Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Isten mindenhatóságáról, ugyanakkor gondviseléséről volt szó a legutóbb, amelyekkel minden pillanatban fenntartja láthatatlanul a világmindenséget, benne földi világunkat, emberi életünket.

A Szentírás igéjének ezt az üzenetét próbáljuk most közelebbről megvilágítani azzal, amit Luther, a reformátor, Isten „kétféle világkormányzásának” nevezett (eredeti, német szavaival: „die beiden Regimente Gottes in der Welt”). Annál is inkább, mert az egyház története során már Luther előtt, de még inkább az újkorban sokszor félreértették és félremagyarázták a reformátornak ezt a mélyen biblikus tanítását. A bűneset után Isten mégsem törölte el a Föld színéről a tőle elfordult, akarata ellen lázadó embervilágot. Irgalmas szeretete kétféle módon gondoskodott erről a világ történelme során, hogy az Isten nélküli önzés bűne el ne pusztítsa a teremtett világot. A Szentírás szerint ennek az egyik útja az volt, hogy kinyilatkoztatta Isten törvényét a kegyelemből választott nép, Izrael népe történetében. A másik módja pedig az volt, hogy elküldte a földi világba – a prófétai ígéretek évszázadai után – Fiát, aki bűnbocsánatot és szabadulást hozott evangéliumával azoknak, akik bűnbánattal visszatértek Istenhez. Nézzük az elsőt! Bár a Szentírás igéje szerint az első emberpár bűnesetével az embervilágban csak növekedett és sokasodott a gonoszság (Kain gyilkossága, Bábel tornya Isten ellenében stb.), mégis akadtak kevesen, akik hűségesek maradtak Istenhez. Ezekért megígérte Isten a vízözön után – a szivárvány jelével is –, hogy nem pusztítja el a bűnös világot. Egyfelől az ember lelke mélyén halványan megmaradt mindenütt a népek világában a „szívbe írt törvény”, a jó és a gonosz erkölcsi különbsége. Erről ír Pál apostol a Római levél 2. fejezetében! Másfelől Izrael népe, a kegyelemből választott nép történetében Mózes által kinyilatkoztatta szent törvényét, akaratát, a Tízparancsolatban (2Móz 20), és megígérte a Megváltó, a Szabadító elküldését az embervilág története során, az „idők teljességében”. Istennek ez a minden ember lelke mélyén ott élő törvénye őrzi meg a világot a teljes megromlástól és pusztulástól. Másfelől a Biblia külön kinyilatkoztatott, szent Tízparancsolata őrzi a világot attól, hogy minden erkölcsi érték kipusztuljon, és a bűn, az önzés és erőszak világává legyen az emberek élete. A másik és legcsodálatosabb útja Istennek a Tőle elszakadt, a bűnesetben akarata ellen lázadó világ megmentésére és a világnak az önzés és erőszak, az erkölcsi törvények nélküli élet romlásától való megőrzésére Jézus Krisztus evangéliuma. Erről szól a Szentírás újszövetségi része: az örömhír az Isten nélküli világ romlásából való szabadulásra a Názáreti Jézus megszületése, értünk elszenvedett kereszthalála és a halálból való feltámadása által. Erről szól az Apostoli Hitvallás második és harmadik hitágazata. Erről szólunk majd részletesen dogmatikánk ezután következő fejezeteiben. A reformációnak pedig azért kellett és kell ma is Isten „kétféle világkormányzásáról„ – a bűneset végzetes romlásából való szabadulás igazi útjáról – szólnia, mert az egyház – Jézus Krisztus követői, hitben és szeretetben megújuló közössége – és a világ egymáshoz való viszonyát az egyháztörténelem során még a teológiában is sokszor félreértették. Az ókorban például a nagy teológus és egyházatya, Augustinus, írt egy híressé vált könyvet „Isten államáról” (De civitate Dei), ami sokakat arra a félreértésre vezetett: a világi államok között az első emberi közösség az egyház, „Isten állama”. Ez az értelmezés vezetett oda, hogy a középkorban az akkori egyház nem akart csupán „lelki birodalom, a hívők közössége” maradni, hanem a világi hatalmak közt is az első helyre tört. Ebből sok küzdelem és véres harc is támadt a császárok és számos pápa között. Az újkorban pedig sokszor világi és egyházi részről is úgy értették félre az „Isten népéről”, Isten „lelki kormányzásáról” szóló bibliai igéket, hogy a földi világban „két birodalom” áll szemben egymással: a földi, emberi törvények által kormányzott állam és az egyház, amelyet az Istenben hívők irányítanak. Ez aztán sok támadást váltott ki az egyház földi, egészen másfajta közössége ellen, főleg a materialista és liberális, ateizmust követő államokban a 19. és a 20. század folyamán. A lutheri reformáció teológiája, a reformátor szóhasználata Isten „kétféle kormányzásáról a világban”, azonban segít annak megértésében, hogy az egyház földi közösségének a célja nem az uralkodás az evilági államok fölött. Éppen ellenkezőleg: Isten népe, az egyház a világban, éppen a földi államok, társadalmak belső szabadságáért, testi-lelki jólétéért végzi szent szolgálatát. Nem a világ fölötti uralomra, a világban az „első helyre” törekszik, hanem az emberi személyiség és az emberi közösségek (család, társadalom, népek és nemzetek, emberfajok) szeretetben való megújulására. A földi élet teljességének az elérésére, a Krisztus-hitből fakadó igaz és teljes emberségre már itt, ebben az útját tévesztett világban. Erről a „másik útról”, az evangélium és a hit útjáról, szólunk részletesebben a követ-kezőkben.

(Folytatjuk: Az evangélium)

Dr. Nagy Gyula (nyug. evang. püspök, Budapest)