Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Isten a mi legfőbb bíránk, akár tudunk erről és elismerjük ezt, akár nem. Minden pillanatban ismeri gondolatainkat és cselekedeteinket. De felőlünk való ítéletének végső kinyilvánítása csak halálunk után, az utolsó ítéletben történik meg.

Isten bírói ítéletében való megállásunk – a Biblia nyelvén „megigazulásunk” – egész életünk legdöntőbb kérdése. Mert ettől függ bűneink bocsánata, földi életünk megújulása és igazi, teljes életünk az örökkévalóságban, Isten Országában. „A megigazulás tanítása mindenfajta tanítás fölött a fejedelem, az úr, a mester, a vezető és a bíró. Az egyház tanítását is ez őrzi és irányítja; ezen áll vagy bukik el az egyház maga is.” – vallja reformátorunk (latinul: articulus stantis et cadentis ecclesiae). Nézzük meg ezért közelebbről: mi is ennek az egyház számára és a magunk számára is legdöntőbb igei, teológiai tanításnak a lényege? Az első keresztény századok Krisztushoz és közvetlen tanúihoz közeli igehirdetése és teológiája után ez a biblikus, döntő tanítás – Augustinus és más nagy egyházatyák minden küzdelme ellenére – elhomályosult, megromlott. Olyan irányba fordult, hogy megigazulásunk Isten színe előtt ugyan valóban Isten szeretetének a munkálkodása, kegyelmének ajándéka bennünk. Másfelől azonban megköveteli az ember saját akarati döntését, „együttműködését” is (érdemszerző cselekedetek Isten előtt). A bűneset csak részleges romlás az emberben; saját akaratunkkal is leküzdhető. Ez a főleg Pelagius brit szerzetes és követői nevéhez fűződő romlás a középkor századaiban még tovább erősödött, és egyre nagyobb teret akart adni a saját akaratunknak az önző „érdemszerzésre” Isten szent színe előtt. Ez egyúttal a bűn mélységes romlásának a teljes félreismerését is jelentette. Egyre hevesebb középkori viták után a döntő fordulat Luther reformációjával következett el ebben a centrális teológiai kérdésben. A fiatal és buzgó Ágoston-rendi szerzetes (Augustinus!), aki egyúttal a Szentírás-tudomány doktora is volt, súlyos belső vívódásai, bűnös önzésünk fölismerésének lelki gyötrelmei között fedezte föl újra a Szentírásban Jézus evangéliumának végtelen „örömhírét” az erfurti kolostorban. Jézus evangéliumának a szíve-közepe pedig ez: Isten végtelen, megbocsátó szeretete kelti föl bennünk a teljes bizalmat, az igazi hitet, és ezzel újjáteremti gyökeréig önző, bűnös szívünket-életünket. Közelebbről azzal, hogy Isten Fia, a Názáreti Jézus testté, emberré létele által magára veszi a világ minden bűnének büntetését, köztük a saját bűneimét is, a Golgota keresztfáján. Húsvéti feltámadásával pedig megszabadít bűneink megérdemelt büntetésétől, a halál „hármas rabságából” (lelki, testi és örök halál). Ez a Szentírás, benne az evangélium szíve-közepe: a megrettent, hűtlen bűnös előtt feltárul az elhagyott atyai ház kapuja (Jézus példázata a tékozló fiú hazatéréséről, Lk 15). Nem a mi akaratunk, hanem Istennek ez a végtelenül kegyelmes ítélete, szeretete ébreszt hitet, teljes bizalmat Isten iránt, vezet életújulásra már itt a földi életben, és megállásra, örök életre a végső ítéletben! A lutheri reformáció fő hangsúlya ebben az igehirdetésben és tanításban ezen a szón van: „egyedül”. A mi saját, önző, én-központú akaratunk legkisebb érdeme nélkül! A reformáció lényegét ezért foglalhatjuk össze így: Isten színe előtt egyedül Isten kegyelme, egyedül Krisztus (keresztfája és üres sírja), egyedül az erre épülő Krisztus-hit számít, amint ezt a Szentírás egyedül hirdeti (latinul, az egyházi nyelven: sola gratia, solus Christus, sola fides, sola Scriptura). Az egyedül kegyelemből, Krisztusért, hitből történő megigazulás reformátori fölismerése csak nagyon nehezen, részben hosszú és véres vallásüldözések, vallásháborúk szenvedései között tört át az újkor első századaiban. Róma 1520-ban még pápai átokkal sújtotta érte Luthert. A híres Tridenti Zsinat pedig (1545-1563) eretnek tanítássá nyilvánította ezt az evangéliumi tanítást. Az újkori történelem azonban később az egyház addigi hatalmi helyzetének a gyökeres megváltozását hozta magával. Az észimádó francia „felvilágosodás”, majd nyomában a racionalista és a materialista világnézetek már az egyház és a vallási élet gyökereire támadtak. A csodált „értelmi haladás” és technikai fejlődés pedig az Istentől való elszakadás prófétáit (Marx, Nietzsche, Sartre) és ezek nyomában a 20. század során két rettenetes, pusztító világháborút és két véres, hitükért milliókat a halálba hajszoló, embertelen diktatúrát hozta magával. Csodálatos jele és ajándéka volt Isten világkormányzásának, hogy éppen az öntelt emberi értelem, az Isten-hit véres üldözése időszakában, a 20. században indulnak el az egyházak ökumenikus egységkeresésének és az evangélizációknak a nagy mozgalmai. Eleinte a reformáció egyházaiban, kevéssel később az ortodox keleti egyházak csatlakozásával (Egyházak Világtanácsa, 1948). Majd alig másfél évtized múlva a lélekszámra legnagyobb római katolikus egyházban is (II. Vatikáni Zsinat, 1962-65). Az eddigi legjelentősebb fordulat az evangélium tiszta igei üzenetének reformátori fölfedezése óta az ún. „Közös nyilatkozat” aláírása volt a Vatikán és az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség között az igehirdetés és a teológia központi kérdéseiben létrejött lényeges megegyezésről, csaknem negyedszázados teológiai tárgyalások után. Fontosságát jelzi, hogy mintegy kiengesztelésül azért, ami a reformátor Lutherrel történt az Augsburgban tartott birodalmi gyűlésen (1530), ezt a Közös nyilatkozatot is Augsburgban, 1999 október 31-én írták alá a Világszövetség és a Vatikán hivatalos képviselői. Ez az eddigi legjelentősebb ökumenikus dokumentum kijelenti: a két egyház között messzemenő egyetértés van az Isten színe előtti megigazulás alapvető kérdéseiben. Visszavonja Luther kiközösítését 1520-ban és a kegyelmi megigazulás tévtanítássá nyilvánítását a Tridenti Zsinaton 1545 után. Kimondja, hogy a lényeges megegyezés mellett maradtak még néhány kérdésben más-más teológiai nézetek is a két egyház között. De ezek tisztázására további testvéri dialógus útján törekszenek. Örömmel és reménységgel fejezhetjük be dióhéj-dogmatikánknak ezt a fontos fejezetét, mégpedig II. János Pál pápa szavaival Rómában, a történelmi nyilatkozat aláírásának órájában: „Mérföldkőről van szó a keresztények közötti teljes egység visszaállításának nem könnyű útján… A mostani dokumentum biztos alapul szolgál ahhoz, hogy a teológiai kutatást ökumenikus területen tovább folytassuk, és szembenézzünk azokkal a nehézségekkel, melyek még megmaradtak. Mégis elmélyült a remény, hogy ezeket a nehézségeket a jövőben meg tudjuk oldani. Ezenkívül a dokumentum értékes hozzájárulás a történelmi emlékezet megtisztításához és a közös tanúságtételhez” (Közös nyilatkozat. Budapest, 2000. 106. o.).

(Folytatjuk: A Szentlélek Isten személye)

Dr. Nagy Gyula (ny. ev. püspök, Budapest)