Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Hozzászólás a cikkhez

Az utolsó (?) evangélikus (?) Kárpátalján. Eredetileg ezt a címet akartam adni az alábbi írásnak. Így is fogalmazhattam volna: Találkoztunk az „utolsó evangélikussal” Kárpátalján, de ő sem az volt... Valójában azonban sokkal többről van szó. Arról, hogy hogyan vezetett el minket Isten egy csalódástól a címben olvasható hálaadásig.

A történet azzal kezdődött, hogy az Úr a szívünkre helyezte a határon túl élő magyar hittestvéreink ügyét. Megszületett bennünk a gondolat, hogy szeretnénk találkozni velük, és amennyiben ez segítséget jelent nekik, magyar nyelvű hittankönyvekkel megajándékozni őket. Az első utunk Kárpátaljára vezetett. Tudtunk arról, hogy Munkácson és Ungváron volt evangélikus templom, és éltek ott evangélikus hittestvérek is. Szívszorító érzés volt ott állni a munkácsi – volt – evangélikus templom előtt. A felújított templomból, amihez azóta hozzáépítettek, nagy erővel áradt az Istent magasztaló énekszó. A baptista gyülekezet éneke. Ukrán nyelven... Az ungvári templomról megtud-tuk, hogy azt egy ukrán pünkösdista közös-ségnek adta át az evangélikus egyház. Ha már templomot nem is, de hittestvéreket biztosan fogunk találni – gondoltuk. Kide-rült, hogy Munkácson van még talán 3-4 család, ahol a nagyszülők még evangéliku-sok voltak, de az unokák már nem igen tudják, hogy az mit jelent, ők már reformátusok. Valakitől megkaptuk egy ungvári család címét. Talán ők az utolsó evangélikusok, akiket megkereshetnénk. Az édesapa, ill. a nagyapa evangélikus lelkész volt. Csak az unokájával találkozhattunk, az egykori lelkész fia éppen Magyarországon járt. Kicsit megilletődve hallgatta szavainkat arról, hogy magyar evangélikus hittestvéreket keresünk. Az „Erős vár a mi Istenünk” köszöntés zavarba ejtette, megvallotta, hogy ezt még soha nem hallotta. Mintegy mentegetőzve hozzátette, hogy őt a nehéz időkben tulajdonképpen egy katolikus pap keresztelte meg... A Vereckei hágó felé haladva, ahol már csak ukrán szót hallottunk, már nem is evan-gélikusokat, hanem magyar nyelvű hittestvéreket kerestünk. Találomra indultunk Szojva felé, amiről azt hallottuk, hogy ott egy kicsi református gyülekezet óvodát is működtet, és ahol két nyelven, magyarul is folynak a foglalkozások. Éppen egy lelkészgyűlés közepébe csöppentünk, ahol nagy örömmel fogadták látogatásunkat. Ezek az Ungi egyházmegyéhez tartozó gyülekezetek már túl messze vannak a határtól, ezért kevesebb kapcsolatuk van Magyarországgal, ritkábban kapnak segítséget. A lelkészek közül ketten is elmondták, hogy nemrégen temették el az utolsó evangélikust, aki gyülekezetükhöz tartozott... Bizonyára sok oka van annak, hogy Kárpátaljáról eltűntek az evangélikusok. Ezt egyetlen út benyomásai, élményei alapján lehetetlen felmérni. Talán nem is az az ungvári fiatalember az „utolsó evangélikus”, akivel találkoztunk. Lehet, hogy vannak még néhányan, akikhez most nem sikerült eljutnunk. Nekem mindenesetre az a megrázó élmény jutott eszembe, amikor egy Everettben (USA) tartott istentiszteleten a lelkész elmondta, hogy a szomszédos evangélikus gyülekezet megszűnik, kénytelenek a templomot eladni, s a gyülekezet tagjainak más gyülekezetekben kell új lelki otthont keresni maguknak. Egy biztos: lehetetlen meg nem hallanunk a figyelmeztetést ebből. Nem magától értődő az, hogy Magyarországon vannak még evangélikus templomaink, gyülekezete-ink! Ha Isten népe meg nem újul, elveszett. Ha egy egyház, egy gyülekezet az élő Krisztustól elszakad, nincs ami, aki megtartsa többé! Utunk során végig ott visszhangoztak szívünkben azok a szavak, amelyeket a munkácsi református vendégház folyosóján, egy tablón olvastunk: Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk. JSir 3,22. Sok csodát is láttunk a kárpátaljai magyar református gyülekezetek életében. Találomra álltunk meg egy Beregsom nevű kis faluban. Hamar előkerült a kulcs, a gondnok szívesen megmutatta nekünk a templomot. Közben két 10-12 év körüli cigánylány állt meg az ajtóban – bejönni nem mertek. Mikor odamentünk hozzájuk, egyikük megszólalt: „Maguk biztosan szeretik az Istent. Én is az Istennel akarok lenni, mert a sátán gonosz és gyötör és ilyenkor nagyon rossz nekem. de tudom, hogy Isten segít nekem...” Lehetetlen visszaadni a szavait, és azt, ahogyan elkezdte énekelni: „Tüzed, Uram Jézus, szítsd a szívemben... szorongat a sátán, de te velem vagy....” Csengő, tiszta hangja még onnan az ajtóból is betöltötte az egész templomot, szívből jövő éneke könnyeket csalt a szemünkbe. Akkor éreztünk először hasonlót, amikor a nagydobronyi cigány iskolában hallgattuk a gyerekek énekét: „Isten szereti a kis cigányt, minden gyermeket a föld színén...” Ezt az iskolát a református egyház hozta létre missziói céllal azoknak a gyerekeknek, akik nem tanultak meg írni-olvasni, mivel náluk nincs iskolakötelezettség. Az egykori evangélikus templomban most az ukrán baptisták dicsőítik Istent Munkácson. De ugyanebben a városban megnéztünk egy másik templomot is. A város szélén, a cigánytábor mellett, az egy-kori szemétlerakó helyén gyönyörű új templom épült, gondnoki lakással, gyülekezeti helyiségekkel. Cigánytemplom. Hétről hétre, bibliaórákon és istentiszteleteken megtelik az Isten háza, és hangzik az élő Isten dicsérete magyar nyelven. A református cigányok ajkáról. Mert Isten a kövekből is tud fiakat támasztani. S a kárpátaljai református egyház nemcsak él és szolgál gyülekezeteiben, hanem csodálatos missziót végez az ott élő cigányok között. Ha evangélikusokkal nem is találkoztunk Kárpátalján, megengedte Isten, hogy csodát lássunk. A legnagyobb csodát, ami csak létezik: a Szentlélek Isten hitet teremtő és megtartó művét. És ez az út újra szívünkbe véste azt, amit soha nem lenne szabad elfelejtenünk: Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk.

Dechertné Ferenczy Erzsébet (evang. lelkész, Lovászpatona)

Regionális hozzárendelés: Lovászpatonai Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::