Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Visszhang

A lutheri reformáció területén nem alakult ki első betűtől az utolsóig egységes istentiszteleti rend. Ennél a negatívumnál sokkal fontosabb az a tény, hogy mindenütt érvényesül a reformátori szándék az evangéliumhirdetés és az oltár szentsége liturgikus helyének rögzítésére és az úrvacsoráról szóló tanítás liturgikus kifejezésére. Ebben egység van, akár a wittenbergi városi templom 1525.

Szentháromság ü. u. 20. vasárnapján, akár a nürnbergi Szent Lőrinc-templom 1524-ben, vagy a magdeburgi dóm 1567. ádvent 1. vasárnapján tartott istentiszteletét tekintjük. Nemcsak evangélikus, hanem egyetemes keresztény liturgiatörténeti jelentősége van a korabeli, g y a k o r o l t istentiszteletek hiteles leírásának, a reformátorhoz érkezett liturgikus kérdésekre adott válaszainak, valamint saját liturgikus gyakorlatának. Magunkat szegényítjük, amikor általánosságokkal elégszünk meg az evangélikus istentisztelet történetéről szólva, és megfosztjuk magunkat a reformátori istentisztelet megbízható, névvel nevezhető tanúinak híradásaitól. Az evangélikus istentisztelet rendje azonban sem a reformáció hazájában, sem nálunk, sem bárhol Európában nem kapcsolódhatott közvetlenül a lutheri reformáció liturgiájához. Minden liturgikus megújulásnak legalább három nagy lelki-szellemi, teológiát és általános gondolkodásmódot, forma- és ízlésvilágot befolyásoló áramlattal szembeúszva kellett önazonosságára találnia. A teológiai orthodoxia, a pietizmus és a felvilágosodás racionalizmusa ez a hármas áramlat. Most természetesen csak az istentiszteletre vagy annak értelmezésére való hatásuk tekintetében foglalkozhatunk velük. Nem naptári dátummal meghatározható módon követik egymást. Legfeljebb hatásuk átütőbb bizonyos időszakokban. Részben egymásba folynak, képviselőikben sem vegytisztán jelentkeznek. Jellegzetességük egyenként is kimutatható, de hatásuk tulajdonképpen összegeződve jelentkezik liturgikus vonatkozásban. Orthodoxiának nevezzük azt a teológiai irányzatot, amely a Szentírással megegyező, tiszta, helyes keresztény tanítás képviseletét, megőrzését és más tanításokkal szemben való védelmezését tekinti szívügyének. Senki sem vonhatja kétségbe ennek az igénynek a jogosultságát. Milyen igazság az, ami nem érdemli az őrzést, nem méltó a védelmezésre? A lutheri istentiszteleti reform is az Újtestamentum Krisztus-igazán alapuló tanítást őrzi dramatizált, istentiszteleti rendben megélt formájában. Az orthodoxia azonban mindenek előtt rögzíteni akar. Van egy 1650-es kiadású, német nyelvű magyarázatos Bibliám, amely nyolc és fél, folio-oldalon, betűrendben 610 pontban rögzíti a keresztény tanítás fő tételeit. Látni is félelmetes ezt a tételrengeteget! Mintha a középkori skolasztika térne vissza evangélikus köntösben, amely mindent tud, mindent bizonyít, mindent rendszerez. Mintha a hit már nem annyira az eleven Krisztus iránti bizalmat, hanem inkább a mindentudást jelentené. Az igehirdetés dinamizmusát a tanítás lenyűgöző mozdíthatatlansága váltja fel. Nem hordozza az istentiszteletet, hanem rátelepszik. A lelkész tanítóvá, sokszor iskolamesterré, a szószék katedrává válik. A gyülekezet pedig, ha énekben is, felmondja a leckét. Minek ide liturgia? A pietizmus ellenhatásként, az ellenkező irányba lendül ki. Jót akar: az élő, személyesen megélt Krisztus-hitet teszi a központba. Isten és a lélek viszonya érdekli. A gyülekezetről, amelyben ez nehezen ellenőrizhető, a kis gyülekezetre, az „ecclesiola”-ra kerül a hangsúly. A hívő „én” a legfontosabb. Fontosabb a gyülekezetnél, amely a „mi” többesében beszél. A személyes imádság szava szentebb, mint a gyülekezet atyáktól örökölt imádsága, mert „személyesebb”. Ezt az intimitást szinte zavarja az istentisztelet nyilvánossága és a szentségek közös ünneplése. Ehhez az intimitáshoz képest a liturgia is zavaró tényező, nem pedig segítség. A pietizmus is – hasonlóan az orthodoxiához – kiemel valami valóban fontosat, de beilleszteni már nehezen tudja az istentiszteletbe. Nem ismeri a liturgikus, istentiszteleti „mi” igazi természetét. Ha merné, még a „mi atyánk”-at is privatizálná. Rengeteget köszönhetünk a pietizmusnak, de érthetetlen az istentisztelettel szembeni közömbössége, sokszor bizalmatlansága. Liturgikus vonatkozásában a felvilágosodás racionalizmusa nem igen érdemli meg, hogy az orthodoxia és a pietizmus vonalában essék szó róla. Ez a szellemi irányzat nem kiemel valamit az egész-ből, hanem rostál és rombol. Szerinte a kereszténységből annyi igaz, ami nem hull át a „józan ész” rostáján. Nem egyszerűen liturgia-ellenes, hanem szinte „vallásos” buzgalommal hirdet harcot minden ellen, hogy következetesen végigvigye a „reformációt”, azaz kidobáljon minden „józan észen” felülit a kereszténység hajójából. Csak azt akarja megtartani, ami „hasznos” a jó állampolgár nevelésére. A templom hagyományos teréből, a jelképes térből jó akusztikájú terem lesz. Az egyházi esztendőt szétrobbantja, vagy átmodellezi nevelési programjához. Nagypéntek lesz a legnagyobb ünnep, akkor még talán úrvacsora is van. A legnagyobb ünnepeket is átformálja tartalmilag, az említett célnak megfelelően. A prédikáció „értelmes tartalmat” kap, szemben az eredeti értelmével. A hitvallás átírhatóvá válik. Énekszövegek, dallamok „javíthatók”. Az imádságok bőbeszédű, tanításba átmenő szózuhatagok. Az úrvacso-ra ritkán sorra kerülő függelékké válik, ha lehet, akkor magánúrvacsora formájában. A felvilágosodás racionalizmusa az evangélikus egyházban a li-turgia halálát jelentette. Ezt a félelmetes összképet nem ellensúlyoz-za, hogy néhol, szórványosan, „szembeszélben” hűségesen gyakorolták azt a liturgiát, amely őrzi az igaz tanítást, élő hittel ragaszkodik az evangélium és a szentségek ajándékához, és az atyákkal egység-ben, gyülekezeti közösségben imádja és dicsőíti Jézus Krisztust, akiben Isten „minden értelmet meghaladó bölcsessége” emberré lett értünk.

*Lapunk legutóbbi számaiban kértük olvasóinkat, hogy tegyék meg észrevételüket az új liturgia-tervezettel kapcsolatban, amelyeket olvasói levelekként közölhetünk. Az eddig beérkezett hozzászólásokat folyamatosan közöljük lapunk 7. oldalán. *

Fehér Károly (nyug. evang. lelkész, Székesfehérvár)