|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2004
- 9
- Utazzon velünk Észak-Indiába!
Egyéb
Hozzászólás a cikkhez
Utazzon velünk Észak-Indiába!
Lapunkban már hírt adtunk arról, hogy Mesterházy Balázs evangélikus lelkész és felesége, Andrea három évre Dél-Indiába, Tamilföldre utaztak külmissziós szolgálatra. A Dunántúli Harangszó olvasói számára küldött élménybeszámolóik közül ezúttal észak-indiai körutazásukról olvashatunk.
Vége a szemeszternek, az iskola hetekre kiürül. Bentlakásos nemzetközi iskola, így nem meglepetés, hogy mindenki utazik. Haza, családhoz, barátokhoz, konferenciára, világot látni. Mi is ezt tesszük…
Talán sikerült olyan útitervet összeállítani, hogy valóban fel tudtuk fedezni Észak-Indiát. Egyszerre lehettünk mogul építészeti csodákban gyönyörködő fényképező turisták, a Himalája lábánál tibetiekkel együtt álmodozó valóságkeresők, illetve e mesés ország palotatengerében, színforgatagában elmerülő utazók. Lehetetlenség minden egyes pillanatot megosztani, mégis megpróbálunk összesűríteni valamit abból a sok-sok élményből, amit átéltünk.
Barátainkkal indultunk el Észak-Indiába, ahova háromnapos vonatút után jutottunk el. Darjeeling utcáit járva nem nehéz megérteni, hogy annak idején a britek miért is telepítették ide az első hegyi üdülőhelyüket, amiről ugye Hajnóczy Rózsa is írt, hogy ők is többször menekültek ide a nyári monszunt megelőző hőségtől (ld. Bengáli tűz c. könyv). Bár sajnos a Khangchendzonga (8598 m, a harmadik legmagasabb csúcs a világon) sisakját láthattuk csak a felhős idő miatt, azért a város kávézói, hangulatos utcái, bazárja, hófarkú leopárdok, ill. Kőrösi Csoma Sándor sírja (képünkön) kárpótolt bennünket.
Néhány nap után aztán Sikkimbe utaztunk tovább, ahol a Himalája lábánál élő főleg nepáli származású emberek kedvességét tapasztalhattuk meg. Felejthetetlen élmény volt első kézből szippantani a buddhista kultúrából, ami munkánkban mindenképpen rengeteget segít; ugyanakkor hálát adhatunk azért az istenismeretért, amelyet mi kaptunk Jézus Krisztusban.
Shillongba repülve egy zenetanár kollégánk gyönyörű 5. generációs házában szálltunk meg. Ezen a vidéken különböző törzsek élnek, Meghalaya államban az ún. khászik. Érdekes volt látni itt egész Északkelet-Indiában (Bangladesen átnyúló csücsök), hogy mennyire más az emberek kultúrája, sokkal közelebb van már a Távol-Kelethez, mint a hindu Indiához. Ettől az itt élő emberek teljesen tudatosan el is határolják magukat, más ételeik, ruháik, sőt arcvonásaik vannak. Aki itt él, az vagy keresztyén (több mint 50% és nagyon élő hitűek, adakozóak!), vagy még mindig a törzsi vallást gyakorolja. Hinduk csak kis számban vannak. Még azt érdemes elmondani az északkelet-indiai államokról, hogy itt a mai napig szinte mindennaposak a zavargások, csak az változik, hogy éppen melyik hegyi törzs szeretné a függetlenségét kivívni egy másikkal szemben. Ezért a 7 államból még ma is csak 3 látogatható speciális engedély nélkül, ezért turisták sincsenek itt igazán. Felemelő volt megtapasztalni azt vendéglátóinknál, hogy az udvarukon (inkább: birtokukon) építettek fel egy református templomot az elmúlt 3 évben úgy, hogy 50 család adta össze az teljes költséget! Adja Isten, hogy ne szégyelljünk tanulni északkelet-indiai keresztyén testvéreinktől.
Amikor visszarepültünk Kolkataba (Calcutta), úgy éreztük, mintha ekkor érkeztünk volna vissza (!) az igazi Indiába. Egy egésznapos városnéző túra során a történelmi és vallási nevezetességekben gyönyörködhettünk: többek között egy olyan csodálatos dzsain templomot láttunk, ahol szinte már riasztó volt a csillogás és a sterilitás. A dzsainok azok, akik annyira harmóniában szeretnének élni a természettel, hogy maszkkal a szájukon közlekednek, mivel azt sem szeretnék, hogy véletlenül lenyeljenek egy apró muslicát… Ezenkívül Dominique Lapierre: City of Joy c. könyvéből pedig igyekeztünk megérteni Calcutta legszegényebbjeit… és hogy hogyan lett ez a világ egyik leg(túl)népese(dette)bb városa.
Innen Varanasiba indultunk tovább, ahol sajátos élmény volt látni, hogy a hinduk szent helye mennyiben más, mint amit a mi kultúránk vagy gondolkodásunk megenged. Érdekes volt, hogy a rituális fürdő teljes mosakodást jelent. Fura volt látni a halottégetést (képünkön), látni a faágak között a fejet, lábakat.
Döbbenet tudni, hogy a környező házakba azért költöznek emberek, hogy itt haljanak meg, hamvai egyenesen a Gangeszbe kerüljenek, és ezáltal kikerüljenek az újjászületés kerekéből. Riasztó volt felfedezni egy csecsemőhullát a vízen (őket nem égetik el, csak bedobják a folyóba). Viszont gyönyörű volt látni a vízen úszó égő mécseseket az esti félhomályban. Szakrális volt hallgatni a harangokat órákon át, hagyni magunkat elringatni az esti puja énekeivel.
Néhány nap múlva érkeztünk a fővárosba, Delhibe, ahol nagyon sok érdekes dolgot láttunk, pl. egy lótuszvirág formájú több vallást is befogadó templomot, egy 16. századi mogul uralkodó, Humayun sírját, egy Qutb Minar nevű 73 m magas csodaoszlopot, az India Kaput, a Parlamentjüket, ill. Indira Gandhi házában láttuk a véres száriját, és a helyet, ahol 1984-ben meggyilkolták.
Agra volt következő állomásunk, ahol a világ egyik csodája, a Taj Mahal található. Shah Jahan volt az a mogul uralkodó a 17. században, aki a kedvenc felesége, Mumtaz halála után építtette az egészet, és miután a saját fia később fogva tartotta őt, a várban kapott egy szobát, ahonnan nézhette imádott felesége gyönyörű márvány síremlékét. Agrában még a Nagy Akhbar és dinasztiája keze nyomát viselő erőd nyűgözött le bennünket, ill. egy csodálatos kis halott város, az innen mindössze 40 km-re lévő Fatipur Sikri. A 16. század végén Akhbar áthelyezte ide a székhelyét, felépített egy lélegzetelállító komplexumot, ahol volt külön palotája a keresztyén feleségnek, a hindu feleségnek, meg persze a muzulmán háremnek egy ötszintes, 84 oszlopos csoda – de nem volt megfelelő vízellátás, így ez a város mindössze 14 éven keresztül volt a mogul birodalom fővárosa, se előtte, se utána semmi. Ma már kizárólag a turizmusból élnek az itteniek.
A legszínesebbnek tartott indiai állam, Rajasthan volt utunk utolsó állomása. Itt Jaipurból, a „rózsaszín (igazából mályva) városból” indultunk, ahol először láttunk még uralkodó maharadzsát, ill. csodálatos palotáját. Aztán a „kék városba”, Jodhpurba utaztunk tovább, ahol néhány vonásában a budai várra emlékeztető gyönyörű várerődben barangoltunk órákat, és élveztük a turbános rajasthaniak vendégszeretetét. Az „arany városba” megérkezve napkeltekor egyből megértettük, hogy miért is nevezik így Jaisalmert, ti. egyre aranyosabbá vált a sárga homokkőből épült erőd, a szinte a sivatagból kinőtt köré épült város, ahogy a nap sugarai rávetődtek. Jaisalmerből még a kétnapos teveszafari marad fe-lejthetetlen élmény számunkra! Amikor India legromantikusabb városába, Udaipurba megérkeztünk, a Pichola tavon csónakázva és a hatalmas palotakomplexumban sétálva azon gondolkodtunk az állam gazdag történelmét látva, hogy vajon merre és jó irányba halad-e India…
Amint a fentiek mutatják, sikerült feltöltődni és pihenni is. Az utazásaink mindig nagy élményt jelentenek, másrészt pedig segítenek abban, hogy megértsük, és kicsit közelebb kerüljünk diákjainkhoz, kultúrájukhoz, vallásukhoz.
Most nem is folytathatjuk. Most. De az utazásnak soha nincs vége. Vándorok vagyunk…
Mesterházy Balázs és Andrea (Kodaikanal, India)
Regionális hozzárendelés:
Evangélikus Külmissziói Egyesület
::Nyomtatható változat::
|
)