Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Azt törekedjetek megvalósítani magatokban, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy JÉZUS KRISZTUS ÚR az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,5-11)

Ünneplő gyülekezet! Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban – itt, a szombathelyi evangélikus templomban és a televízió képernyői előtt, határokon innen és túl! Nathan Söderblomról, a 20. század első felének nagy svéd evangélikus érsekéről, az ökumenikus mozgalom atyjáról mondják: a szószéken, prédikációja közben az érsek olykor énekelni kezdett. Amikor már kevésnek tűnt a szó, igen, akkor az érsek az ősi uppsalai dóm szószékén zengő énekszóra fakadt. Nem tagadom, néha magam is átsuhanó szelíd vágyódással gondolok a nagy érsek bátorságára, mert ha többször idézek is szolgálataim közben énekszövegeket, de szószéken énekelni – eddig legalábbis – még nem volt bátorságom. Pedig minden bizonnyal nemcsak a nagy svéd érsek templomában, hanem az egyháztörténet hajnalán is megtörtént ez. Talán még maguk az apostolok is tettek ilyet, Pál apostolról is joggal feltételezhetjük. Hiszen a filippiekhez írt levelében olyan magától értődő módon idézi az akkori gyülekezetekben minden bizonnyal közismert, az előbb felolvasott Krisztus-himnuszt! Igen, róla úgy képzelem, hogy ha a Lélek arra indította, még énekelt is egyet-egyet hosszú prédikációi közben. Már csak azért is kell az ének, a dicséret, a zsoltár, a himnusz, mert van, amit elmondani nem lehet iazán, csak elénekelni. Amikor az új szövetség népének is úgy kell megállnia Isten csodálatos tettei szemlélésénél, mint egykor Mózesnek az égő csipkebokornál: levett saruval, mert szent az a hely, ahol állunk. Itt és most is, virágvasárnap ünnepén, a nagyhét kapujában. S akkor a Lélek csendjében, szívünk mélyén vissz-hangozva is megzendülhet közel kétezer év távolából a Krisztust magasztaló himnusz… S kezdünk valamit megérteni Isten hatalmának és szeretetének nagyságából, a testté lett Ige misztériumából, a Szentlélek vigasztaló és életújító erejéből. Mert a Szentháromság Isten az üdvös-ségtörténet szivárványívét egy mozdulattal húzta fölénk – az örökkévalóságtól az örök-kévalóságig. Erről gyakran megfeledke-zünk, számításba, figyelembe se vesszük. Pedig a mai, az oly könnyelműen, pillanatnyi érdekek szerint felelőtlenül ígérgető, „ötletgazdag” világban milyen vigasztalás és bátorítás van abban, hogy Isten soha nem rögtönöz! Ő mindig tervszerűen, mindig a komolyan vett és valóra váltott ígéreteinek útján akarja összegyűjteni és a célig elve-zetni szétszéledt gyermekeit. Azért hangzott fel most közöttünk is az ősi Krisztus-himnusz, hogy belőle Isten iránti bizodalmat, bátorítást, vigasztalást nyerjünk. És keresztyén életünk napi küzdelmeihez, feladatainkhoz erőt és lendületet kapjunk. Kedves testvéreim! Korábban az éneklés többletét hangsúlyoztam, most a képzőművészetet szeretném segítségül hívni. Először egy híres, középkori ikonfestő, Andrej Rubljov egyik legnagyszerűbb képét. Nagyon különösnek tűnik a címe: Ószövetségi Szentháromság, de segítségével bizonyosan megértünk valamit a Krisztus-himnusz, pontosabban a felséges Isten titkaiból. A művész képe témájául egy jól ismert ótestamentumi történetet választott (1Móz 18). A történet szerint Ábrahámot három ismeretlen férfi látogatja meg; és ő a látogatás folyamán lassan megérti, hogy ezekben a férfiakban maga Isten jött hozzá. Már a régi egyház is a Szentháromság egyik korai kinyilatkoztatását látta ebben a történetben. Rubljov a három alakot angyalként festi meg, akik mélyen töprengve ülnek egy asztal körül. Arcuk, hajuk egyforma – egészen sajátos módon érzékelteti, hogy bensőséges közösségben tartoznak egymáshoz. A művész azt a pillanatot akarta ábrázolni, amelyben a három isteni személy – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – határozatot hoz, hogy a Fiúnak emberré kell lennie. Az Atya-angyalon nagy komolyság látszik, amellyel felteszi az egész emberiség számára olyan döntő kérdést. És a Fiú-angyal feléje hajol, nagyon komolyan, s egész lényéből sugárzik a készség, a válasz: „Igen, Atyám, kész vagyok rá.” És a harmadik angyal, aki a Szentlelket jelenti, felveszi a Fiú tartását, és még hangsúlyosabbá teszi. A művész úgy festi meg az alakokat, hogy láthatóvá, szinte kitapinthatóvá lesz, mit gondolnak, mit éreznek, és mi foglalkoztatja őket. Egyesíti őket a mélységes kívánság, hogy az embereknek megváltást hozzanak. A Fiú-angyal egész szívével igent mond erre a tervre, jóllehet tudja, mit jelent majd számára az emberré létel, „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” Isten szívének mélységeiben formálódott megváltásunk terve, hirdeti az apostoli tanúságtétel. Szeretett testvéreim! Bizony még azt is tanulnunk kell újra és újra, hogy Jézus Krisztus Urunk földi élete: testté létele, irgalmasságának cselekedetei, az emberiség üdvösségét munkáló áldozata is ilyen egyívű szolgálat volt, amelynek végén ott ragyog húsvét fénye, a mennyei trónus dicsősége. Sokakat megkísért – manapság különösen is – az a gondolat, hogy kétféle Jézus-ról beszéljenek: a Mária gyermekéből, a karácsonyi kisdedből jótét lélekké cseperedő humanista, csodálatos gyógyító és nagy tanító, szupersztár Jézusról, – és mint egy egészen más személyről: a szenvedőről, a passió Jézusáról. Az első, az elviselhető, a szimpatikus, megnyerő Jézussal még úgy-ahogy barátságot is kötnek. De az a másik – akiről azt tanították az evangélisták, és úgy tanúskodik az egyház, hogy ő az Isten Báránya, aki elveszi és hordozza világ bűneit – már riasztó, idegen. Ő már nem illik „happy” életérzést hajszoló, minden áron – akár mások letiprása árán is – sikerre hajtó való világunkba. Csak éppen az a gond, kedves testvéreim, hogy nincs két Jézus: Egy szalonképes – és egy megkínzott, véres Jézus.

Testvéreim! Ismét egy képet hívok segítségül, mégpedig a méltán sokat emlegetett Grünewald mestert az ő isenheimi oltárával. (S elsősorban nem azért, mert ez az oltárkép számomra teológiai tartalmában a legtöbbet jelentő Golgota-ábrázolás.) Most azért hívom segítségül, mert Grünewald mester az apostolok jó tanítványának bizonyult. A szárnyas oltárnak több képe is van, ezeket az egyházi esztendő időszakai szerint lehetett, kinyitni, áthajtani. Nem is kell túlságosan nagy figyelem, elemző szemlélődés ahhoz, hogy felfedezzük a képekben megfestett prédikáció tanúságtételét. Azon, hogy a megkínzott, a kereszten már holtan függő Krisztus-testet egy piszkos, rongyos ágyékkötő takarja, nyilván senki sem csodálkozik. Ha megrázó is, de helyénvalónak tűnik az ábrázolás. De mit keres ugyanez a rongydarab az oltár karácsonyi képén, a királynői ruhába öltöztetett Mária karjában ringatott kisded Jézus testén? Megdöbbentő. Ki érti ezt? – Bizony, testvéreim, csak az érti meg, aki érti a Krisztus-himnuszt is: Jézus Krisztus áldozata, szenvedése nem nagycsütörtök éjsza-káján kezdődött. Akkor, a végső nagy küzdelemben – ahogy a kereszten haldokolva, mint engedelmes Fiú jelenti a mennyei Atyának – célba ért, beteljesedett. De mindez már a testtélétellel kezdődött, és az Isten tervében eldöntött úton vezetett a keresztig. Gyermekként lépett a világba, bepólyálva jászolba fektették. Piszkos pelenkánkat hordta, anyatej táplálta. Így lett emberekhez hasonlóvá. Látjuk őt felnőttként, asztalhoz telepedve, vámszedők között. Így lett az emberekhez hasonlóvá. Látjuk, amint a déli hőségben szomjasan egy kúthoz telepszik. De nincs semmije, amivel vizet meríthetne. Ezért kéri meg azt az idegen, megvetett asszonyt, hogy adjon neki vizet. Ilyesmit tenni hallatlan dolognak tűnt az akkori tisztességes emberek szemében. Ő megtette, hasonlóvá lett az emberekhez, a megvetettekhez, a jogfosztottakhoz, a szegényekhez. Mély teológiai igazságot mondtak ki a régiek a jól ismert mondattal: a betlehemi jászolbölcsőt és a golgotai keresztet ugyanabból a fából ácsolták. Ünnepünk evangéliumában, a jeruzsálemi bevonulás történetében is feltárul előttünk Isten tervszerű cselekvésének és az Isten Fia hatalmáról lemondó szeretetének titka. Ő, aki isteni fenségében mennyet és földet teremtett, mennyei seregeknek parancsolt, az Írás Ura és Gazdája, lemondott hatalmáról, előjogáról, és az Írás, a próféciák szolgájává lett. Felül a szegények állatára, a szamár hátára, így vonul be a szent városba, hogy kortársai számára jelet adjon, kijelentse, és egyértelművé tegye, hogy benne teljesedtek be az ősi próféciák. Így is segíteni akar nekik, hogy felismerjék benne a megígért Megváltót. Vajon mi őrizzük-e, számon tartjuk-e azokat az ígéreteket, amelyeket mi kaptunk Istentől?

Igen, Jézus Krisztus „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ne álljunk meg itt, folytassuk a himnuszt: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb…” A feltámadott, élő Jézus Krisztus megbizonyítja hatalmát. Sokak szívében hatékonnyá teszi evangéliumát. Ezért nő az emberiség nagy családjában nemzedékről nemzedékre azoknak a száma, akik áhítattal ejtik ki Jézus Krisztus nevét. És ezért olyan szomorú, hogy itt a vén Európában mintha ennek éppen az ellenkezője történnék. Bár ma éppen vigasztalást is kapunk, hiszen nagy öröm mindannyiunk számára, hogy ezen az ünnepi istentiszteleten három gyermeket is megkeresztelhetünk. Isten hozta testvéreimet, gyermekükkel együtt a gyülekezet közösségében. Minden keresztyén ember életének alapja Isten elénk jövő szeretete, ennek ajándéka a keresztség szentsége. Elhangzott egykor felettünk is, és elhangzik most a három kisgyermek felett is a mindenható Istennek, Jézus Krisztus Urunk Atyjának szava: megbocsátja bűnünket, és Jézus Krisztusért gyermekeivé fogad bennünket. Nincs feltétel, és nincs „ha”. Egyszerű az ige és egyszerű a jel, mégis erre épül életünk, és ehhez kapcsolódik üdvösségünk ígérete. S mindannyiunknak szól Jézus Urunk szava: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Adja Isten, hogy kis testvéreink, szüleik, keresztszüleik és mi mindnyájan az ígéretek gyermekeiként láthassuk meg egykor, hogy ígéretei hűek és igazak. És boldog az az ember, aki benne bízik. Egy egészen sajátos és időszerű üzenet is megszólal mai igénkben. Bizonyára sokan tudják testvéreim közül, hogy Filippiben alapította Pál apostol az első európai keresztyén gyülekezetet, a Kr. születése utáni 49/50-ben. A nekik címzett levélből olvastunk ma. Ami egykor így kezdődött az öreg kontinensen, az milyen fordulatot vesz a mi korunkban? Merre vezet az európai keresztyénség útja? Az első európai gyülekezet nevét ismerjük, de nem kényszerülünk-e arra, hogy az utolsóét is megtanuljuk? Talán nemcsak az igehirdető gondolja úgy, hogy bár vannak itt-ott felvillanó fények, de ha ez így megy tovább, akkor inkább aggodalomra van okunk. Semmi másra nincs annyira szükségünk, mint arra, hogy segítségül hívjuk Jézus Krisztus dicsőséges nevét. Neki van hatalma, hogy a kövekből is támasszon fiakat magának. És akkor nem a farkastörvények, a meggazdagodás és érvényesülés vágya uralkodik rajtunk, hanem az az indulat tölti el szívünket, ami Krisztus Jézusban is megvolt… És akkor sokan megtapasztalják, és meg is vallják szívvel és hittel: Jézus Krisztus Úr, – Isten dicsőségére, emberek üdvösségére! Ámen. Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, kérünk, ülj fel az igehirdetés emberi szavainak szürke szamárhátára, és érkezz meg szívünkbe. Foglald el trónusodat, és add, hogy életünkben és halálunkban a tieid legyünk, és mindörökké dicsérhessük téged. Ámen

Ittzés János (A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke)

Regionális hozzárendelés: Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület