egy vállrándítással elintézik, mondván „mondhatsz, amit akarsz, nekem apám, nagyapám és mindenki így „hitt”, én ezen nem fogok változtatni, ha törik, ha szakad”? Nem ez történt-e Jézus korában is? Nem küldték-e inkább őt keresztre, minthogy elgondolkozzanak azon, amit mondott? Egyszer hallottam, hogy a keresztyén ember körülbástyázott életébe a sátán ott lép be, ahol a legalacsonyabb a kerítés. Ne hagyjuk, hagy elbizakodottságunk, sértődöttségünk, saját megszokásaink bilincseiben való vergődésünk legyen ez az „alacsony kerítés”. Én nem hiszem azt, hogy teológusaink, egyházi vezetőink szeretetlenek, hozzá nem értők és akarnokok, mert egy „felesleges rekatolizációt” ránk akarnak „kényszeríteni". Fogadjuk szívünkbe Jézust, és úgy gondolkodjunk el újra. Az igazság az, hogy először én is hasonlóan éreztem, mikor még csak az előzetes híreszteléseket hallottam, de még semmit nem tudtam a dologról, mint ma azok, akikben ellenérzés van. Feleslegesnek, idegennek gondoltam, elutasítóan álltam hozzá. Végül is úgy döntöttünk férjemmel, hogy értelmetlenség a dacolást választani, és – mint próbagyülekezeti tagok – talán segíthetünk is másoknak véleményünkkel. Így továbbra is minden héten elmegyünk templomba. Az új énekverses liturgiában visszaköszön a 17. liturgia egy-két eleme, amit mi férjemmel együtt örömmel fogadtunk, hiszen azt mi eddig is szerettük. A teljes „próbafüzetet” átnéztük tüzetesen, hogy melyik az a rész, ami nem összeegyeztethető hitünkkel, de nem találtunk ilyet. Az istentiszteleteket nem érezzük idegennek vagy kevésbé „felemelőnek” mint azelőtt, habár kétségtelen, hogy szokni kell a változásokat. Szerintünk a liturgia mikéntje teológiai kérdés, érzelmek alapján, miszerint szép-e, tetszik-e, nem lehet hozzáállni és ha valaki azért nem akar templomba menni, mert nem tetszik neki a liturgia, komoly hitbéli gondjai lehetnek. Nem gondoljuk, hogy mostantól katolikussá válhatunk, vagy hitünk megváltozna a bevezetett módosítások miatt. Azt tudjuk szeretettel ajánlani minden testvérünknek, hogy hittel és bizalommal fogadja majd a változásokat.

Tisztelettel dr. Ajtony Zsoltné gyülekezeti tag, Győr-Nádorváros

dr. Ajtony Zsoltné gyülekezeti tag, Győr-Nádorváros

Regionális hozzárendelés: Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::