Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Hozzászólás a cikkhez

Máskor is imádkozunk, nem csupán az istentiszteleten. A kijelentő módot csak azzal a reménységgel merem használni, hogy az egyúttal kérdez és biztat is bennünket. Elmaradt imádságaim, elmaradt imádságaink lelkiismereti terhe azonban sohasem kérdőjelezheti meg, hogy az egyháznak az az egyik ismertetőjele, hogy imádkozik. Az imádságunk sokkal nagyobb titok annál, mintsem valamiféle szöveget kérhetnénk számon bárkitől is.

Egy evangélizációs konferencián egyszer valaki majd kiugrott a bőréből örömében, mivel egy „nagy imádkozó” hírében állóval került egy szobába. Igaz érdeklődéssel alig várta az első estét. Azt remélte, hogy a maga imádságos élete számára gazdagodást jelent majd a „nagy imádkozó” mellett szerzett tapasztalat. Utóbb azonban bevallotta, hogy bizony csalódott. Lámpaoltás után csak annyit hallott a másik ágy gazdájától: „Istenem, de fáradt is vagyok!” A hallgatózónak ez kevés volt. A példaképnek nem, és bizonyára az Úristennek sem. Az egyszerűség még sohasem ártott az imádságnak. A legszemélyesebbnek sem. Pontosan ez a nehéz, mert mi szeretjük a mutatósat. Szeretnénk látványosan élni, látványosan meghalni, hogy legalább maradjon utánunk egy olyan mondat, ami emlékezetessé teszi halódásunkat. Pedig Istennek csak szegényei vannak, életükben, halálukban, még imádságukban is. Mégis igazában ez szabadítja fel az embert az imádkozásra. „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam” – örvendezik az imádkozó zsoltáros. (Zsolt 139,4) Ez a bátor bizalom röpteti az imádságot, még ha közben dadog is az ember. A segítség azonban itt sem árt. Nyúljunk bátran a Kis káté után, vagy az énekeskönyvünk imádságos részéhez is, hogy az a bizonyos reggeli és esti imádság beépüljön napunk kezdésébe és befejezésébe. Délben sem ártana újra tanulnunk, hogy nemcsak vendégségbe lehet hívni Jézust, hanem az ősi zsoltár nyomán naponta rácsodálkozni Isten gazdagon ajándékozó kezére, tenyerére, amelyből élünk, és Isten testté lett szavára, az élő és éltető kenyérre, Jézus Krisztusra.
De most mégsem az egyéni, hanem a közösségi, az istentiszteleti imádkozásról essék szó. Az egyéni, személyes imádkozásról azért kellett ennyit beszélni, mert furcsa lenne az az istentisztelet, amelyet se meg nem előzne, se nem követne a hétköznapok személyes, egyéni imádsága. Mitől lenne kedvünk az istentiszteleten együtt imádkozni, ha máskor egyébként nem fűlik hozzá a fogunk?
Az istentiszteleten való imádkozásnak sajátos vonásai vannak. A liturgia imádságaiban nem azt imádkozom, amihez éppen kedvem van, vagy amire a magam öröme vagy gondja sarkall. Az istentisztelet imádságai k ö z ö s s é g i imádságok. Ez a tény alkalmazkodást, és ezzel együtt az alkalmazkodás szíves alázatát is jelenti. Belülről irányított külső fegyelmet és figyelmet is. Tudom, hogy mindez sokak számára valami gyanús ügy. A Krisztus-hit valóban nem nélkülözheti a személyességet, de a személyesség nem azonos az egyen-egyenkénti terminológiában megtestesülő, mániákus individualizmussal. Az istentisztelet imádságai közösségi imádságok, még akkor is, ha a hangos, közös imádságokat még elég tartózkodóan gyakoroljuk. De már az is valami, ha a hangos, közös „ámen” nem pontot helyettesít a mondat végén, hanem az imádsággal való azonosulásomat jelzi.
Az istentisztelet kötött szövegű imádságai azt jelzik, hogy kapcsolódunk az előttünk élt keresztény generációk Krisztus-hitéből fakadt gyakorlatához, és kapcsolópontot kínálunk a reménység szerint utánunk következők számára is. Nem kényszerzubbonyként vesszük át, és nem kibetonozott mederként adunk tovább imádságokat a liturgiában, hanem ajándékként, amellyel szabad élnünk. Így imádkozzuk az ótestamentum gyülekezetéhez kapcsolódva a zsoltárokat, amelyeket megkoronáz a Krisztus-központú, Szentháromság előtt hódoló „kis glória”.
Az „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!” – eredeti görög formájától („Kyrie eleison”) éppen úgy nem kell viszolyognunk, mint ahogyan nem idegenkedünk a héber ámentől, a hallelújától, hozsannától. Reméljük, hogy evangélikus egyházunkat elkerüli az a járvány, amely először lefordítja (úgy legyen – a szerk.), utána pedig eredeti formájában megismétli az áment!
A szembetűnően szikár fogalmazású kollekta-imádság (az oltári ige olvasása előtti imádság), amely Istent jóformán mindig egyetlen jótéteményét említve a megszámlálhatatlanul sok közül, egyetlen kéréssel szólítja, a mindnyájunk számára egyaránt szükségesre fordítja figyelmünket a sajátos, az egyéni felől.
Az „oratio oecumenica” (a záró oltári szolgálat általános könyörgő imádsága), a nagy egyházi imádság csodálatos ellenpárja a szűkszavú kollektának. Nem bőbeszédű az sem, de valami szent ráérősséggel és részletességgel tárjuk benne Isten elé nagy és kicsi közösségek, világméretű és anyaszentegyház-méretű ügyeinket, el egészen az aznapi hirdetésben említett családi és gyülekezeti eseményekig, név szerint említve megkereszteltjeinket, házasságukra áldást kérő párokat, betegeket, és Krisztus irgalmára és ígéretére bízott halottainkat. Valahol mindig ott rejtőzik legszemélyesebb ügyünk és imádságunk is ebben a nagylélegzetű imádságban. Magyarán: a közösségi imádság nem veszíti el személyes jellegét azzal, hogy nem én-nel kezdődik és nem nekem-mel vagy engem-mel folytatódik, vagy egyen-egyenként-tel fejeződik be. Erre egyetlen példa is elég: a Miatyánk.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

::Nyomtatható változat::