Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Az előző részben a teremtés végtelen nagy titkáról, a mennyei, láthatatlan és a földi, látható és megismerhető világ végső eredetének számunkra megoldhatatlan kérdéséről szólt hozzánk Isten igéje. Ez a mennyei és földi világ kezdetben „igen jó”, tökéletes volt.

Az első emberpárt a Teremtő a befejező hatodik napon külön alkotta meg; a föld porából ugyan, de az élet leheletével (1Móz 1,26kk, 2,7). Mindezeken felül „Isten képmásávᔠtette meg az embert, reá bízva az egész, élő és élettelen földi világot – akkor még az „Éden kertjét” – azzal a feladattal, hogy „azt művelje és őrizze” (1Móz 2,15). Tehát nem valamiféle külső hasonlóságot jelentett az „Isten képmása” az emberen, hanem a bizalom és a szeretet személyes viszonyát Isten és az ember között és az ezzel együtt járó kiváltságos megbízást a földi, élő és élettelen világ fölött. De ugyancsak a Szentírás legelső lapjai szólnak arról, hogy ezt a teremtéskor még „igen jó” és kiváltságos kapcsolatot Isten és az ember – kiválasztott földi teremtménye – között valami rettenetes tragédia tette tönkre, amely alapjaiban megváltoztatta Istenhez, mennyei Atyánkhoz és teremtő Urunkhoz való személyes viszonyunkat, személyes, családi és közösségi életünket, ezzel együtt egész földi világunk életét. Mi történt a bibliai bűnesetben? Isten az „Éden kertjében”, a teremtett földi világban, mindennel megajándékozta az első emberpárt. Atyai szeretetével. Az élő és élettelen földi világ megőrzésével és gondozásával. Az „első hellyel” a teremtett földi világban. Az embernek azonban mindez nem volt elég. Még többet akart. Annak a „kert közepén álló, egyetlen fának” a birtoklására tört, amely Isten helye, Isten egyedüli tulajdona volt. Mai emberi nyelvünkre lefordítva ez azt jelenti: az ember nem elégedett meg Isten szeretetével, kiváltságos földi helyzetével és megbízásával, hanem Isten helyére tört: a kert „közepére”, tehát Isten helyére akart kerülni a teremtett földi világban! Ezzel az önző, első helyre törő lázadásával megszegte Isten akaratát, szembefordult Istennel. Hogyan lett az Isten szeretetétől körülvett, kiváltságokkal felruházott Ádám és Éva a mennyei Atyától elszakadó, Isten akarata ellen lázadó, önző és bűnös teremtménnyé, ennek a végzetes változásnak a legvégső titkát emberi értelmünkkel felfogni nem tudjuk. A Szentírás igéje annyit tár föl ebből a titokból, hogy a háttérben szerepe volt ebben egy titokzatos, sötét hatalomnak, a Sátánnak, a kígyó álarcában (a „Sátán” szó az ószövetségi héber nyelvben annyit jelent, mint „ellenfél”.) Az ember végzetes „bűnesete” abban nyilvánult meg, hogy inkább hallgatott a gonosz kísértő önzésének hízelgő csábítására („Olyanok lesztek, mint az Isten”, 1Móz 3,5), mint Isten kifejezett akaratára, egyetlen tilalmára. Nem kényszer hatására cselekedtek, hanem tudatosan és szándékosan döntöttek a Gonosz csábító szava mellett (a Sátán szerepéről később szólunk részletesebben). Az emberi bűn gyökere és végső lényege – ezt teszi nyilvánvalóvá előttünk a Szentírás igéje – az elszakadás Istentől és a szembefordulás Isten szent és jó akaratával. A „kert közepére”, a legelső helyre törekvés Isten földi világában az „ősbűn”, minden más bűn forrása és a szenvedés és a halál végső eredete. A hitetlen önzés az ember földi életét leromboló „alapbűn” nemcsak a személyes életünkben, hanem embertársainkhoz való viszonyunk minden területén is: a családban, a gyülekezeti életben, a társadalomban, a népek, nemzetek és az emberfajok életében, tehát egész embervilágunkban. A bűneset bibliai történetének ezt a tragikus igazságát különösen is látjuk és tapasztaljuk mai világunkban. Az „Éden kertjében”, az Istennel való személyes szeretet- és bizalomközösség eredeti állapotában, az első emberpár egyedül Isten szeretetét ismerte. A bűneset vég-zetes tragédiája után azonban meg kellett ismerniük a szeretettől elválaszthatatlan szentségét is. Isten szentsége pedig teljes erkölcsi tisztasága és igazságossága. Éppen ezért állandó küzdelme is a rosszal, a gonosszal. Mindennel, ami megrontaná jónak, igaznak teremtett világát. „Szentek legyetek, mért én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.” (3Móz 19,2). Ádám és Éva bűnesetének bibliai története Isten szentségével, a bűn elleni küzdelmével és büntető ítéletével ismertet meg bennünket. Mik voltak az első emberpár végzetes bűnének, az Isten jó és szent akaratával való önző szembefordulásuknak a következményei? Erről szólunk a következőkben. A bűn, az Istentől való hitetlen, önző elfordulás legelőször az ember belső, személyes életét teszi tönkre. Az Istenbe vetett hit belső erejét, békességét és örömét a félelem, a belső békétlenség váltja föl, az első emberpár félelme és elrejtőzése Isten elől a kert fái között (1Móz 3,8). Ezt követően az Ádám és Éva közötti bizalom és szeretet romlik meg: helyére a szeretet helyett az egymás iránti vádaskodás, az egymást vádoló harc és bizalmatlanság lép: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról és így ettem” (1Móz 3,12). A harmadik következmény: az egész földi világ művelésére és megőrzésére Istentől kapott kiváltságos megbízatás, tehát a munka és a földi hivatásunk verítékké, fáradsággá és szenvedés-forrássá változnak át (1Móz 3,17-19a). Mindezekkel együtt végül – mint az Istentől való önző, hitetlen elfordulás legsúlyosabb következménye – belép az ember életébe és világába a halál (1Móz 3,19b). A kiűzetés a halált nem ismerő „Éden kertjéből” (1Móz 3,23-24). „A bűn zsoldja a halál” – hirdeti Pál apostol is (Róm 6,23). A Szentírás teljes igéjére figyelve ez a „halál” nem egyszerűen a földi élet vége, hanem hármas jelentése van. Először is a „lelki halál”: belső lelki életünk teljes megromlása. Mert az önző, hitetlen ember lelkében megszakad minden kapcsolat Istennel, a szeretet és boldogság végső forrásával. A bűnös ember lelki értelemben már földi életében halott: „akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2,1). Vö. Jézus szavait a farizeusokról, mint a „meszelt sírokról” (Mt 23,27). Jelenti továbbá a testi halált: földi életünk rövidségét, a halál feltartóztathatatlan közeledése miatti szüntelen rettegést, félelmet a szívünk mélyén, számos modern filozófus szerint is az emberi élet legfőbb nyomorúságát. Végül jelenti az „örök halált” is: a kárhozat végtelen gyötrelmét azok számára, akik mindvégig visszautasítják a bűnbánattal való visszatérést Isten megbocsátó kegyelméhez (Mt 25,41-46, Jel 20,6). Istené legyen hálaadásunk és dicsőíté-sünk azért, hogy bűneink, egyre sokasodó vétkeink bűnös adóssága ellenére a büntetés és ítélet felsorolt következményei és a „hármas halál” mégsem Isten utolsó szava a bűnössé vált emberhez és világához. Ami számomra is a legcsodálatosabb a bűneset bibliai történetében: amit számos teológussal együtt magam is vallok, az ember bűne és Istentől elfordulása fölötti ítéletben már ott van elrejtve az „ős-evangélium”. Az ígéret a Megváltó és Szabadító, „az asszony utóda” felől a Sátán-kígyó fölött kimondott ítéletben: „ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3,15b). A Sátán ugyan a golgotai keresztfán győzni látszik a Názáreti Jézus, Isten emberi testben köztünk és érettünk megfeszített Fia fölött. Valójában azonban a végső győzelem ott a keresztfán és a húsvéti üres sírban történt: a Megfeszített és Feltámadott taposott a Sátán fejére, és szerzett megváltást, szabadulást az Istenhez visszatérő, bűnbánó bűnösök számára.

(Folytatjuk: A gondviselő Isten)

Dr. Nagy Gyula (nyug. evang. püspök, Budapest)